Magból kis növény

Két krumpliszsák egymás mellett,
Magukban csak elvannak,
Meg se látják, hogy a másik
Épp csírázik vagy elhervad.
Az egyikük kiönti mind,
Mit bele rakott a világ,
A másik zsák végig szótlan,
Benntartja a sok krumpliját.
Haragudna ő is persze,
Hogyha éppen lehetne,
Sírna piszkos, friss harmatot,
Mi a földre leperegne.
De ez a zsák csendben várja,
Hogy ha az idő eltelik,
Kiviszik a szabad földre,
Egy szántóföldbe elvetik.
A csírákból ott bokor nő
És újabb krumplik serege,
De ahhoz ő el kell haljon,
Hogy teremhessen eleget.

Nem zenekar csupán egy hegedű,
Egyke bárány farkastól menekül,
Az otthagyott tárgyat por lepi el,
Nem lehet hangzavar egy decibel,
Visszhang kiállt bele a semmibe,
Kihalt és elveszett a csendliget,
Nem vagyon csak egyetlen pénzérme,
Nem tudás az ember egy észérve.

Egy jó gondolat még nem bölcsesség,
A néptelen királyt nincs kik éltessék,
Egy kóbor ember még nem népesség,
Egy szál virág magában nem mező,
Nem visz sehova félpár evező.
Egy csepp még nem vihar és nem eső.
Egy homokszem nem komplett sivatag,
Az ablakban váza nem kirakat.

Egy falat kenyér nem egy lakoma,
Egy lövéstől nem leszel katona,
Művésszé sem tesz egy vonalacska,
Egy szőrszál még nem egy egész macska,
Egy apró bárányfelhő nem ború,
Egy szabálytól nem leszel szigorú,
Egy költői kép nem tesz költővé,
Cérnát sem avatnak felöltővé.

Nem zenekar csupán egy hegedű.
De mondjátok, akkor engem,
miért hagytatok egyedül.

Írni, írónak lenni,
Micsoda mulatság!
Szobába zárt, könyvbe írt,
Rabruhás szabadság.

A földet ásni,
Kincset keresni benne,
Édes, halk titkokat,
Világot festeni,
Mintha másmilyen lenne,
Milyet csak kép mutat.

Csomagba csukni
A levegő mámorát,
Magasat és mélyet,
Félszavak, sóhajok
Zengő, népes táborát,
Nappalba az éjjet.

Van, hogy cifra kép,
Vagy halovány hangulat,
És szív-mosoly közte,
Máskor forró könnycsepp,
És jéghideg gondolat,
Langyos szóban ér össze.

Szavakat fűzni,
Mint gyöngyökkel játszani,
Szőni mondat paplant,
Színné törni a fényt,
A világ sok arcait,
Az elmondhatatlant.

----------------------------------------

Az történt kérem, hogy beleolvastam az új irodalom szöveggyüjteményünkbe.

Szeretem a friss zsömle illatát,

Szeretem ahogy a Föld gömbölyű,

Ahogy a réten tavasz villan át,

Azt, hogy a kicsi milyen nagyszerű.

Szeretem a szilánkok tört fényét,

A levegőben szálló pöszöket,

Szeretem a mindenkimás énjét,

Szeretem, hogy van miért köszönet.

Szeretem az esőcseppek halk koppanását,

Pamacs felhőket, a frissen nyírt füvet,

Ki sem mondott szavak elfojtott folytatását,

Hogy két rohanás közt még van egy szünet

A párnámból megszökő tollpihét,

Hogy a veszteségre van kipótlás,

Néha mi sem tudjuk, hol, miért,

A semmire is van megoldás

Hogy ez a világ olyan, mint egy színező

Ahol nem látni a vonalat,

Mikor nagy sokára végre sikerül,

Újra elkapni a fonalat.

Szeretem, hogy ajándék az élet,

Szeretem, hogy vannak pillanatok,

És ha lassított felvételben nézed,

Van időd megköszönni minden napod.

---------------------------------------------------

Ez egy régebbi vers, ami most csak itt publikálok