IrisB

Tükröket sirató Skizofrénia

Minden szép, ha becsukod a szemed

széthasítja a torkodat, 

ahogy lenyeled a szeget.

Haját tépő, mélabús Skizofrénia

Ölni könnyű, támassz fel,

ahogy az első napsugár kel.

Lepj meg, légy Isten! 

Élősködő, elbúrjánzott Skizofrénia

A Gyilkosok Folyamát uralják a macskák.

Mancsukról a vért látszólag lenyalták

Vak, Süket, Szociopata és a Céltalan.

Rémálmok hercegnője, drága Skizofrénia

Könyörögj érettünk, miképpen...

miképpen mi itt egytől-egyig megdöglünk

És szép lassan belealszunk az esti igékbe.

Legyőztem a sárkányt, de leszúrt a hercegnő.

Hallom ahogy dúdol: "Egy, kettő..."

   Szeretem a tavaszt. Nem azért, mert közeldik a nyár, vagy mert csiripelnek a madarak. Nem is azért, mert íriszek lepik el a mezőket, vagy mert a levegőben túlteng a szerelem. Nem az iskola közelgő vége miatt, habár örülök, hogy hamarosan vége a padtársosságomnak a lánnyal, aki egész évben nem szólt hozzám, de ez sem az igazi ok.

  Talán a lehetőség az, szinte kiszagolni a zöld fűből, amit ha megérzek egy röpke pillanatra bizsergézs nyomja el gyomromat. A szél halk suttogása, amit csupán csendben hallhatsz, és Zalán ziháló ajkai, amikor azt hiszi egyedül sétál hazafelé.  Az összeborzolt haja, amikor elkapja a pajkos szellő, és a távolság, ami miatt sose érhetem el  őt. Az eső, ami futásra készteti,  a karja, ami nem is sejti a zavaromat mikor átkarol, csak mert az útjában állok. Igen, én tényleg szertem a tavaszt.

  Az, hogy mennyire vagyunk boldogok nem csak a környezetünktől  függ.  Legtöbbször az elhatározás nélkül,hogy boldogok akarunk lenni nem is leszünk azok. Embertől és személyiségtől függetlenül képesek  vagyunk néhány percnyi boldogságra. Legalábbis én hiszem , hogy a boldogság nem állandó, csak elő-és felidézhető.

—     Tanár úr! —lobogtak a szőke tincsek szanaszét az udvaron.—Tanár úr kééérem!— rohant egyre gyorsabban és gyorsabban a fiú felé. Az udvar hatalmas volt, de az ő erős tüdejét semmi nem múlhatta  felül, így kisvártatva Schubert a negyedik fa előtt, de szigorúan a harmadik után lassított, végül megállt.

—     Mondjad fiam. — fordult meg karba tett kézzel igazi „tanár vagyok, iskola után ne zaklass” nézéssel.

—     Éhn cshak...— lihegett a lány — csak...csak egy percet adjon, míg kifújom magam.— Schubert végigmérte a lányt, és azon nyomban ördögi mosoly húzódott az arcára. Sheryl  kócos volt és zihált, Schubertnek pedig ennyi is elég volt a lelki békéhez. Vagyis lett volna, de meggondolta magát és azonnal előrántott egy cigit.

—     Tudod Shelly...—közeledett a lány felé.

—     Sheryl.—helyesbített a lány.

—     Tudod Sheryl ...— pöfékelt a lány felé.

—     Na!...—egyenesedett fel mérgesen a lány.

—     Ott tartottam, hogy sok a dolgom.— fordult meg a srác, és megkopogtatta a szivarját, amiről egyszerű, mégis nemes kecsességgel hullott le az elégett rész.

—     Ne, ne , ne , ne ,ne ,ne!— fogta meg hátulról a lány az eltávozni akaró kabátját. — Azért jöttem, mert...mert ... Jó na, elnézést mindenért! — hajtotta le a fejét a lány.

Két diák sétált éppen a tornaterem felé, akik a helyzetre való tekintettel a következő csatát szándékoztak megnézni. Gyorsan helyet is foglaltak egy padon, és egymásnak dőlve élvezték a kilátást.

—     He ? —fordult meg Schubert a szabad oldalán, hogy lássa a lány szándékait. A helyzet komolynak , igen komolynak bizonyult. — Ha megtennéd, hogy elengeded a kabátomat. — ráncigálta ki zakóját a lány markából, majd aprólékosan megigazította a gyűrődéseket rajta.

—     Akkor elfogadja?— húzta fel jobb szemöldökét a lány.

—     Mit ? — vakargatta fejét az újdonsült tanár.

—     Mit ? Mit ? Hát a bocsánatkérést?— Sheryl karba tette a kezeit. — Milyen irodalom tanár maga, ha ennyit se tud értelmezni?

—     Nyelvtan és irodalom.Most megint sértegetsz. — mosolygott gúnyosan. — Ki mondta, hogy kérj bocsánatot ?

—     Az a hülye Tartaro.— szegezte tekintetét a fiúra.

—     Az igazgató ? — súrolta meg homlokát szőke haja alatt. Sheryl szája elkerekedett.

—     Mármint Tartaro igazgató úr. — mosolygott szelíden a lány.

—     Akkor elfogadva.  — indult meg a kijárat felé.

—     Még valami, — Sheryl  lábujjhegyre állt, és kezét a szája mellé tette. — Az a sapka valami eszméletlen ronda. — mosolygott tovább.

Schubert köszönt a kapusnak, majd kisétált az utcára. Megállt egy pillanatra, visszanézet az éppen az iskola felé tartó lányra, picit előbb sétált, majd megigazította sapkáját. Kötött, darab volt, lila és sárga csíkokkal, éppen ment a zakóján ékeskedő sötétkék gombokhoz. „Szerintem akkor is menő...és meleg” sutyorogta, majd eltűnt egy gyrosos  mögött.

  Teste elterülve feküdt a földön. Szőke hajába vér csomózott ,lassan eggyé olvadt a márványpadlóval. Óvatosan mozdított egyet a fején,de az visszacsuklott, csak a padlóra volt kilátása. A szíve megremegett, a jobb szemhéja gyors mozgásba kezdett. Félt.

  Gucci csizma kopogása visszhangzott egyre közelebb és közelebb. Nagyot nyelt, próbálta elvonszolni testét a hatalmas terem egyik sarkához. Kezeit maga elé fektette, és megkísérelte életre kelteni mozgásképtelen lábait. Nem hallgattak rá a haszontalanok.Mindig is tervezte, hogy egyszer majd ő is megcsináltatja őket, de ez most csak bohém álomnak tűnt. Gondolatai messze jártak: a fagylalton, az első szerelmén, az új kabátján, a halálon, a temetésén.

   Ez így nincs rendben. Semmi sincs rendben. Nincs menedék. Dühe egyetlen perc alatt elöntötte agya minden egyes szegletét, mozdulni akart, azonnal. Meglátta a közelében heverő kést. Az imént még védekezett vele, most azonban más célra akarta használni. Halkan számolt magában Egy, Kettő... Beledöfte lábába a kést. Éles, szorító fájdalmat várt , amitől mozdulni tud majd, de elmaradt a hírtelen fájdalom,ő pedig nem mozdult sehova. Közeledett a nő.

   Áldozata  előtt lepergett élete minden jelentéktelen és groteszk pillanata. Egy öregember sírása, egy gyerek gonosz kacaja, egy utcalány kéjes  vonaglása, a fekete macskák, az Éden Csókja. A tükrök. Meg kéne halnia, eleget élt, talán túl sokat is. De percre pontosan annyit, amivel  oly sok embernek tudott ártani. Gyűlölte magát. Voltaképp meg is érdemli a halált... egy lány nevetése, egy kék szempár, íriszek. Még élni akart, folytatni  gonosz és jelentéktelen életét, mert Ő nem hős, de még csak főgonosz sem. Nem tud róla senki, még a gaztetteiről sem. Csak ő tudja, hogy boldog volt. Reménytelenül boldog. Árnyék, akinek szüksége van fényre, vagy az elemésztő  reménytelen sötétségre. Egyik az övé...csak az övé.

Aznap különösen rossz volt az idő. Talán Zeusz haragudott meg az emberiségre és küldött hatalmas villámokat a Földre, mert akkora vihart, amilyent aznap a szél kavart, még nem látott Seholfalu csekély számú lakossága.  Faágak reccsentek egy hatalmas fán, majd beborították a kitaposott utcákat, mire egy ijedt anyuka sietve beráncigálta kisfiát a házba. Kint már senki nem volt, csak egy kiskutya csaholt a gazdája felé.

—     Nyugi Bodri, hamarosan vacsoraidő.— simította végig Feri a fehér kutyus sárral borított fejét, majd belépett az előtte álló kocsma ajtaján.

  Bent már javában folyt a mulatozás.  Hangos hegedűszóló váltotta fel a nemrégiben visszavonult jókedvű népdalénekesek táborát. Éppen két férfi koccantotta össze a poharát, mikor a mellettük ülő harmadik hörögve nekirontott egy magas és bajszos társának.

—     Mit ne'zel te? — húzott be neki egyet, mire a Töpszli névre hallgató magas és bajszos leteperte a földre.

  Egymásba kapaszkodva fordultak át a hátukon, majd rúgták ki az amúgy is billegő polcot a lába alól. A nagy hasú kocsmárosné hangosan kurjantott, de mindhiába. A nemrég még félszegen álló ósdi szekrényről most csörömpölve hullottak le a tányérok; egy ide hullott, egy oda, s egy még az ács Józsi bácsi fejét is súrolta. Az emberek elhallgattak. Az kocsmárosné fújtatva vette a levegőt, és meg-meginogott a lába, de azért odalépett a két bajkeverőhöz.  Elkapta a harcot kezdeményező férfi grabancát, majd egészen a közeli asztalig húzta.

—     Mondja-e még, hogy soha se nem iszik? — beleverte a férfi fejét az asztalba. — Mondja-e még, hogy én vagyok a semmirekellő mihaszna?— újból nekidörrent a kocsmáros orra az asztalnak.— Mondja-e még, hogy…

  Feri elképedve nézte a történteket, végighúzta vizes haján a kezét, majd a nyitott ajtón át figyelő kutyájára pillantott.

—     Ma mégse eszünk Bodri. — jelentette ki szomorúan, majd kilépett és becsukta maga mögött az ajtót.