Irene blogja

 Apró csodák

A fagy enyhít a szorításán, a fák ágain előbújó vízgyöngyeiben ragyog a napsugár. Apró fényrudakká válik a fa lombja, ezüst koronát szövöget a reggel. Ez egy újabb csoda, ha a lélek tiszta.

Később már a nappaliban ülve, betör hozzám a napsugár. A szoba fényárban úszik. A karácsonyfán ragyognak a díszek, hó sem kell hozzá, hogy visszahozza az ünnepek hangulatát. Most megértem, hogy a karácsony megünnepléséhez nem feltétel, hogy legyen hó. Nem értettem, hogy azokban az államokban ahol  nincsen hó, hogy lehet hó nélkül karácsonyt ünnepelni. Most már értem, tudom, hogy lehet nélküle is.

 A könyvespolc mellett ülve, belátom az egész szobát, annak minden sarkát.

A kandallóban alszik a hamu, tegnap, még parázs égette a fa hasábjait. Az asztalon csendélet. Terítője, a múlt karácsonyom legszebb és a legnagyobb örömteli vásárlása volt, a  karácsonyi motívumokkal díszített hangulatos vászon terítő. Rajta egy tálcán egy borosüveg, pici borral, /sárgamuskotállyal/ az alján, két öreg borospohár szőlőfürtös, indákkal karcolt vájatokkal, amit beragyog a nap.

Adventi Koszorú angyalkával, négy élnivágyó gyertyával.

Egy tálcán mogyoró és kesudió.

 Mellette egy tálkában sivatagi rózsa bontogatja szirmait.

 Odébb egy kis komódon egy üvegtálon apró színes kavicsok gyűjteménye, tengerpartról, sziklafalakból...

 Pánsipot fúj egy művész középen egy fafaragványban. Mennyi, mennyi emlék, mennyi csoda. Egy szoba tele emlékekkel, lábnyomokkal, lenyomatokkal, gondolatokkal… Akik megfordultak benne, nemcsak karácsonyi emlékeket hagytak maguk után, hanem a szívüket is, ami most eleven képekben ragyog, mint a csoda. Az ajtók nyílnak, záródnak, az emberek jönnek, távoznak, de az emlékekben feltámadnak, megtöltik létünk üres tereit. Egy ház, egy szoba lehet kastély is, melynek résein átfut az idő szele, mint a szellem suhan át az ember lelkén, édes nedűt hagyva maga után, addig is, míg egy ember a csenben, békében megissza csészéjéből a napi kávéját.

 

 

Új év, új remények

Elbúcsúztatjuk az óévet. Kezdődik az új, új reményekkel. Mindig a lehetősége szerint él az ember, ha ebből mindent kiaknázunk, akkor elégedettek lehetünk. Megtapasztaljuk, hogy vannak a miénktől sokkal rosszabb helyzetek, körülmények amelyek nem tőlünk függenek, amin mi egyszerű emberek nem tudunk változtatni, de mindig akadnak olyan pillanatok, amikor lehetőség nyílik arra, hogy segíthetünk. A mi feladatunk oda szűkült, hogy a mindennapi feladatainkat amire hivatottak vagyunk, a legjobb tudásunk szerint végezzük el, függetlenül attól, mit döntenek el felettünk, hogyan változik a világ, milyen irányba tart. Felhőtlenül kívánjunk egymásnak boldog új évet, remény telve koccintsuk össze poharainkat, szeretettel közelítsünk egymáshoz, és lépjük át a föld minden lakosával együtt az újév küszöbét. Először írom le. 2026. Szép évszám. Az én korosztályom örülhet, hogy elértük... Csak remélni tudjuk, hogy a jövőre leírhatjuk a következő évszámot, amiért ismét hálásak lehetünk majd a sorsunknak. De most még a kezdetén, amikor fogadalmak suhannak át az ember agyán hogyan tehetnénk még szebbé, értékesebbé az életünk, a mindennapjainkat -mikor a sorsunk ugyanúgy forog mint a föld, hold árnyékos, hol napos oldalra libben, tanuljuk meg, hogy minden változik, ezt fogadjuk el, de amiért tehetünk, azt tegyük meg.

Istentől megáldott boldog új évet kívánok!

 

Meleg kabát és csizma

 

   Tünde már a betegség utolsó stádiumában volt. Az orvosok közölték a szüleivel, nincs sok ideje hátra. Egyre gyengébb lett. Az utolsó kemoterápiás kezelés nagyon legyengítette, beszélni is alig bírt. Megérezte a halálát, kérte a szüleit, vigyék haza. Ők is úgy látták jónak, miután az orvosok közölték, hogy hamarosan eljön az idő.

   Kint nagy pelyhekben hullott a hó. Tünde erőt vett magán, a saját lábán akart az autójukhoz menni. Élvezni akarta a havazást, elveszni benne, érezni az arcán a friss hűvös simogatást a pállott, savanyú kórházi szoba után. „Nemsokára én is ilyen hideg leszek“- gondolta. A dermedt hidegben a szíve hevesebben dobogott. „Vastag hótakaró borítja majd be a síromat. Vajon milyen lesz az utolsó pillanat?“ Most nem félt tőle, tudta, ezt nem lehet elkerülni, egyszer úgyis mindenki elmegy. Neki most kell elmennie, pedig még annyi mindent nem tapasztalt meg, még meg sem érkezett érezni az élet igazi ízét. Nem volt még szerelmes, még a csók ízét sem érezte, nem tudta mi az igazi boldogság, neki mindig csak a betegség és a fájdalom jutott. A pléd alól kidugta a kezét, és nézte a falfehér bőrén a lila csíkokat. „ Milyen átlátszó. Nem is élek már, olyan vagyok, mint az ablaküveg, átlátni rajtam“-gondolta

-Anya, ha hazamegyek, nem akarok ágyba bújni. Az ablak előtt, a kihúzott függöny mellett akarom nézni, ahogyan nagy pelyhekben hull a hó. A héten itt a karácsony. Mit gondolsz, anya, veletek leszek még?

Az anya nem tudott felelni, a könnyei befelé folytak már évek óta. Az apa a síkos utat figyelte, nem nézett hátra, úgy válaszolt:

-  Nagyon szeretnénk, kicsim, ha még mind együtt lennénk.  

-Szeretném, ha szép lennék, amikor meghalok. Anya, kifested az arcomat, hogy ne legyek ilyen sápadt? Nem szeretném, ha betennének a fagyasztóba, elég hideg van kint is.Tegyetek be nekem nagykabátot, sálat és csizmát is, hogy ha majd nagyon fázom, felvehessem!

-Mindent úgy csinálok majd, kicsim, ahogy kéred.

 Aztán csend lett. Tündére a friss levegő nyugtató hatással volt. Elaludt az anyja vállára borulva. Hazáig aludt. Otthon az apja az ölében vitte be könnyű kis testét a meleg szobába. Az anyja a hintaszéket az ablak elé tette, széthúzta a függönyt, hogy semmi ne zavarja a kilátást.

Tünde közben felébredt.

 - Így képzeltem el. Milyen jó végre itthon veletek! Szeretném, ha úgy végeznétek a munkátokat, mintha itt sem lennék. Anya, egy könyvet tegyél mellém, ha unatkozni kezdenék! És majd szólok, ha le szeretnék feküdni.

    Anna és Gábor mindent az óhaja szerint tettek. Anna előkészítette az ágyát, majd kiment a konyhába, hogy befejezze az ebédet, amelyet előfőzött korán reggel, jóval az indulás előtt. Gábor a fenyőfát állította be a garázsban, úgy gondolták, hogy idén jóval előbb díszítik fel a fenyőfát, meglepik vele Tündét. Mindketten tudták, hogy nem sokáig bír majd a fotelben ülni, ha elalszik, akkor majd feldíszítik. Tünde nemsokára bebotorkált a szobájába lefeküdni, el is aludt, nem ebédelt velük. Anna csöndesen bezárta az ajtaját.

A szülők feldíszítették a fenyőfát, alárakták az ajándékokat. Mikor a kislány felébredt, az ebédjét az ágyába kapta. Nem erőltették, hogy keljen fel. A délután hátralevő részét együtt töltötték vele a szobájában. Tünde ágya az ablak mellett volt, cinegék kopogtattak az ablakpárkányán.

-Anya, éhesek! Etessük meg őket!

 Az apja kukoricadarát szórt egy tányérra és kitette az ablakpárkányra, belesüppesztette a hóba. A madárkák nemsokára felváltva, félve, őrködve egyesével közeledtek és csipegettek. Tündének mosoly bujkált az arcán. Nézte egy darabig, majd a fáradság a párnára döntötte, ismét elaludt.

   Késő este  Anna és Gábor a fenyőfa fényében ültek a nappaliban. Váratlanul Tünde lépett ki a szobájából. Egy halk sikoly szabadult ki az ajkán. Az ajtófélfába kapaszkodott, a szeme ragyogott az örömtől és a meglepetéstől.

- Istenem, de gyönyörű! Ajándékot is hozott a Jézuska?

Az apja felállt, hogy a fához támogassa, majd leültette a fotelba, és az ölébe adta a két nagy csomagját.

 – Boldog karácsonyt, kislányom!

Mindhárman átölelték egymást még utoljára. Tünde kibontotta a csomagot. Egy meleg kabátot és egy pár csizmát kapott.

   A fenyőfa tetejéről egy angyal nézett le rájuk.  

 

 

   Nem mehettem ki a pajtásaimmal játszani, mert beteg voltam, fájt a torkom. Az ablak előtt anyám varrógépére könyökölve néztem, ahogy kint nagy pelyhekben hull a hó. A kedvenc időtöltésem közé tartozott a rajzolás is, ennél a tevékenységnél is itt foglaltam helyet, a hátsó szoba legmegvilágítottabb részén, ahol még borús időben is elég fény volt.  A hátam mögött, míg a nagymama főzött, anyu kézimunkázott. Minden nap volt, aki benézett: szomszéd, rokon, barát, jól elbeszélgettek. Foglalatosságom közben hallgattam miről beszélgetnek. A masinában ropogott a tűz, az étel illata bejárta a konyhát, és én, az iskolástársakra gondoltam, hogy milyen jó nekik, mert ők ki mehetnek játszani, nekem meg bent kell ülnöm. Nagymama meleg hamut rakott egy vászonkendőbe, azzal tekerte körül a nyakam, hogy melegítse, mikor kihűlt, kicserélte a kötést.

  A közelgő karácsonyról, az idő múlásáról beszélgettek. Emlékszem, már advent volt. Kinn süvített a szél, hordta a havat.  Apám kint lapátolta a havat a tornácról. Hallottam a lapát hangját, ahogy a betontornácot végigsúrolta. Olyan sűrűn havazott, hogy alig fejezte be a munkát, kezdhette újból. Ez sokszor egész napos elfoglaltságot adott. Helyenként már egy méter magasra is feltornyosult a hóréteg, amely a kemény hidegben sokszor még márciusig sem olvadt el. Az ilyen téli falusi napokhoz az is hozzá tartozott, hogy reggelenként itt-ott disznók visítottak, vívtak haláltusát.

  Adventkor a hosszú téli estéken a képes bibliát olvastam, a kisjézus születésének történetét.

-Ez igaztörténet lányom. – mondogatta nagymama. Jézus sokat szenvedett értünk. Ilyenkor tanítgatott mi a különbség a jó és rossz között. Megtanított, hogy a gonoszság az ördög műve, a jó az Istené. Nem szabad, hogy a gonoszság elhatalmasodjon rajtunk, mert akkor a pokolba jutunk, de ha jók vagyunk, akkor a mennyországba kerülünk.

Adventvasárnap estéin nagymama hosszú viaszgyertyát gyújtott, amelynek lángja mellett apámon kívül, az asztalt körülülve hangosan imádkozott az egész család. Ezt a száll gyertyát búzaszembe ágyazva égettük adventkor, és karácsonykor is, amíg csonkig nem égett. Ez volt az adventkoszorú. A gyertya magasra nyúló lángja bevilágította a szobát. (Most, hogy a minap késő délután áramkiesés volt, egy ilyen hosszú viaszgyertyát gyújtottunk meg, amely közel százéves lehet, a tíz centis, néha magasabbra is felszökő lángja megvilágította a nappalit. Az unokám olvasott mellette.)

  Hogy vártam a Mikulást! Még az ablakot is megmostam! Azon oknál fogva, hogy a kettős ablakszárny közzé befértem, és a fölső, kihajló részt is jól elértem. Nehogy azt mondja a Mikulás, hogy lusta gyerekek vannak a háznál. A csizmám is megmostam, és odaállítottam a nővéreiméhez. Arra gondoltam, mi lesz, ha rólam elfelejtkezik a Mikulás. Lehet, hogy csak virgácsot fog hozni? Az izgalomtól alig tudtam elaludni. Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, szinte kipattantam az ágyból, gyorsan szaladtam az ablakhoz megnézni, rakott e bele valamit a Mikulás. Milyen öröm volt, amikor megpillantottam a piros csomagokat. Szaladtam a nővéreimhez: Kelljetek fel, - járt a Mikulás! Ott van a csomag az ablakban, piros celofán-papírba csomagolva, gyertek, nézzük meg mit hozott! S már együtt szaladtunk vissza megnézni. Mi volt benne? Nápolyi, mogyoró, cukorka. Nekem mannát jelentett. Virgács nem volt. Örömmel szaladtam anyuhoz, hogy: - Anyúúú, jó voltam, nem hozott a Mikulás virgácsot! Ő mosolyogva jegyezte meg: - Akkor, biztosan jó voltál.  A piros celofán-papíron keresztülnézve, rózsaszínben láttam a világot. Persze akkorra már a megfázásnak nyoma sem maradt.

            

 

Van, amikor minden olyan jól alakul. A betervezett munka közben szól a rádió zene, napi hírek, politika, és a szörnyűségekből is jut minden napra. Virágvasárnap van. Hallom, egy turista túrázás közben lezuhant egy ösvényről , csak a mentők segítségével tudott kijutni a mélyből. Úgy gondoltam mivel sikerült kimenteni, ez kevésbé tartozik a rossz hírekhez...

Egy könnyed vacsora után a férjem sétálni hívott: - Van kedved sétálni,

csak ide a kert alá, olyan szép az idő és meleg van.

Nem nagyon akaródzott menni, az ünnep előtti készülődés kimerítő, sok mindenre kell összpontosítani. Az elkövetkező nagyhét munkáit készültem időrendi sorrendben megtervezni. Végülis úgy döntöttem, jó lesz az a séta, jót tesz az egészségemnek.

A tópartra nyíló kapu kitárult előttem. A látvány minden eddigi tervem elfelejtette velem. A fenyőfákon áttörő napsugarak nyújtózkodó fénye és az ágak árnyéka a zöld gyepen olyan békés hangulattal fogadtak, mintha egy festmény közepébe léptem volna. A tó tükrén búcsúzó fénycsóvák vakító fénnyel verődtek vissza. A víz felszínén millió halacska sütkérezett a meleg tó vizében, élvezték az élet szabadságát.

A part mentén lassan haladtunk előre, a kezem ernyőként használtan az erősen csillámló fény ellen, hogy lássam a halacskákat. A lábam alatt kiszáradt fenyőtobozok, apró elszáradt gallyak roppantak szét.

-Tudod, nem is olyan lehetetlen belezuhanni a tóba. Elég egy rossz lépés ezen a hepehupás talajon, elveszted az egyensúlyt vagy rálépsz egy galyra, az visszacsap az arcodba, és már zuhansz is… Lehet, hogy azzal a turistával is valami ilyesféle történhetett, -mondom a mellettem botladozó páromnak.

– Ennek igen kicsi a valószínűsége, jegyzi meg, -Te mindig rémeket látsz.

A lemenő nappal szemben sétálunk tovább felverve az esti nyugalomra készülő kutyákat, akik hangos ugatással közlik a Szirén parton lakóknak a jöttünket.

 Aztán szétválunk. Én a part felé veszem az irányt, a férjem az épülő bicikli pihenő alapjaihoz, hogy megnézze hogyan haladnak a munkálatok. Engem a kishalak érdekelnek. Szép látvány mutat a túloldal magasan lejtős rendezett partszakasz zöldülő takarója, amely visszatükröződik a tó vizén. A lábam alatt apró csalán palánták hajtásai, gyökereikkel befutják az egész partszakaszt. Ide jövök majd hajtásokat gyűjteni gondoltam…

A másik pillanatban érzem zuhanok, beszakad alattam a talaj,egyre lejjebb süllyedek, alattam valami nyálkás, mocorgó testek izegnek-mozognak. Álomszerű gondolatban találgatok. Vizisikló verem, vagy hód verem? Egyre jobban mocorognak a talpam alatt. A jobb lábam nem engedelmeskedik. Erősen zsibbad, lóg, mint a rongyláb. A bal rendben van. Megmarkolom a verem peremét, a föld laza. Sietnem kell, távolabb kapaszkodom marokkal a földbe, közben a bal lábam megfeszítem a verem falán. Dobom magam felfelé, és mikor a könyököm elérte a peremet egy utolsó rúgással feldobom magam magam derékig a talajra. Még egy utolsó rúgás, könyökömmel kapaszkodás és kikusztam féloldalvást haladva, a jobb lábam a balon fekve vagy két méterre a veremtől. Akkor, amikor már biztonságban voltam szóltam a férjemnek, aki nem látta mi történik velem, mert a kiásott alap összetúrt földdombja mögött feküdtem.

– Helló gyere gyorsan, valami nagyon nagy baj történt velem!

 

A mentőre várva

A férjem, felém tartva el nem bírta képzelni, mi történhetett velem.

Látta, az oldalamon fekszem a csalánban, a fejem a könyökömre támasztva.

- Bele estem egy verembe. Ott előttem van - mutatom- vigyázz merre lépsz! Figyelmeztetem.

Míg hozzám ér, tapogatom a jobb lábamat, próbálom felmérni mennyire nagy a baj. Akkora dudor van rajta, mint egy csákó sapka. Pattog, bizsereg, zsibong az egész jobb lábam.

A párom nézi dermedten a daganatot…

-Szaladj,  gyorsan hívd a mentőket, mert nem érzem a jobb lábam!

Sokkot kapott a látványtól. Mobiltelefont nem vittünk magunkkal. Lassan felfogta mi történt. Ott kellett hagynia, hogy segítséget hívjon.

Feküdtem a parton a gondolataimmal, a bizsergő lábammal a lemenő nappal szemben. A magas adrenalin szinttől még nem éreztem olyan nagy fájdalmat, de érintésre minden idegszálam az égnek állt. Bokától lefelé tudtam mozgatni a lábfejemet. Ez jó jel, gondoltam.

A várakozásban minden perc, végtelennek tűnik. Mindenféle gondolatok kavarognak az agyamban.

Lehet, hogy ennyi volt, többé lábra sem tudok állni. Lehet, ezt túl sem élem. Ennyi az élet. Egy séta, egy baleset, és mindennek vége…  

A túlsó parton az úton, Mariska sétál lassan hazafelé. Lát, vagy nem lát idáig, ki tudja, mert felém néz többször is, de mint aki nem lát, folytatja az útját… Lassan a nap is lebukik, nézem a távoli eget.

Egyik percben még itt vagyok, a másikban már nem is létezem. Vagy húsz percet feküdtem egyedül, amikor a férjem visszatért, aki értesítette a menyemet, aki a fiammal és a menyem édesapjával az erdőben sétáltak. Nemsokára megérkeztek, a menyem egészségi nővér, azonnal hívta a mentőket, és értesítette a faluban élő mentőszolgálatos hölgyet, aki öt perc sem telt el, már mellettem állt és sürgette az éppen váltásban lévő kollégáit, informálta őket, hogy a mentésnél mire lesz szükség. Hozott rám hőszigetelő fóliát is, pléd és párna is került a fejem alá.

A mentőszolgálat központi alkalmazottja, munkáját végezve igyekezett felvenni a szokásos adatokat, de azt a jó égnek nem tudta megérteni, hogy a baleset nyílt terepen történt és nincs házszám. Ezzel a hölggyel vacakoltak vagy tíz percet...

A nászom őrt állt a kanyarban, várta a mentőautót, ha feltűnik, mielőbb rám találjanak.

Az idő ment, én egyre türelmetlenebb lettem, kényelmetlen volt a fekvés, a mozdulatlan testtartásban. Tudtam mi vár rám. Fájdalom, fájdalom, fájdalom… Minden mozdulat kínszenvedés…

Haragudtam a leleszi válalkozóra, aki egy projektet kidolgozva, jó pénzért hódot telepített a vidékre. / Ezt, csak hallásból tudom./

 Annyira elterjedtek, már a vidéken, a Pallagcsa tó körül is, -több helyen is fúrhattak már ilyen vájatot-, ki tudja? Kisebb-nagyobb gödröket már mások is felfedeztek. Bele is léptek, de szerencséjükre nem okozott sem törést, sem ficamot. Ilyen szerencsétlenül csak én jártam. Ha teszem azt, egy gyerek esik bele, ha egyedül barangol, ott pusztul el, senki nem tudná hova tűnt el. Érzésem szerint, ebből a veremből egy csuzdaszerű folyosó vezethet egyenesen a tóba. Ez persze csak feltételezés. Ha azok lent, a nyálkás szerű élőlények hirtelen egyszerre menekülni indulnak a rájuk zúduló test hatására, ha a lélekjelenlétem és az ösztönöm  nem működik ilyen gyorsan, a jobb lábam érzéketlensége miatt csúszhattam volna velük a föld alatt, a tóba. Eltűnhettem volna, mint a kámfor, megfulladhattam volna a mélyben, a sártengerben. Rejtély lettem volna, hová tűntem el...  Mennyi veszély fenyegeti az embert az egész világon,  mennyi szenvedés, ezt most én is megtapasztalom milyen borzasztó érzés.

Talán azért történt mindez velem, mert ez egy figyelmeztetés volt arra a veszélyre, ami ennek a projektnek a helytelenségét igazolja. Figyelmeztetés a békésen sétálóknak, hogy vigyázat, légy óvatos hová lépsz ezentúl, mert megnyilhat alattad a föld. Kedves horgászok, gombászok, akik egyedül járjátok a holtágak folyópartok terepeit, óvatosságra intelek benneteket. Kedves természetvédők, projekt készítők, üzenem nektek, több eszet, lássátok előre a következményeket! Ne csak a pénz legyen az úr!

 

A kórház

Végre megérkezett a mentőautó.

- Elég rossz a terep, jó, hogy nem a mercedesszel jöttünk, mert be sem tudtunk volna jönni, - jegyezte meg az egyik mentős. Miután felmérték a terepet, visszamentek a kellékekért.

Először légzsákkal rögzítették a lábamat, majd segítséggel átcsúsztattak a hordágyra. Nem is emlékszem, hogy vittek-e, vagy toltak-e az autóig. Bent rögzítettek az ágyon. Arra sem emlékszem, hogy volt-e valami alattam, vagy csak a csupasz ágyon feküdtem, de rajtam volt egy tavaszi rövid kabát, még a sál is a nyakamban maradt. Zárt ajtók mögött elláttak. Vérnyomást mértek, kaptam fájdalomcsillapítót és infúziót. Ez eltartott egy ideig, míg végre elindultunk. Összeszorított fogakkal feküdtem, mert az autó kerekei a hepehupás talajon nagyokat döccentek, úgy éreztem magam, mintha egy rostán ráznának, a testem rázkódott a kerekekkel együtt. Nyomtam magam vissza az ágyra, vagy felemelkedtem, próbáltam enyhíteni a rázkódást. Csak vártam, meg vártam, hogy mikor érünk már ki erről a rossz terepről. Felmértem, hogy milyen távolságra lehetünk az úthoz. Túl hosszúnak tűnt ez az idő. Merre visznek engem ezek, az erdő felé? Már minden megfordult az agyamban. Mikor már semmit nem tudtam kitalálni, hogy ugyan merre mehetünk ilyen rossz úton, hogy a döcögés sehogy sem akar szűnni, megkérdeztem hol járunk.

 – Ruszkában vagyunk.- Jött a válasz. Akkor az utak vannak ilyen rossz állapotban, gondoltam. Minden egyes mélyedést, hasadást, kátyút, toldást- foldást, folyamatosan jeleztek a kerekek. A veskóci vasúti átjárót térképként jelezték, már tudtam hol tartunk. A nagy rázkódás felverte a port az autó fedélzetéről. Istenem, hová csöppentem! Még a háborús filmek zsúfolásig megtelt mentőautók is eszembe jutottak. Minden egyes sérülttel együt éreztem. Eszembe jutott az ukrán háború is, mennyit szenvedhetnek szegény sérült katonák, mit érezhetnek a lövészárkokban kiszolgáltatottan, ahová kényszerrel kényszerítették őket. Ilyen gondolatokkal a fejemben, szólalt meg egy kedves hang, már Nagymihályban vagyunk, tartsak ki. Nem kellett sokat várni, az autó leparkolt , nyílott az ajtó, kihúztak, és folyosókon keresztül betoltak egy rendelőbe. Felvették az adatokat, milyen gyógyszereket szedek, jelenleg mire vagyok, voltam kezelve… Nővér jött, levetkőztetett , lenyírták rólam a nadrágot, bugyit, meztelen lettem. Sínre helyezték a lábam és körülkötözték. Áttettek egy másik tolókocsira. A mentősök elköszöntek, engemet meg betoltak a röntgenre. Itt újra áttettek a röntgen asztalra. Megröntgeneztek, majd ismét vissza. Itt annyival volt könnyebb, hogy fent két kézzel fel tudtam magam húzni, és a bal lábamra nehezedve felemelni a fenekem, így kevésbé volt fájdalmas a mozgás. Meg is dicsértek, milyen ügyes vagyok. Közben megérkeztek a családtagok a kórházi felszereléssel. Az orvos közölte velünk, hogy csak holnap reggel tudnak megoperálni, mert ötkor vacsoráztam. Kérdeztem hogy néz ki a lábam, mit mutat a röntgen. Nagyon csúnya törés, a combcsontom X-ben áll. Szerencsémre a törött csont az ütőeret nem vágta át. A rosszban van valami jó is,-gondoltam. Majd feltoltak a szobámra. Áttettek egy másik ágyra. Jól kipárnázták a fenekem alatt, tettek alám védő lepedőt is, majd kifeszítették a törött lábam, felrakták egy állványra. Vért vettek, kanült szúrtak, infúziót kaptam, megkatétereztek…

Miután a nővérek távozni indultak, utánuk szóltam, hogy fogom tudni értesíteni őket, ha valamire szükségem van.

 -Ja, még nem adtunk csengőt. A kezemre kapcsolták, mint egy órát.

A mellettem fekvő hölgy, mindvégig hallgatott. Én sem szóltam hozzá, elég volt a magam baja. Aztán bejött egy fiatal, kedves orvos, az altatóorvos. Közölte, hogy holnap reggel megműtenek. Három féle altatási módot javasolt, és mivel nincs még két hete sem, hogy légcsőgyulladásra szedtem antibiotikumot, javasolja a deréktól lefelé való érzéstelenítést, enyhe altatással kombinálva. Ha akarok, zenei aláfestést is kérhetek a műtét alatt, hallgathatom, hogyan zajlik a műtét, de semmit sem fogok érezni. Ő még reggel szúr be fájdalomcsillapítót, a combtövembe, ami enyhíti a fájdalmat műtét előtt és után is. Nem lesz már szolgálatban, de addig ott marad velem, míg be nem tolnak a műtőbe. Egy kedves orvos mindig fogódzkodót jelent ilyen helyzetben.

Majd a nővérek ismét megjelentek, Általános vérnyomás mérés, lázmérés, gyógyszer adagolás.

Mikor végre minden lecsendesedett, vettem célba a mellettem fekvő hölgyet. Kérdeztem szlovákul, mióta van itt és milyen problémával.

Mondja, ő nem tud szlovákul, ő magyar. Először mondta el a szöveget: „Kaposon leléptem az útról, beleestem egy gödörbe és eltört a térdem. Ott ültem a gödör szélén, senki nem jött oda segíteni felállni, csak két cigány gyerek segített felállni, és hívták a mentőt. Tegnap jöttem, holnap fognak operálni, de én, már csütörtökön haza akarok menni, mert hozza a postás a nyugdíjam…” Ezt a szöveget ismételgette éjjel-nappal. Kiderült, szociális eset.

Az ágyam sokkal rosszabb volt, mint az övé. A derekamnál akkora mélyedés volt, mint egy nagy szakajtó. Efölött valaki belebokszolhatott mérgében a matracba, mert éppen egy ökölnyi mélység volt a farokcsontom alatt is. Egész éjjel nem aludtam. A pucér fenekem rátapadt arra a védőlepedőre, amit alám raktak, és átforrósodott. Hogy ilyen szigetelt, nem szellőző alátétet ki tervezhette, az, aki még sohasem feküdt kórházban. Majd a Semmelweis orvostudományi egyetemen tanuló unokámnak ajánlani fogom, terjesszen  be újítási javaslatot a betegek érdekében… Egész éjszaka azzal telt, hogy a fenekemről választottam le, azt az izét. Bugyi szóba sem jöhetett, katéterrel a testemben, ilyen dagadt combokra.

A hölgy aludt, mint a bunda.

 A gyerekosztályról keserves, kétségbeesett sírás hangzott fel egész éjszaka. Egyszerre ordított minden gyerek. Szegény gyerekek! Égbekiáltó elkeseredéssel. Hogy ezt hogy bírják idegekkel szegény nővérek, el nem bírom képzelni.

Végre megvirradt. Kezdődött az élet…

 

A műtét

Minden reggel hajnalban gong szerű hang ébreszti a kórház alkalmazottait és a betegeket. Egy újabb nap kezdetét jelzi. Ébredezni kezd a békés nyugalom. Apró neszek, ajtók tárulnak, nővér tolja maga előtt az életmentő készüléket, vérnyomást, lázat mért, katéter- tartály ürítés…

 Majd jönnek a takarítók, hogy vizit előtt minden rendben legyen. A takarítókkal együtt működnek a mosdatósok, akik lavorból lemossák a mozgásképtelen betegeket, fásliznak és egyéb…

Engem most teljesen körülvesznek a műtéti előkészületek miatt. Megkértem az egyik nővért, legyen szíves egy hálóinget és egy törölközőt kivenni a kofferomból.

 Az embernek ilyen helyzetben csak annyi területe marad, ameddig a lába és keze elér.

Nemsokára jöttek is értem, és a bonyolult kártyás nyílászáró ajtók, liftek labirintusában levittek a műtő előkészítő helyisége elé. Nagy volt a zsúfoltság, várni kellett, míg a műtétre váró ágyon fekvő betegeket a nővérek ellátják, rákötik őket a különböző műszerekre. Automata vérnyomásmérés, infúzió és miegyéb. Várakozás közben a felvonóból kilépő orvos hozzám lépett, megkérdezte én vagyok Irena Jakabová? –Igen. Kihúz a zsebéből egy tollat és csak ennyit mondott:

– Ez a jobb?

Bólintottam, és válaszoltam –Igen.

Ráfirkantott egy keresztet és ahogy jött, úgy távozott.

Betoltak az előkészítőbe. Itt végezték el a műtét előtti szükséges ellátást. Injekciók, és megannyi feltett kérdések… Minden eshetőségre felkészültek.

Aztán megérkezett Misko, hallottam így szólították a nővérek, az én aneszteziológus-om. A nővér valamilyen képernyős szerkezetet tologatott felém. Misko már mellettem állt. A pontos előkészületek után, a combtövem szélességében elhelyezkedő idegszálak-ba szúrta be a szükséges fájdalomcsillapító szérumot, egy kb. 12 cm-es, vagy hosszabb tű segítségével, szakaszosan tolva előre a tűt és adagolva, számolva  a szérum mennyiséget. Mikor végzett elköszönt, és megjegyezte, ne féljek, egy nagyon ügyes, fiatal doktornő vár rám, akire teljes nyugalommal rábízhatom magam.

Lassan mindenkit eltoltak már a műtőkbe, én maradtam utoljára. Hallottam a nővért, hogy telefonál, kész, jöhetnek érte.

Nemsokára jöttek is, kitoltak egy folyosóra, ahol nagy volt a sürgés-forgás, előnyt kellett adni, míg betoltak előttem a műtőbe három nagyméretű monitort, és ezt követve, orvostanhallgató ifjoncok vonultak be a műtőbe, körülvéve a műtőasztalt. Megállapítottam, tananyag leszek, oktatási anyag. Ezek után engem is betoltak a műtőbe. Egy nagyon kedves fiatal doktornő fogadott, és magyarázni kezdte hogy helyezkedjem el, hogy a gerincembe szúrja a szérumot. Mivel az előző érzéstelenítő hatott, gond nélkül fel tudtam venni az általam ismert pózt. Még helyezkedtem, mikor a doktornő közölte, hogy először egy próba szúrást végez, hogy biztos helyre kerüljön a szérum. Még egy kicsit feljebb húzom a fájós lábam- mondtam-, és ellazultam. A szúrás olyan jól sikerült, hogy elsőre be tudta adni a szérumot. Megdicsért, milyen segítőkész beteg vagyok, hogy nagyon ritka az ilyen. Aztán áttettek, a műtőasztalra, persze abban is segítettem az ágy fölötti kapaszkodó segítségével. Újabb dicséret, hogy milyen ügyes vagyok. Az orvos leült mellém, és a segédei megfelelő testhelyzetbe helyeztek. Közben megkérdezték milyen zenét kérek. Már nem tudtam válaszolni, egymásra bólintottak, és máris valami halk zenét hallottam…

 Egyszer az altatás alatt kinyitottam a szemem, láttam, hogy valami vitorla szerű anyag zárja el a látóterem, és valami kalapácsszerű ütéseket érzek, mintha valahová éket ütögetnének, de aztán az altatóorvos gondolom észrevette, hogy kinyitottam a szemem, újra elaludtam.

Kint az előkészítőben ébredtem, ahol még két órát megfigyelés alatt tartottak, folyt az infúzió, fájdalmat nem éreztem. Majd az idő lelteltével feltoltak a szobára. Minden szükséges ellátást megkaptam. Később meglátogatott az orvos, aki műtött. Elmondta, hogyan zajlott a műtét, és hogyan oldották meg a problémát…

 Este, már jött a rehabilitációs hölgy, aki tájékoztatott, milyen tornagyakorlatokat fogunk végezni. Egyenlőre még az is fájt, ha valaki véletlenül megérintette a lábamot. Így csak a bal lábamat mozgattam meg az általam is ismert gyakorlatokkal. Másnap reggel a rehabilitációs hölgy hozta a járókát, fel kellett állnom, a könyökömre támaszkodva lépegettem. A fájdalomcsillapító tompította a fájdalmat, de amikor este a kollégája megjelent a mankóval, az már bibi volt. Túl magas volt, elszorította a hónalj alatti ütőeret, rosszul lettem. Az ágyat kellett utánam tolni, hogy össze ne rogyjak. A főnővér sietett a segítségemre, és közölte velem, hogy csütörtökig meg kell tanulnom járni, mert gyalog kellesz kimennem a mentőautóhoz. Ez durva volt. Este vért kaptam, megijedtem, miért? – Sok vért vesztettem műtét közben.

Másnap reggel a viziten az orvos megállapította, hogy ezt a lábat még nem szabad terhelni. Így békén hagytak. Éjjel felfekvési tünetekre gyanakodtam. Kidobtam magam alól az alátétet, a törölközöm csúsztattam a fenekem alá. Másnap a nővér megjegyezte. –Ez mi? Megmutattam neki a fenekem. Gyorsan intézkedett, bebalzsamozták az egész hátam, elrendezték az ágyam. Egy kedves nővér megkérdezte, hányra kérem másnap a mentőautót, hazaszállítás céljából. 12 órát mondtam, de azt is, hogy jön értem a férjem, hogy mindent bepakoljon, és segítsen elmenni a mentőautó-ig, mert nekem azt mondták, egyedül kell megoldanom a helyzetet. A nővér elképedt. Nem kell a férje, mi mindent összepakolunk. A mentős idejön magáért, átteszik az ágyra, kitolják, otthon beviszik a szobájába, ráteszik az ágyra… Megkönnyebbültem. Hívtam a férjem, hogy holnap nem kell értem jönni, mert itt minden meg van már oldva…

 Újabb adag vér este. Aztán ismét infúzió. Kényelmetlen ágy, nyugtalan alvás.

Hazatérés

Így kezdődik minden reggel, mint a mai is, csak ma jobb kedvvel várja az ember az eseményeket, mert ma van a hazatérés napja. Ezt a kis időt bármi is történik ki lehet bírni. Este már a saját ágyamban hajtom a fejem nyugovóra. A vizit után kivették a katéteremet, ez olyan harmincenti hosszúságú műanyag cső, kb. 5-6 mm átmérőjű. Itt kezdtem el aggódni. Mi van, ha a vizelési ingerem megsérült, és hazafelé a mentőautóban nem fogom tudni visszatartani a vizeletem? Semmi baj, nyugtatgatom magam, legfeljebb bepisilek. A toalettre még nem tudok kimenni még segítséggel sem. Tolom a perceket, várom, dél legyen. Még közben lecsepeg egy infúzió. Aztán jönnek a nővérek összepakolják a cuccaimat. Az útra előkészített ruhadarabokat nem tudom felvenni, az állapotom miatt. Nem lenne kényelmes. A pizsama mellett döntök. Megebédeltünk, és vártunk. Fél tizenkettő. Már csak egy fél órát kell várni. Magam elé vetítettem a hazafelé vezető utat, mindenre fel vagyok készülve. Tizenkét óra. Negyed egy. Az ágy széléről figyelem a folyosón a mozgást. Ahány tolókocsi eldördül, azt hiszem,  értünk jönnek… Fél egy. Sehol semmi. Három negyed egy. Egy óra.

 Bejön egy nővér. Még maguk itt vannak?

–Itt vagyunk. Tizenkét órára volt a mentőautó megrendelve. Meg volt az rendelve egyáltalán? Lehet, hogy nem is fog jönni, és itt töltjük az éjszakát? Mi betegek vagyunk, kiszolgáltatottak, miért nem tudják betartani a pontos időt? Mi nem csomagok vagyunk, hanem élő emberek!- Mondtam elkeseredetten.

A nővér kiment, telefonálni…

Rögtön ezután megjött az autó. Két hordágyat hoztak, látszott rajtuk, hogy tudják kikeltem magamból. A párnázott ágyat tolták felém, az volt nekem elkészítve, majd fordult egyet a mentős, a nővérre rá mosolyogva és rátették a  szomszéd hölgyet. Sebaj gondoltam, kibírom a másikon is. Ugy minden nélkül, csak átszíjaztak kitoltak bennünket a mentőautóba és otthagytak. Nem tudom mennyit vártunk, miután hoztak még egy bácsit, akit beültettek a sofőr mellé. A másik mentős nem jött velünk. Hárman vagyunk, tuti, hogy engem visz haza  utoljára… Végre elindultunk. Az út éppen olyan volt, mint odafelé. Rázott a kerék, a lábam állandóan vissza kellett húzni az ágyra. Aztán letért Feketemező felé a rossz útra. Itt már megeredtek a könnyeim, egyik kezemben a telefonom, másikban a vizem. Aki látott traktort üres pótkocsival mezei úton száguldani, az tudja, hogyan rázkódik egy üres pótkocsi mögötte. Összeszorított fogakkal tűrtem a fájdalmat. Mokcsa-Mogyorós felé tartottunk, nem tudom melyik faluban tették ki a bácsit, de mikor vissza ült a sofőr, kértem, hogy vegye ki a kofferból a törölközőt, hogy rögzítsem a lábam. Ehelyett, a térdem alá helyezett egy párnát, ami a rázkódástól állandóan kicsúszott. A sofőr hirtelen fékezett, és behajtott az árokba, az autó nyikorogva, ferdén megállt. Az ágyam szélében kapaszkodtam, nem volt más, a  törött lábam térdtől lefelé leesett az ágyról, beszorult az ágy és a fal szűk résébe. Ezt nem hittem el… Mi ez? Kiesett a kerék? Defekt? – Várhatunk egy új mentőautóra! – gondoltam.

A sofőr kiszállt, körbejárta az autót, rugdosta a kerekeket, kinyitotta az ajtót, hogy minden rendben van-e hátul. Mondtam, hogy segítsen kivenni a lábam , mert beszorult. Talán ekkor, egy kicsit megsajnált, de különben tök érzéketlen volt a „csomagszállító”. Nem éreztem magam biztonságban, a jó jel az volt, hogy nem tért el Bés felé, ahol a hölgy lakott. A nagykaposi poliklinika hátsó udvarába parkolt le, ahol kitette a hölgyet, mert ott várt rá a lánya. Még kb. tizenhárom kilométert ki kell bírnom, ha ez a roncs útközben nem hullik széjjel. Végre előjött, és megkérdezte, mielőtt bezárta volna a hátsó ajtót, hogy mi történt velem, mi okozta a balesetem. Elmeséltem neki a hihetetlen történetemet…

 Szótlanul Szirénfalvára értünk, mondtam merre menjen, hogy mihamarabb haza érjek, közben megmutattam neki hol történt a balesetem.

Felhívtam a családot, hogy már Kaposon vagyunk. Otthon nem tudták elképzelni hol lehetek ennyi ideig. Attól is féltek, hogy a gyógyszertár bezár, és ha valamire még szükség lenne, nem tudják megvenni.

Ahogy a nővér mondta, egészen az ágyamban tettek le…

Azt a kellemes érzést, azt a hihetetlenül nagy megkönnyebbülést, azt a hirtelen megszállt megnyugvást, még életemben nem éreztem. Éreztem a családtagjaim szeretetét, a törődés.

Nem értettem miért éppen velem történthetett meg mindez.

Bekapcsoltam a telefonom és elolvastam egy virágvasárnapi üzenetet. Az egyik gyermekkori pajtásomtól kaptam: „A Nagycsütörtök szeretetét, Nagypéntek erejét,Nagyszombat csendjét, A Húsvétvasárnapi feltámadás örömét, Adja meg Isten Mindenkinek a nagyvilágon! Amen.” Nagycsütörtök volt éppen.

Átvillant rajtam a gondolat. - Talán kiválasztott vagyok, hogy végigjárom nagyhéten a szenvedés útját?  Nem tudom, de megtanultam, az életben semmi sem biztos. A gyógyulásom szépen halad. Három héttel előrébb járok, mint a szokásos gyógyulási fázisok.

Hogy miért írtam le mindezt?  Igazán nem tudom megmondani, de valami nem engedte, hogy csak úgy belevesszen a semmibe.

Az életben vannak olyan pontok, kapaszkodók, mint a csillagrendszerben. Vannak kulcsfontosságú pontok, amik, akiktől előbb-utóbb megkapjuk a kérdésekre a választ.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Vigyázzatok magatokra!