Jövőnk

Valamikor aranykor volt - talán,

ma bronzkorban él az ember,

ötvözi apró örömeit a magány,

korunk keserű sója, mely ver.

Falak közt élünk,

nem omlik le - remélünk,

hova tartunk, nem tudni,

jó volna nem pokolra jutni,

de biztos a vég, megássuk,

a fát magunk alatt vágjuk,

nem törődve - hogy vannak ártatlanok,

hogy a földet csak kölcsönbe kaptuk.

Mérgezzük mint a barmok,

tesszük, mintha nem tudnánk...

Nem lesz már unokánk,

az élet meggyötörte gyermekeink méhét,

nem érdemeljük meg a békét.

2024.01.25. Batáry Károly