Hunnia blogja

Nem nevetek, tükröket látok amerre nézek.Az a csillogás, ami egykor a szememben volt, már régen eltűnt.A világ meghal bennem, és vele halok én is.Kik is vagyunk valójában?Belülről fakadó ragyogás, fénylő döbbenet, összetört türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély.Álmaink összetört fehér tükör szilánkja.Megkönnyebbült lélek, véglegesen összetört valóság.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség.Főleg, ha az ember szíve kihűl, nem közönyt jelent.Csupán páncél, félünk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy visszaélnek velünk.Meztelennek maradni mások között, közönyös és könyörtelen őrültek között, veszedelmes.S ha levetjük, a tisztelet-szeretet-csodálat mindentől megvédő páncélját. Kiborulunk, állandóan feszültek és idegesek vagyunk, szorongunk és félünk, inni kezdünk vagy gyógyszereket szedünk, impotenssé válunk, vagy nem tudunk gyereket szülni. Marhára nem érezzük jól magunk a saját bőrünkben. Ami a páncélt illeti?, nos, valóban megvéd mindentől, ami tönkretehetne. De abban is meggátol, hogy megtalálhassuk azt az egyet, aki szeret, aki által többek lehetnénk.