Hunnia blogja
Szorítsd szívem...
Első álmom benned született, büszke, szép hazám.
Konok sorszám 1981, apám, s anyám nyaránBalladám hol víg kedélyű, hol romlott silányNevelkedtem erdőn, mezőn, s a szőke tisza kavicsán.Esztendőknek víg kocsiján, fel-fel tüntem néha napAdy, Kosztolányi, Kossuth s a többiek, jövendőmnek mind alap.De az élet kemény tanár, s ha tanít néha pofoncsapKi egykor hetyke ifiúr, mára koldus, szolga, s vétkes rabKenyerem, hagymám, szalonnám, tarisznyámban mind avasHit, remény, kóbor álmok, az igazság csak félszavasHova lettek boldog napok, tova tüntek mára mindSokat érő fillért váltott, semmit mondó pár forint.Morzsák a jóllakotság asztalán, betegség, pusztulás,éhség az útcánElhervadt minden virág, feketét hord a koszorúslány.Ingatag út az élet hullámvasútján, a beszállás ingyenesEuropa szíve gyászruhát ölt, elesett és betegesNemesi rang, rég nincsen már címerek a feledésbeElfeledni vélt büszke írók, hősök a bevezetésbeHaldoklom ahogyan kulturám, s te drága szép hazámŐsi mivoltunk lassan emlék, elhagyott sír feliratánAjkam terólad zeng, szívem lelkem érted zokogLobogó zászlód alatt, egy ezredévet gyászolokFekete könnycsepp, gyászoló lelkemnek mi megmaradSzoritsd szívem rögjeidhez, s majd benne megszakad.Emlékezz.
Emlékszel még, mikor csak egy suttogás volt?
Amikor a véres égbolton a Turul,utolsót rikolt?Ott ahol a Kárpátok büszkén meredeztekFérfiak,ifjak a halálba meneteltekMenetelés,otthon,a hazáért nem féltek szembenézniNők,anyák,gyermekek,unokák utolsó szavuk fájdalommal felidézniNők, férfiak, gyerekek vállt vállnak vetve haltakVilághatalmak büntettek,Magyar földet marcangolva szabtakMegkondultak a harangok,könnyezve fájón megmozdultakA büszke Turul halál sikolyai,lassan elhalványultak.Pokol az ősi földön,vérezve egyedül a senki földjénHalál hörgés,siralom a Kárpátok véres völgyénNincs jó vagy rossz,gazdag vagy szegényGyász,bánat,könny anyák,asszonyok szeménA félelem fekete szárnyán sepert a halálVéresen,mint elesett katonák testén nőtt rózsaszálMindig emlékezz a hazára,az elesett katonákraEgy-egy közülünk,akik harcoltak,és nem haltak meg hiábaMindig emlékezz apákra és fiúkra a háborúban!Ó anyák,gyermekek elsírt könnyek,nemzeti gyász koszorúbanCsakúgy, mint őseink régen,harcolunk nem rettent vereségMindig emlékezz...Nem-Nem Soha!!!,sosem volt egyezségMinden elveszett,csak véres csonk maradtGyilkosok árulók kezéhez vér tapadtA régi Magyarország bukása TrianonVéres könnyek csorognak,gyászoló arcokonEgy nemzet feláll,s most erősebb, mint korábban. Turul lelke száll felettük,fényes lángolásbanKönnyes szemű gyermekek,bosszúra éhesen gyülekeznek a sötétben.Mindig emlékezz! Eltemetve a történelemben.Összetört valóság
Nem nevetek, tükröket látok amerre nézek.Az a csillogás, ami egykor a szememben volt, már régen eltűnt.A világ meghal bennem, és vele halok én is.Kik is vagyunk valójában?Belülről fakadó ragyogás, fénylő döbbenet, összetört türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély.Álmaink összetört fehér tükör szilánkja.Megkönnyebbült lélek, véglegesen összetört valóság.
Páncél.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség.Főleg, ha az ember szíve kihűl, nem közönyt jelent.Csupán páncél, félünk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy visszaélnek velünk.Meztelennek maradni mások között, közönyös és könyörtelen őrültek között, veszedelmes.S ha levetjük, a tisztelet-szeretet-csodálat mindentől megvédő páncélját. Kiborulunk, állandóan feszültek és idegesek vagyunk, szorongunk és félünk, inni kezdünk vagy gyógyszereket szedünk, impotenssé válunk, vagy nem tudunk gyereket szülni. Marhára nem érezzük jól magunk a saját bőrünkben. Ami a páncélt illeti?, nos, valóban megvéd mindentől, ami tönkretehetne. De abban is meggátol, hogy megtalálhassuk azt az egyet, aki szeret, aki által többek lehetnénk.