Fent

...fent vagyok...Fent vagyok a csúcson. A levegőt egyre nehezebben szedem. A jeges levegő égető szikraként marja a tüdőmet. Szemem bár megszokta az örök fehérséget, mégis menedéket kereső vadként kívánja a sötétebb foltokat a fényes jégpáncélon. Kezemben tartom hátizsákom pántjait, már milyen bevágott vállam fáradt inaiba. Lábam reszket, a hosszú úttól elzsibbadt,a hidegtől átfázott...Èhes vagyok...Amikor elindultam, tudtam, hogy nehèz lesz. De gondolni sem mertem volna, hogy ennyire...Ennem kell, de nincs erőm...Lassan kettő ève, hogy küzdök. Küzdök èjjel, küzdök nappal. A nappali fehérségtől szenvedő testem a hideg, sötét éjszakában sem talál megnyugvást...Ennem kell...Sosem feledem, mikor disznót öltünk kis falumban, hideg, tèli hètvègèn...Más volt...Egèszen más...Most is hideg van, ès a fagytól meggyötört ujjaim kèptelenek elèrni a fagyos húst tartalmazó zsákom szèlèt. Pedig enni kell, mert fent vagyok. 

Ès mi van, ha már nem akarok visszatèrni? Èn megtettem mindent, fent vagyok. Ezèrt jöttem, nèlkülöztem, szenvedtem, ès íme itt van mindaz, amiről eddig csak álmodtam. Igen, ez egèszen más, mint akkor règen. Itt a magam ura vagyok...

Aztán ki tudja mièrt, nevetek. Nem is nevetek, kacagok, majd ordítok. Örömteli kiáltás, vagy csak a világ börtönèből szabadulni akaró lelkem elkeseredett vonyítása? Nem tudom...Kezd sötètedni...Eddig èhes voltam, de most már álmos vagyok. De ez most már nem számít...Hiszen fent vagyok...