Diana

Minden fekete volt, abból is a legsötétebb. Éj fekete...madarak szárnya suhogott az éjben. Hangok, árnyak, fénytelen suhanás volt. Köd szitált. Minden alak elmosódott. 

Régóta figyelek, nézem a sötétet, s várok. Hideg van, zsibbad a lábam, de nem mozdulhatok. Ide köt valami. Nem lánc, vagy béklyó. Hanem szenvedély, ősi. 

Erőssé teszi erőtlenségem, vak szememnek gyertyát gyújt. Minden érzékszervem kihegyezve, ugrásra készen állok. Kezemben dárda helyett feszület, szívemben tettvágy. 

Irgalom! Hiszen olyan aprók még. Elönti az agyam a kétségbeesett aggódás. Hamarosan kemény idők jönnek, mi lesz velünk? Sírok. Elönt a magány érzése. 

De feltörlöm könnyeimet, s eszembe jut, Ő velem van, s talán majd őket is védelmezi. Kezemben a feszületet nézem, de nem egy fadarabot látok. Szenvedés, pusztulás és az örök élet jelképét. 

Felállva az eget kémlelem: hol vagy te sötét jövő? Nem válaszol...sűrű köd burkol be egészen, mintha csak elfedné az Igét. Magam vagyok, nincs magasztos hősi zene. 

De jobb is így. Lassan becsukom szemem, s mosolygok. Elmúlt időkre gondolok. Fények, ízek és illatok villódznak szemeim előtt. Boróka, ánizs illata, piros sülteké. És emberek. Élő emberek!

Vidám lakomák, piros nevető arcok, mosolygó szemek. Mint aki nem látott még ilyent, falom a képeket és felsóhajtok: mennyire szeretek élni! ...

Diana szeret engem, mindig is szeretett...nem tudom miért ily jó hozzám?