Csönd

Csak ültem és bámultam kifelé merengőn. Egyenletes légzésem párája mintákat rajzolt az ablakra. Hintaszékem lába alatt nyöszörgött a padló. S vele együtt nyöszörgött száz és száz nyomorult gondolat fejemben. 

Az idő rég elveszet, vagy talán soha nem is volt... minden egybefolyni látszik: születés, élet és halál. Mind csak felvillanó képkocka az élet színpadán. Az üvegen túl háború, belül a szobában béke. Magamban még nagyobb háború. Én harcolok önnön magammal És ez a háború - bár nem látványos - véresebb mindennél. Háborúzik a múlt a jövővel, ismerős az ismeretlennel... és nem ismer kegyelmet. 

Eszembe jutnak anyám szavai: "illedelmes légy, köszönj mindenkinek!" De már oly távoliak e szavak, s talán nem is így volt, csak emlékezetem csal meg. Hisz hogy lenne illedelmes az, ki másban csak egy embert lát, s nem az EMBERT?