Hungyer blogja

...fent vagyok...Fent vagyok a csúcson. A levegőt egyre nehezebben szedem. A jeges levegő égető szikraként marja a tüdőmet. Szemem bár megszokta az örök fehérséget, mégis menedéket kereső vadként kívánja a sötétebb foltokat a fényes jégpáncélon. Kezemben tartom hátizsákom pántjait, már milyen bevágott vállam fáradt inaiba. Lábam reszket, a hosszú úttól elzsibbadt,a hidegtől átfázott...Èhes vagyok...Amikor elindultam, tudtam, hogy nehèz lesz. De gondolni sem mertem volna, hogy ennyire...Ennem kell, de nincs erőm...Lassan kettő ève, hogy küzdök. Küzdök èjjel, küzdök nappal. A nappali fehérségtől szenvedő testem a hideg, sötét éjszakában sem talál megnyugvást...Ennem kell...Sosem feledem, mikor disznót öltünk kis falumban, hideg, tèli hètvègèn...Más volt...Egèszen más...Most is hideg van, ès a fagytól meggyötört ujjaim kèptelenek elèrni a fagyos húst tartalmazó zsákom szèlèt. Pedig enni kell, mert fent vagyok. 

Ès mi van, ha már nem akarok visszatèrni? Èn megtettem mindent, fent vagyok. Ezèrt jöttem, nèlkülöztem, szenvedtem, ès íme itt van mindaz, amiről eddig csak álmodtam. Igen, ez egèszen más, mint akkor règen. Itt a magam ura vagyok...

Aztán ki tudja mièrt, nevetek. Nem is nevetek, kacagok, majd ordítok. Örömteli kiáltás, vagy csak a világ börtönèből szabadulni akaró lelkem elkeseredett vonyítása? Nem tudom...Kezd sötètedni...Eddig èhes voltam, de most már álmos vagyok. De ez most már nem számít...Hiszen fent vagyok...

Minden fekete volt, abból is a legsötétebb. Éj fekete...madarak szárnya suhogott az éjben. Hangok, árnyak, fénytelen suhanás volt. Köd szitált. Minden alak elmosódott. 

Régóta figyelek, nézem a sötétet, s várok. Hideg van, zsibbad a lábam, de nem mozdulhatok. Ide köt valami. Nem lánc, vagy béklyó. Hanem szenvedély, ősi. 

Erőssé teszi erőtlenségem, vak szememnek gyertyát gyújt. Minden érzékszervem kihegyezve, ugrásra készen állok. Kezemben dárda helyett feszület, szívemben tettvágy. 

Irgalom! Hiszen olyan aprók még. Elönti az agyam a kétségbeesett aggódás. Hamarosan kemény idők jönnek, mi lesz velünk? Sírok. Elönt a magány érzése. 

De feltörlöm könnyeimet, s eszembe jut, Ő velem van, s talán majd őket is védelmezi. Kezemben a feszületet nézem, de nem egy fadarabot látok. Szenvedés, pusztulás és az örök élet jelképét. 

Felállva az eget kémlelem: hol vagy te sötét jövő? Nem válaszol...sűrű köd burkol be egészen, mintha csak elfedné az Igét. Magam vagyok, nincs magasztos hősi zene. 

De jobb is így. Lassan becsukom szemem, s mosolygok. Elmúlt időkre gondolok. Fények, ízek és illatok villódznak szemeim előtt. Boróka, ánizs illata, piros sülteké. És emberek. Élő emberek!

Vidám lakomák, piros nevető arcok, mosolygó szemek. Mint aki nem látott még ilyent, falom a képeket és felsóhajtok: mennyire szeretek élni! ...

Diana szeret engem, mindig is szeretett...nem tudom miért ily jó hozzám?

Csak ültem és bámultam kifelé merengőn. Egyenletes légzésem párája mintákat rajzolt az ablakra. Hintaszékem lába alatt nyöszörgött a padló. S vele együtt nyöszörgött száz és száz nyomorult gondolat fejemben. 

Az idő rég elveszet, vagy talán soha nem is volt... minden egybefolyni látszik: születés, élet és halál. Mind csak felvillanó képkocka az élet színpadán. Az üvegen túl háború, belül a szobában béke. Magamban még nagyobb háború. Én harcolok önnön magammal És ez a háború - bár nem látványos - véresebb mindennél. Háborúzik a múlt a jövővel, ismerős az ismeretlennel... és nem ismer kegyelmet. 

Eszembe jutnak anyám szavai: "illedelmes légy, köszönj mindenkinek!" De már oly távoliak e szavak, s talán nem is így volt, csak emlékezetem csal meg. Hisz hogy lenne illedelmes az, ki másban csak egy embert lát, s nem az EMBERT?