Homomagnus blogja

Mint esti moziból kirajzó sihederek,

Kábult elméjükben még a látott film pereg,

Leharcolt, öreg gépeiket bömböltetve

Bújnak vígan imádott hősöknek bőrébe.

Az első etapon jön a kijózanodás,

Itt sajnos, nincs pardon; ez fiam, a valóság!

Valahogy így nézem én is hűtlen tollamat,

Bennem a varázs; mégis, a csoda hol marad?

Az én hősöm kezében nincsen csodafegyver,

Nem Isten (N) Ö, csak egy igazi, hús-vér ember.

Bár lelke, meglehet, nem e világból való,

Úgy lát az Ő szeme, ahogy nem tud halandó.

Ha megnyílik az ajka, elbűvöl az ének,

Kősziklák felélednek, táncolnak szirének!

Egyetlen vízcsepp, neki boldogan viháncol,

Poharán, reggel, lustán nyújtózik a mámor!

Bármi, amit megszólít, rögtön életre kél,

Az ember beleborzong, ahogyan Ő mesél!

Úgy mondja el a kendőzetlen igazságot,

Ahogy ember még nem látta a világot.

Bizton tudom, hogy most is a fejét ingatja,

Szerénység porkolábja verte szívét vasra.

Az Ő-nagysága ihletett e néhány sorra,

Rajongó tiszteletem, széplelkű Ágota!