Remény és valóság.

Hevocka•  2010. június 2. 14:28

 

Elindultam egy útra, ami sorsfordulónak tűnt, de mára „csak” tapasztalás, egyel több a gyűjteményemben. Pár eltöltött évtized után, abban a hitben vagyunk, hogy már mindent tudunk. Tévedés. Itt csak sorsfeladatok megoldása van, vagy inkább próbálkozás rá.  Ezért vagyunk itt a Földön

 

Nézem a vonatból a havas, tovafutó tájat. Nem látni messzire, de ami közel van az is összemosódik a sebességtől.

Azt hiszem így látunk mi bele, a nagybetűs életünkbe is. Semmi nem áll meg egy pillanatra sem. Minden folyamatosan változik. Ezt ma már tudom, de még inkább érzem.

 

Zúzmarák lógnak a kopasz fákon, minden fehér, kevés a szürkeség. Ez mind illanó valóság, mint ahogy az is, hogy marad, ami jó, - ami reményt keltő, vagy inkább, csak ami annak tűnő. Lehetett volna az is, tökéletes, de valamiért elbicsaklott.

Talán rajtunk szereplőkön múlt. Nem jól játszottunk. Pocsékul rögtönözhettünk.  Talán mind ez nem is számít, mert a „Nagy Életrendező” más utasítást adott. Mindegy. Akkor is már egy fokkal előbbre vagyok, csak esetleg nem felfelé.

Kár, alakulhatott volna jobban is.

 

Mégis sokat kaptam ettől a helyzettől. Megismertem valakit, akit eddig csak más szemén keresztül láttam. Egy kedves, ösztönös, szeretetre méltó embert, aki utálhatott volna engem, a helyzet fonáksága miatt, de mégsem tette. Reális, korrekt, aki két kézzel ad szeretet, és inkább szolgál, a szó nemes értelmében, minthogy elvár.

 

Tanulság nekem a másik ember, akire ráaggattam a nem valós reményeimet. Elképzeltem vele egy sima, szép, hétköznapi életet- együtt. A sors csak fintorog ezen, és jót nevet magában, én győztem.

Lehet, hogy a Sors győzött, de én nem érzem mégsem vesztesnek magam, inkább másnak, mint amilyen tegnap voltam.

Nem vagyok tökéletes. Tudom, csak emberként létezem, ilyen-olyan tulajdonságokkal. Rossz azt tudom, éreznem, hogy nem vagyok  mindenki számára az. Ahogy Te is, csak ugyanilyen vagy.

 

A vonat rohan, picit lassít, egy percre megáll, ahogy a sorsunk is teszi, és vágtázik tovább.

 

A másik szereplő,- akivel ketten egy „sorscsapás” vagyunk,- vagy majdnem az. Lelkében bizonytalan, az örök kereső. Keresi a jobbat, a megfelelőt, a tökéletest.

Aztán egy pillanatra beleláttam a lelkébe, a szemén keresztül, mikor az utunk végén kiszálltunk a kocsiból. Még aznap tovább akartam indulni hazafelé. De megláttam a szemében, a magányt, a „kisgyereket” akit egyedül a sorsára hagynak, és maradtam.

De semmi nem változott.

Talán most dönteni kell, esetleg a szívünkre, lelkünkre, hallgatva, vagy csak arra, amit az eszünk diktál. De vajon mit diktál?  Tovább, tovább, majd a másik lesz a jó. Még őt nem ismerted meg. Most fog jönni. Ez a mostani nem tökéletes. Sőt megfelelni sem akar. Nem hallgat a jó, nem jó szóra. A saját életét akarja, nem az enyémet. Nem hajlandó átformálni magát. Ráadásul, még úgy sem csinálja, hogy nekem legyen jó. Pedig áldoztam is rá. A csodába is, ez tökéletesen még sem szolga.

 

Igen nem vagyok az. Le sem akarom írni, hogy mi. Nem akarok elvárásoknak sem megfelelni, főleg nem olyannak, ami szeszélyes, nem követhető. Amikor, az sem jó, ha lélegzem, és az sem, ha nem.  Alkalmazkodni szükséges az emberi kapcsolatokban, de nem mindenáron. Nem szolgáltathatom ki magamat senki pillanatnyi hangulatának. Ha nem követhető, ha nem kiszámítható valami, akkor csak az elvárásnak való megfelelés létezhet. Kiszolgáltatott helyzetben sok mindenre képes az ember, de ha nem az, akkor minek. Minek valaki elképzelésének megfelelni, ha az nem logikus és nem ésszerű.

 

Nem tudtam eldönteni melyik székre üljek le. Az egyiken útban vagyok gondoltam, a másik meg nem lehet az enyém. Mégis megtettem, bár ne ültem volna le. Ha meg álltam, akkor kicsi volt a hely és nem fért el tőlem. Tenni vagy nem tenni, ez volt a fogós kérdés. Egyik sem volt nyerő.

A legrosszabb az, amikor levegőnek néznek, és még azt sem tudom miért. Nem lehet a másik fejébe belelátni, csak következtetni lehet, elképzelni, hogy mit fog lépni. Ezt is csak akkor, ha valamilyen mértékben következetesen cselekszik, ha nem akkor semmi sem tud működni. Ha nem működik, akkor jön a szemrehányás, leszólás, oktatás, kritika és bírálat.

Pedig én igyekeztem, igaz nem mindenben. Talán az volt a legnagyobb baj.

Alkalmatlan vagyok a megfelelésre. Legalábbis máséra, az enyém az más.

 

Kár Lehetett volna jó is. Működhetett volna, ahogy én elképzeltem, a két már nem fiatalembert együtt, kellemesen, lazán, elnézően, egymásért. Nem lettem volna itthon egyedül, bizonytalanságban. Neki lehetett volna igazi társasága, mozgalmasabb élete.

Vagy így is az van neki. De értékben melyik a több?

Keresgélni,vagy……

 

2010-01-19.

 

  

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

rildi2010. július 22. 13:39

Kedves Hevocka! Ezek a gondolatok, érzések, amiket ilyen gyönyörűen szavakba foglaltál, az én szívemet is átjárták nem egyszer, teljesen azonosulni tudok velük.Annyival vagyok más helyzetben, hogy én fél élet keresgélése után Rátaláltam.Igen, minden idealizmusunk és megfelelni vágyásunk ellenére (vagy épp azért?), létezik az Igazi.