Vegyes versek és egyebek

...

Erre lettem felnevelve:

Gyenge lelkem kilehelve

Fekszik a homokon.

Fekszik a homokon.

Egymás előtt, szemtől szembe:

Nézek fel a fa keresztre:

Könnyed folyik arcodon,

S könnyem folyik arcomon.

Miért üldözöl engem?

A buszmegálló hideg üvege hűtötte zakatoló szívemet.
Leültem a fagyos padra. A lábam elszakadt a földtől és akkor minden elmosódott.
A meztelen fák, az üres, fulladozó lámpaoszlopok a nyakukra tekeredett vezetékekkel, a néma, sárgán pislogó, nedves aszfalt, a távoli, szép csillagok és a jéghideg buszmegálló, mind elkenődtek valahol az észlelés könnyes határán, és én csak zuhantam megállíthatatlanul.

A múlt izzó sebei, a bűn kínzó hegemóniája tépázta kis szívem.
Folyó voltam.
Föld és ég között függtem, mint megszürkült karácsonyi dísz.
Ha a díszek tudnak sírni...

Megfolyt aszfaltdarabokkal dobáltak, a lámpák közé tettek lógni, köpködték gyűrött arcomat a csillagok. Rámszakadt a megálló. És én csak ültem. Nem tehettem semmit ellenük, mert igazuk volt.

És akkor. Akkor valami egészen más lett. A folyók, a képek más irányba folytak, a csillagok nappá álltak össze és a mellettem heverő aszfaltdarabok semmivé olvadtak. A pesti mocskos, sárgásbarna égen feltűnt a remény.

Valaki rám gondolt évezredek távolából.

 Szelet

Szívemből szőtt szelet az alkony,

Véresen ragyog, mint édes eper,

Úgy, mint vörösre festett balkon-

Üvegen megcsillanó csepp-szeder.

Megfestek egy eget neked, árva lány.

Hajj! De nem tetszik majd talán...

Ráfestem az összes felhőt mindahány

Otthona lehet egy szívmagány.

Szívemből szőtt szelet az alkony,

Már fakul, majd eltűnik talán.

Majd lefekszek, s békésen alszom

Az igazak, fehérek karján.

Cseppek

Végigsimítják a fa kérges erezetét:

Az élet még szinte ott lüktet halódva a jajjgató szálkákban, a szilánkban, valahol az ébredő város peremén

Frissen ölve és hasítva és szögelve párolog a hajnali hidegben: kibocsájtja levét.

És a gőzölgő vércseppeket kortyolja a zsíros föld.

És rám gondol

Évezredek távlatából.

Bevégezetlen élet

Halva kiált egy végtelen élet.
Árva szavából csöppen a könny,
Úgy, ahogy állon szétfolyik véred,
Úgy, ahogy sóhaj múlik el fönn.

Otthonod száraz, sík aromája
Hív haza, s látod: megsirat ő.
Drága szerelmed két keze tárva:
Állasz, de mégis von temető.

Itt hagyod léted, sírhat a börtön,
Azt, ami szép volt elfeleded,
Felszeded sátrad végleg a földön,
S két puha kéz lesz szemfedeled.