Hedniskhjertad's blog
Németország a gazdaság harcterén 1933-1945 (2010)
Volt-e esélye Németországnak a háború megnyerésére gazdasági szemszögből?
Németország a gazdaság harcterén 1933-1945
Tartalomjegyzék
4. A Blitzkrieg, a szélességi fegyverkezés sikerévei (1939-1942 január) 10
5. A Rüstung parancs, a mélységi fegyverkezés. 13
6. Felkészülés az anyagháborúra. Albert Speer tevékenysége a Zentrale Planung keretében. 15
7. Németország első Achilles-sarka: A stratégiai anyagok. 18
8. Németország második Achilles-sarka: A munkaerő. 21
9. A termelési háború, Speer eredményei 24
10. A polgári szükségletek, mezőgazdaság és élelmiszeripar 26
11. Pénzügyek és külkereskedem a háború alatt 27
12. A nagytérgazdaság világbirodalma. 28
Dolgozatom célja, hogy bemutassam Németország felkészülését a II. világháborúra, illetve az I. világháborús Közép Európa Terv Náci interpretációjának fő elméleti és gyakorlati momentumait. Munkámban foglalkozom a nagytérgazdaságnak nevezett gazdasági elképzeléssel, amelynek fő motívuma egy német hegemónia alatt egyesített Európa. Az úgynevezett nagytérgazdaságban minden gazdasági prioritás és termelés a birodalom igényeihez alkalmazkodik, és minden ezen a területen belül történt csere útja Berlinen át zajlik, az ideológia által meghirdetett élettérért folyó csatát is figyelembe véve. Szemügyre veszem a Neuer Plan 1936-ig terjedő időszakát, majd az ezt követő Göring vezette Négyéves Terv Hivatalának működését, és szervezetének bemutatását is érintem. A Hivatal a gazdaság szervezésének és irányításának feladatát végezte a háborúra való felfegyverkezés jegyében. A gazdasági realitásokat már a háborúra való fegyverkezés szűrőjén keresztül mutatom meg. Be kívánom mutatni a néha képtelen nagyságú fegyverzeteket is eltervező göringi gazdaságirányítást, ennek hibáit és működési alapelveit, illetve mechanizmusát. A gazdaságirányítás hatékonyságát és a német gazdaság háborús működését egész munkámban szem előtt kívánom tartani. Kiemelten érintem az ipari potenciálokat és a kereskedelmi kapcsolatokat is, melyeket a háborúra való készletezés folyamatának rendeltek alá.
A Blitzkrieg taktikát és az ezzel szorosan összefüggő szélességi fegyverkezést is dolgozatomba foglalom, mert erre épült Németország gazdasági felkészülése és a stratégái által elképzelt gyorsan, győztesen megvívott háború. Fontosnak tartom a szemben álló erők termelési és nyersanyag mutatóit összehasonlítva kiemelni, hogy a német gazdasági potenciálok számára a Blitzkrieg lehetett volna az egyetlen sikeres módszer. A III. Birodalommal szemben álló nyersanyagforrások, termelési kapacitások és embererők megnyerhetetlenné tették ezt a háborút, mihelyt a kezdeményezés kicsúszott a Reich kezéből. A hivatalosan 1942 elejéig datált Blitzkrieg rész sikerességének okaira rámutatva kifejtem a szövetségesek előnyét egyre jobban növelő 1942-1945-ös anyagháború időszakát, melyben egy olyan gazdasági géniusznak, mint Albert Speernek a tevékenysége sem segített a német birodalmon. Az 1944-es év termelési csodája majdhogy hiábavaló, a magas veszteségek pótlására volt épp elég, és ha háromszor ennyit termelt volna Németország, akkor sem javíthatott volna a helyzetén, hiszen nem lett volna benzin az üzemeltetéshez.
A háború gazdasági szemszögét és a termelési háború német szemszögből való esélytelen megvívását hivatott ez a dolgozat összefoglaló jelleggel bemutatni, termelési mutatókat és statisztikákat hívva segítségül.
Az NSDAP[1] 1933. január 30-án történő kormányalakítása után sem jelent meg alapvető változás a gazdasági struktúrában. A tulajdonviszonyok tekintetében gyakorlatilag a német társadalom főbb paraméterei ugyanazok maradtak, mint a hatalomváltás előtt. A fő jelentősége inkább abban állt, hogy a gazdasági eszközök és szempontok teljes gőzerővel a politika szolgálatába kerültek.[2] Az I. világháború elhibázott, lassan reagáló és kis hatásfokkal, későn bevezetett intézkedései intő például szolgáltak a világszinten gazdasági és területi uralmat egyaránt elérni kívánó náci rezsim számára.
„A modern háború követelménye a gazdaság egészére kiterjed és feltételezi:
a) az ipar teljes átállítását hadianyag-termelésre,
b) a munkaerő mozgásának szabályozását,
c) a külkereskedelem állami ellenőrzését,
d) a nyersanyag és élelmiszer ellátás megszervezését,
e) a háború pénzügyi szükségleteinek megoldását adózás, kölcsönök vagy hitelműveletek révén, továbbá
f) hatékony árszabályozást.”[3]
A Mein Kampf általánosságai a gyakorlatba átültethető, olyan konkrét megoldásokat nem tartalmaztak, melyek a gazdaság színterén is segítették volna a német gazdaság háborúra való felkészülését. Az átfogó gazdasági terv megfogalmazására 1934-ben került sor. A német gazdasági és pénzügyi géniusz, Hjalmar Schacht gazdasági miniszterré kinevezésével kezdetét vette a Neuer Plan[4], amely szervesen kapcsolódott a nagytérgazdaság elvéhez (Grossraumwirtschaft[5]).[6] Schacht 1933 és 1939 között a Reichsbank[7] elnökeként [8], és 1934-1937 között gazdasági miniszterként eredményesen tevékenykedett, nevével fémjelezhető a háborúra felkészülő német gazdaság egészen 1937-ig. Az 1933-as 6,5 millió munkanélkülit[9] hamar felszívták a növekvő és terjeszkedő infrastrukturális (például: autópálya projekt)[10], és főleg haditermelési iparágak. Schacht „röviden összegezve: nagy tér - nagy kereslet - nagy fejlődés”[11] elve mentén szélesítette a gazdaság lehetőségeit. A nagytérgazdaság fő terjeszkedési célpontja az úgynevezett „Südostraum”[12] volt, azaz Délkelet- Európa és a Balkán térsége. A kérdés egyszerű volt: ki veszi fel ezen térség agrárfeleslegét? Aki erre a kérdésre „énnel” tudott válaszolni, az vette át a térség gazdasági irányítását és a gazdasági dominanciát Közép-Európában[13]. A térségben a németek tették meg ezt a kijelentést, így egyre erősödő tendenciával nőtt ezekből az országokból az agrárimport, és nőtt feléjük a német ipari export; a Grossraumwirtschaft első nagyobb sikereként könyvelhető az itt egyértelmű német gazdasági dominancia (lásd 1. táblázat).
A Neuer Plan lényege: „Szigorú devizagazdálkodás, behozatali kontingensek megállapítása, exporttámogatás, bilaterális klíring-külkereskedelem”[14]. A gazdasági miniszter leleményességét módszerei is tükrözték: :„Schacht létrehozza az úgynevezett Átváltási Alapot, a Konversions Kasse-t, amit a Reichstag kezelt.”[15] Ez az alap az összes külföldre irányuló német törlesztő részlet gyűjtőalapjává vált, és Schacht közvetlen fennhatósága alá került. Aki a Reichsbank elnökeként természetesen csak 50%-os leértékelés után volt hajlandó csökkentett kamattal a visszafizetésre. Ez a visszafizetés is 50%-ban történt készpénzben, fele kötvényben, amelyeket csak adott célokra használhattak fel (Reisemark, Registermark, Askimark[16]). Ekkor hozza létre a később elhíresült fedőcéget a Metallurgische Forschung Gmbh-t, amelynek részvényei (MEFO kötvények[17]) a fegyvergyártás és az újrafegyverkezés szinonimájává válnak (a négy főrészvényes óriásvállalat: a Krupp, a Rheinstahl, Gutehoffnungshütte és Siemens). Még 1933 végére harmadára, körülbelül 2 millióra csökken a munkanélküliek száma Németországban.[18] Az Új Terv keretein belül a valutatartalékokat halmozó Schacht nemcsak a Südostraumban, hanem világszerte bővítette a német kereskedelem lehetőségeit, például dél-amerikai partnerekkel (lehetőleg befagyasztott márkában jóváírva, amit csak német termékre költhettek). „Ezekkel a szerződésekkel Németország viszonylag olcsón olyan alapanyagokhoz, stratégiai nyersanyagokhoz jutott, amelyeknek a versailles-i béke egyoldalú területcsatolásai miatt szűkében volt.”[19] (lásd: 2. táblázat) Az 1936 végén elkezdődött Ersatz (pótszer)-korszak, a gazdasági önellátási program megtorpedózta a német kereskedelmi nagyhatalmiság schachti törekvését.[20] „Az újrafelfegyverzés korai, titkos szakaszának finanszírozása érdekében Hjalmar Schacht csodát művelt a pénzügyi és valutáris műveletekkel, de jóllehet, leleményes és gátlástalan szakember volt, egészében véve mégis nagyon félt az inflációtól s annak gazdasági hatásaitól. 1937-ben saját kérésére felmentették gazdaságügyi miniszteri pozíciójából, mindazonáltal 1939-ig a Reichsbank elnöke maradt”.[21]
1936. október 18-án a négyéves terv hivatalának vezetőjévé Hitler Herman Göringet nevezi ki. Ezzel egy új korszak veszi kezdetét a német gazdaságban. Kiadja a „vaj helyett ágyúkat” jelszót, a fegyverkezés üteme egyre gyorsul, sokszor tekintet nélkül a gazdasági realitásokra.[22] A négyéves terv megoldása, a vele együtt felállított hivatallal egy elég heterogén, összehangolatlan és szervezetlen választ kristályosított ki. Funkciója szerint egy olyan gazdasági főszerv lett volna, ami összehangolja és optimalizálja a termelést, és a fegyverkezés szolgálatában csúcsra járatja a gazdaságot.[23] Így összpontosította a főtanács és titkárság alosztályokon belül a termelés, nyersanyagelosztással együtt a külkereskedelmen, mezőgazdaságon át, a technikai kutatást és fejlesztést is. (Göring, bár nem sok szakmai hozzáértéssel rendelkezett, azért a felelős posztokra megpróbált oda való embereket helyezni. Megemlíteném például Georg Thomast, a Wehrwirtschaft[24] háborús gazdaság ideológiájának egyik szószólóját, - aki eredetileg Schacht megbízottja volt - őt Göring előlépteti, és két másik társával megalapítják a Wehrwirtschaftsrat-ot, a fegyverkezési gazdasági tanácsot.)[25] (lásd 3.táblázat.).
A négyéves terv főbb céljait így lehetne megfogalmazni:
- „ a fokozottabb önellátás megteremtése,
- a stratégiai iparágak áttelepítése a határoktól az ország belsejébe,
- a stratégiai ágazatok kapacitásainak bővítése,
- az iparszervezet és a technológia racionalizálása.”[26]
A német iparban az egyik legfőbb problémát, ami a háború folyamán egyre fokozódik, a nyersanyaghiány jelentette. „Az ország világméretű vas- és acélművei 80%-ban külföldről importált vasércet dolgoztak fel.”[27] Ezért Göring - az önös érdekeket sem félretéve - „a Herman Göring művek megalapításával Európa legnagyobb acélkonszernjét növesztette ki a földből Salzgitterben”.[28] A cél az alacsonyabb (körülbelül 30 %) vastartalmú hazai ércek fokozottabb kitermelése volt az önellátás fokozásának jegyében. Azonban nagy problémát okozott a mértéktelen, ugyanakkor optimalizálatlan fegyverkezés, amely nem vette figyelembe a rendelkezésre álló nyersanyag források mértékét, és nem igazította ehhez a fegyvergyártás nagyságrendjét. „A Z-terv flottaépítési terveihez 6 millió tonna gázolajra lett volna szükség (egyenlő Németország egész 1938-as fogyasztásával!); s a Luftwaffe terve szerint 1942-ben 19000(!) harcképes repülőre lett volna szükség, ez pedig a „világ teljes kőolajtermelésének 85%-át” igényelte volna.”[29] „Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos nyersanyagimport-szükségletével. Mivel csak szénkészletei voltak gazdagok, a birodalomnak hatalmas mennyiségű vasércre, rézre, bauxitra, nikkelre, nyersolajra és sok egyéb anyagra volt szüksége, amelyek a modern ipar és modern fegyverkezés elsődleges alapanyagai voltak. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió ezekkel az alapanyagokkal bőségesen el volt látva.”[30]
A német iparban a nehézipar dominált, a négyéves terv 1936-1939 közti szakaszában a vastermelést sikerült megduplázni és a szénkitermelő ágazatokban is közel 30%-os növekedés volt érzékelhető, de a fokozódó motorizáció legfőbb nyersanyaga, az olaj, Németország területén kis mértékben volt jelen.[31] A kiadásokat nem figyelve „igen magas költséggel építettek új gyárakat, és ezek a gyárak sokkal drágábban termeltek, mint a világpiaci árak. Mégis, a műanyagok előállítása a német háborús előkészületek első számú prioritása lett. Néhány nagy konszern különleges érdeklődést mutatott e termékek előállítása iránt. Mi több, a 4 éves terv aktuális szempontjait éppen ez a cég – az I.G. Farben – dolgozta ki, amely a legtöbbet nyerhetett a program keresztülvitele esetén. Ők voltak az úttörői annak a termelési eljárásnak, melynek révén a szénből olajat, illetve más nyersanyagot lehetett előállítani. Úgy döntöttek, hogy a 4 éves terv keretében hét hidrogénező üzemet hoznak működésbe évi 1,2 millió tonna műbenzin kapacitással. Ezek mellett speciális üzemeket létesítenek a szén más irányú felhasználására is. Tervbe vették továbbá, hogy a későbbiekben még három üzemet építenek újabb 400 ezer tonna műbenzin termelési kapacitással. A távolabbi jövőben pedig további hasonló beruházásokkal számoltak. Feltételezték, hogy ez az új kapacitás és a korábbi hazai olajtermelés együttesen 80%-át fogja fedezni a felbecsült szükségletnek. Egyidejűleg megkezdték a műgumi előállítását is, természetesen úgy, hogy az állam jelentősen támogatta a vállalatok beruházásait. A létrehozott két új üzem a felbecsült szükségletnek mintegy 25%-át fedezte. Mivel a műgumi termeléshez részben a műbenzin-üzemek által előállított hidrogént és gázt használták fel, rendszeres kapcsolat alakult ki a szénbányászat és a műanyagokat előállító iparok között. Egy tonna mesterséges benzin előállításhoz négy tonna feketeszén vagy nyolc-tíz tonna lignit feldolgozására volt szükség.”[32]
A későbbiekben, főleg 1943 után ezek az üzemek még kiemeltebb jelentőséggel bírnak a szűkülő és csökkenő olajkészletű birodalomban.
Az 1936-os Saar - vidéki demilitarizált övezetbe való bevonulás után, a német gazdaság lehetőségei és készletei az 1938. március 13-án megtörtént Anschlussal bővülnek ki. A vasérc készletei a német termelés 25%-át tették ki, emellett 460 millió Reichsmark deviza készletre és közel 900 milliós nagyságrendű külföldi befektetésre tette rá a kezét a Harmadik Birodalom. Ezzel a Südostraumban is növelte amúgy sem kicsiny súlyát. A fokozódó iparosítás szinte teljesen felszámolta a munkanélküliséget, „1933-ban mindösszesen 13,4 millió főt foglalkoztattak 4,8 millió munkanélküli mellett, ezzel szemben 1938-ban 20,1 millió foglalkoztatott mellett szinte nincs is munkanélküli. Összesen mintegy 400 ezer főt regisztráltak, vagyis a fegyverkezés konjunktúrája csaknem teljes egészében felszívta a fölös munkaerőt.”[33]
Ezen időszakban a német mezőgazdaság szinte érintetlen maradt. Ez a háborúra felkészülő állami irányítású magángazdasági rendszer (a hadifegyverkezést a magángazdaság keretein belül valósította meg, és ebben nagyon eltért a szovjet tervgazdálkodási rendszertől) 1938-ra militarizálttá változtatta gazdaságot.[34]A „nemzeti erőforrások felett vitathatatlanul abszolút hatalmat gyakorolt. Egy háborúra, és a hódításra irányuló politikai kultúrával, illetve annyira eltorzított gazdasági rendszerrel, amelyben 1938-ban a kormánykiadások 52%-át és a bruttó nemzeti termék 17%-át fordították fegyverkezésre, Németország az összes többi nyugat-európai államhoz képest más kategóriába került. München évében Németország valóban többet költött fegyverekre, mint Nagy Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok együttvéve. Az államapparátus Németország teljes nemzeti energiáját az új háborúra való mozgósításra összpontosította.”[35] (lásd 4. táblázat) Az emelkedő ipari termelés mutatói 1934-ben érték el a válság előtti, pontosabban az 1929-es szintet, és dinamikusan nőttek 1938-ig. (lásd 5. táblázat)
A német fegyverkezés már egy hónappal a hatalomra jutás után elkezdődött, 1933 februárjában Hitler azt az általános utasítást adta Fritsch-nek, hogy „létre kell hozni a lehető legerősebb hadsereget”.[36]„A német újrafegyverkezés második jellemzője a terjeszkedési hajsza során bizonytalanná váló nemzetgazdaság rosszabbodó helyzete volt”.[37] A tempó egyre fokozódott: „Az 1938. év végi válságos időszakban a hadsereg összlétszáma 42 aktív, 8 tartalékos és 21 landwehr-hadosztály volt; a következő nyáron, közvetlenül a háború kitörése előtt, a német szárazföldi hadseregek listáján már 13 hadosztály szerepelt, számuk tehát tizenegy év alatt 32-vel emelkedett”.[38] (lásd 6. táblázat) A német újrafelfegyverzési program fő célkitűzése volt tehát, hogy a földön, tengeren és a levegőben egyaránt a lehető leggyorsabban megváltoztassa a hatalmi egyensúlyt.
Komolyabb problémát jelentett a náci döntéshozatali rendszerben uralkodó átfedések és káosz (néha maga Hitler idézte elő ezt). Jellemző volt az alkalmatlan emberek alkalmazása: „A négyéves terv meghirdetése ellenére sem volt olyan összehangolt nemzeti program, amely kapcsolatot teremtett volna a fegyverkezés és Németország valós gazdasági kapacitása, illetve a prioritásokat meghatározó fegyvernemek között. Göring, a terv névleges irányítója reménytelenül rossz adminisztrátor volt”.[39] Németország, miközben a végsőkig fokozta országa fegyverkezését, szinte exportháborút vívva, a végsőkig kimerítette gazdaságát. „Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos nyersanyagimport-szükségletével…lényegében kimerítették Németország teljes külföldi valutatartalékát…1938-ban a németek a világ arany- és pénztartalékának mindössze 1%-ával, az Egyesült Államok 54%-ával, valamint Franciaország és Nagy-Britannia 11-11%-ával szemben.”[40] Így 1939-re egy olyan helyzet állt elő, amelyben Németország, már csak a leendő hódításokkal tudott pozitív és progresszív gazdasági mérleggel kijönni.
4. A Blitzkrieg, a szélességi fegyverkezés sikerévei (1939-1942 január)
A diplomácia frontján is a végsőkig feszült a húr, így 1939. szeptember 1-jén a Lengyelország elleni támadással vége szakadt a békés terjeszkedés fázisának. Kezdetét vette a Blitzkrieg, Németország egyetlen esélye az államcsőd elkerülésére és gazdaságpolitikájának sikeres kiterjesztésére. „ A Blitzkrieg szót („villámháború”) gyakran félreértelmezik úgy, mintha kizárólag taktikai értelme lenne, erősen gépesített és mozgékony hadviselési módot jelentene, amelynek célja az ellenség ellenállásának minél gyorsabb összezúzása. A Blitzkrieg fogalma azonban sokkal tágabb volt ennél. A fentiekben vizsgált tényezőket mind magába foglaló stratégiai szintézist jelentett, a nemzetiszocialista Németország szempontjából helyes szintézist. Magában foglalta a felkészülést a rövid háborúk sorára, amelyekhez a gazdaságot nem kell nagyobb mértékben megterhelni, mint 1938-ban. Hitler abban hitt, hogy a politikai célokat legvalószínűbben úgy lehet elérni, ha ezt a szintet nem lépi túl, és korlátozott célú, rövid hadjáratokat indít.
A német gazdaság 1939-ben nem vett hirtelen új irányt: ugyanazok a gazdasági irányelvek maradtak érvényben, amelyeket a második négyéves tervvel 1936-ban elrendeltek, egészen addig, amíg a Blitzkrieg stratégiája végül kudarcot vallott Moszkva alatt, 1941-42 telén. Az 1939-es hadba lépésnek alig, vagy egyáltalán nem volt hatása a német gazdaságra, mert a gazdasági stratégia változatlan maradt. Ekkorra Németország már sokkal jobban felkészült a háborúra, mint bármelyik lehetséges ellenfele. A rövid hadjáratokhoz szükséges alapvető beruházásokat elvégezte, és rendelkezésre álltak a megfelelő fegyverek. Alig vagy egyáltalán nem készült hosszú háborúra, mert a stratégiai szintézist úgy határozták meg, hogy az elnyújtott küzdelem eleve elkerülendő”.[41] Hitler az első világháborúban tapasztalt véráldozatokat, társadalmi és gazdasági erőfeszítéseket, illetve végkimerültséget (sőt bármilyen kis mértékű túlfeszítettséget) elkerülendő alkalmazta és favorizálta ezt a módszert. Több ésszerű ok sorakozik még emellé: „a gazdaság túlságosan átfogó háborús leterhelése akadályozta volna a gazdasági és stratégiai rugalmasságot, amelyre Hitlernek szüksége volt”[42] és megfelelt a párt társadalompolitikájának (a szinten lévő, és tartható lakosságnak juttatott fogyasztási javak megfelelően magasan tartották az NSDAP és Hitler népszerűségét). Emellett hosszú távon sikeresen a német gazdaság csak a villámháborúra volt alkalmas és „a stratégiának nem szabadott meggyengítenie a kormányzat élvezte véges támogatást, sőt, ha lehet, gyors sikerek révén meg kellett erősíteni azt”.[43] Az ok: a stratégiának számolnia kellett, hogy a versailles-i béke utáni határai között Németország többé nem volt az Egyesült Államokhoz mérhető gazdasági nagyhatalom, kevesebb nyersanyag és munkaerő állt rendelkezésére, mint 1914-ben. A háborúhoz elengedhetetlen nyersanyagok közül Németország csak szénből rendelkezett megfelelő készletekkel. Nem volt sem természetes gumi-, sem olajforrása. Hadianyagipara a nagy mennyiségű svédországi vasércimporttól függött. Gyakorlatilag nem volt belföldi forrása színesfémércekből, krómból, nikkelből, volfrámból, molibdénből és mangánból, ami pedig alapvetően fontos a páncéllemez gyártásához. Réz- és ónellátása a behozataltól függött. E létfontosságú importanyagok közül több Európán kívülről érkezett, s nem lehetett a német kereskedelmi tömbön belül beszerezni. A stratégia nem építhetett ezeknek az anyagoknak a folyamatos magas szintű importjára. A Blitzkrieg stratégiáját azonban lehetett a rövid hadjáratra elegendő nyersanyagtartalékokra alapozni.
1936 után a külkereskedelem alakulása a stratégiai anyagok megfelelő készleteinek gondos felhalmozására irányult. Ahol a készletezés nem felelt meg a célnak, például az olaj esetében, ott a beruházások célja a költséges szintetikus termékek gyártási kapacitásainak kiépítése lett. Az 1936-ban kezdődött második négyéves tervnek ez a fajta termelés kiemelt célja volt. A német stratégia tehát arra összpontosult, hogy elegendő fegyverzetkészletet halmozzon fel minden valószínűsíthető ellenféllel szemben. A fegyverzeteknek gyors, mozgékony hadműveletet kellett lehetővé tenniük, hogy az ellenfél ne tarthasson ki annyi ideig, hogy közben hasonló minőségű fegyverzetet építhessen ki. Főleg tankokat, egyéb járműveket és repülőgépeket gyártottak, ami jelezte, hogy a harctéri taktikának is illeszkednie kell majd az általános stratégiához. A szintetikus anyagok gyártási programja volt hivatott biztosítani, hogy a létfontosságú stratégiai anyagok egyike se fogyjon ki, mert az kudarcra ítélte volna még a korlátozott jellegű Blitzkrieget is. Thomas tábornok, aki a Fegyveres Erők Főparancsnoksága Gazdasági és Fegyverzeti Irodájának (a Wirtschafts- und Rüstungsamt-nak) volt a vezetője, ezt a politikát „szélességi fegyverkezésnek” nevezte. A legtöbb katonai stratéga úgy ítélte meg, hogy a kockázat túlságosan nagy, és e helyett a „mélységi fegyverkezés” politikáját javasolta: vagyis hosszabb távú fegyvergyártási befektetést, elhúzódó háborúra készülve. Mint azt azonban később az események is bebizonyították, Hitler helyesen ismerte fel, hogy a Szovjetunió ellen tömegtermelést igénylő hosszabb háború nagyobb kockázatott jelent, mint egy Blitzkrieg. Bármilyen veszélyekkel járjon is, Németországnak a Blitzkrieg jelentette az egyetlen esélyt a sikerre. Ezzel a stratégiával Németország meghódította Európa nagy részét.
[1] Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (Nemzetiszocialialista Német Munkáspárt), rövidítve NSDAP.
[2] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 78-81.
[3] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1990. 13.
[4] A Hjalmar Schact által 1934-ben meghirdetett gazdaságpolitikai terv.
[5] A nácik által favorizált gazdaságpolitikai elv. Szó szerinti jelentése nagytérgazdaság.
[6] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 79.
[7] A birodalmi bank.
[8] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. 140.
[9] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. 143.
[10] Uo. 144.
[11] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 79.
[12] A délkelet-európai országok régiója.
[13]Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 80-81.
[14]Vitári Zsolt: A hitleri hadigazdaság, Rubicon 2009/6, XX.évfolyam 196.szám. 25.
[15]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó Budapest, 1998. 151.
[16] Kizárólag adott célokra használható, márka elszámolási formák.
[17] A Metallurgische Forschung Gmbh részvényei, a fegyverkezést szolgáló központi fizetőeszköz volt.
[18]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 151-154.
[19] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 81.
[20] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 192.
[21] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 83-84.
[22]Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2009. 97-99.
[23] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 83-84.
[24] Védelmigazdaság szó szerint. Tartalmilag a háborús gazdaságot jelent.
[25]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 194-195.
[26]Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 84.
[27] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1990. 19.
[28] Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2001. 101.
[29] Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 289.
[30] Uo. 290.
[31] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 86.
[32]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 18-19.
[33] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 85.
[34] Uo. 91.
[35] Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 288.
[36]Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 288.
[37] Uo. 288.
[38] Uo. 288.
[39] Uo. 289.
[40] Uo. 290.
[41] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 40-41.
[42] Uo. 41.
[43] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 43.
A Mazdaizmus kialakulása
A Mazdaizmus kialakulása:
Maga a mazdaizmus körülbelül a Kr.e.9-8 században alakult ki. Több hasonlóságot felfedezhetünk az árja több istenhittel (a hinduizmus előtti ősi indiai vallásra gondolok), közvetlen hatásai megfigyelhetőek azáltal is például, hogy a természet megnyilvánulásait ők is isteni erővel ruházták fel (de például az istencsaládok elnevezéseiben is: Dévák és Ászurák) és nagy hatást tettek a perzsa vallásra. A Perzsák nemcsak a korábbi őslakosokkal olvadtak össze, hanem hitük egyes elemeit vallásukba építették. Hérodotosz is
Megemlíti a görög-perzsa háborúk című művében hogy, Ahurá Mazda mellett még isteni rangot kapott a tűz ( Átar) ,hold ( Máh ), a nap ( Mitra ) , a föld ( Zám ), a víz ( Apam Napát ) és a szél ( Váju ). Valószínűsíthető hogy, az Akhaimenida korban a hivatalos és a népi vallásosság már egyes eltérő vonásokat mutat (a panteonba valószínűleg mesterségesen egyes istenek feladatköre bővült illetve új istenek is bekerültek a panteonba pl. Anáhitá a termékenység, nemzés és vizek istennője) . A perzsa vallás élén kezdetben a Mágusok vallási,politikai csoportja állt (ez a csoport az Akhamenida korban is fontos feladatkörökkel volt felruházva, feltehetőleg a médektől örökölt papi réteg) . Feladataik közé tartozott a rituálék-szertartások vezetése, fiatalok nevelése ,királysírok őrzése,álomfejtés, de Vallásuk nem teljesen azonos a perzsa vallással bár ugyanúgy dualista alapelveken nyugszik. A korai perzsa (esetenként) véres áldozatokat is követelő szertartásokat majd egy sokkal fejlettebb és állami kultusszá váló vallás váltja fel (vagy inkább fejleszti tovább). Zarathustra (Szpitama fia) kb Kr.e. 628-551 által megreformált mazda hit, amely jellegzetességeit és szélesebb körű elterjedését az Akhaimenida korban kapja .
2.A Zoroasztrianus kozmogónia:
Gyakorlatilag egy dualista rendszer, amelyben a jó küzd a rosszal, és az emberi történelem 12000 évig fog tartani. Ezt a 12000 évet három negyedre osztja, az első 3000 évben Ahura Mazda ( A későbbi nevén: Ohrmazd ) az égi birodalmában honolt míg Angra Mainyu ( későbbi nevén:Ahriman ) a sötétség világban, magában a teremtés megjelenítésében is jelen van egy jellegzetesen Zoroasztriánus gondolat: a sötétség nem a fény hiánya, hanem önálló létező: „I. Ahura Mazda így szólott Zarathusztra Szpitamához, először megteremtettem a Fény Birodalmát, amely minden, Életnek alapja, éke, magja. II. Árnyékomat Kivetettem, abból lett Angra Mainyu, aki maga a halál.” .
Az első 3000 év végén Ahriman megtámadta Ohrmazdot átszelve a két birodalmat elválasztó űrt, ohrmazd egy varázslattal elkábította Ahrimant aki, 3000 évre a mélységbe zuhant ezalatt megteremtette a szellemi lényeket (fravasi) a jóindulatú halhatalanokat, az anyagi világot benne a növényekkel, állatokkal,ősbikával,éggel,vízzel,földel és az ősemberrel (Gajómart). A fravasiknak fontos szerep jutott ugyanis Ahura Mazda felkínálta nekik hogy, létezzenek teremtés előtti szellemi állapotukban, vagy megtestesülnek, hogy legyőzzék Ahrimant. Az anyagi világba „leszállást” és a harcot választották. Közben Ahriman válaszolva az élet teremtésére létrehozott 6 démont (dévák) és nekik megfelelő anyagi világot. Ahogy Ohrmazd teremtése kiáradt ez párhuzamosan létrehívta ellenpárját 16 fő „kiáradást” és megnyilvánuló ellenpárjait, emberi (és természeti) értéket, tulajdonságot jelenít meg a Zend Aveszta: Vendidad I.Fargard-ja (köztük: élet, bölcsesség, munka, szeretet, béke, erő, nap, tiszta víz, tiszta levegő, föld, tiszta étkek, egészség, jó ember, öröm). A két ellentétesen ható mégis egymást számára a létezés értelmét megadó erő gondolata a korai mazdaizmusban is megtalálható, ezt Zarathusztra átemelte és megreformálta.
A két erő a Rend és a Káosz (vagy Igazság és Hazugság) szembenállását hirdetve a hívőket (asavan) a hamis úton járókkal (drugvan) hasonlítja össze. A két ellentétes erő ideája odáig fejlődött hogy két külön terminusrendszer alakult ki. Amelyben a jó és a rossz dolog megjelölésére tartalmilag megfeleltethető de formailag eltérő jelölések voltak találhatóak, aszerint hogy, az adott jelölt dolog a rendhez vagy káoszhoz tartozik. Egy hívő szemében a legnagyobb bűn a Jó és a Rossz bármilyen összekötése, azaz például azt feltételezni, hogy a Jó világ 1 a Gonosz alkotása lenne. Az alapvető kiindulópont hogy fény és sötétség, vagy akár élet és halál „nem egyszerűen ugyanazon valóság két vetülete, hanem két egymástól független szembenálló természet. A Gonosz nem a jó hiánya, hanem önálló lényeg önálló erő. A jó és a rossz nem fér meg egymással, és két végső, antagonisztikus okra vezethetőek vissza”
és ezen ellentét kibékíthetetlen.
A harmadik 3000 éves periódusban Ahriman lerombolta Ohrmazd termetését megölte Gajómart az emberiség ősatyját és az ősbikát melytől az állati és növényi létezés származott, de győzelme egyúttal vereség is volt, mert Ohrmazd az anyagi világ foglyává tette így, hogy menekülhessen saját pusztulását kellett előidéznie. Az utolsó 3000 elején megszületett Zarathusztra s testbe költözésével megszületett a földön egy fogalom „a vallás”, és ezután adott periódusonként újjászületik „Szaósjan” -ok alakjában. Az utolsó ítélet napján a Szaósjan-ok ítélkeznek majd, hogy kik az igazak, és mi a rossz mely pusztulásra van ítélve.
Majd a véges térből és időből álló anyagi világ feloldódik a végtelenbe a 12000 év elteltével.
3.A Zend Aveszta:
amely „Aveszta magyarázatot” jelenti (de szent vésetként is szokták értelmezni). Az eredeti „avesztai” (óiráni) nyelven íródott, a későbbi Zarathustrista szent szövegek már pehlevi (középiráni) és perzsa nyelven íródtak. Tartalmazza a Zoroaszteri vallás
Teológiáját (és liturgiáját), kozmológiáját, törvényeit és a vallásalapító próféta tanításait. Valószínű, hogy egy sokkal nagyobb „szentírás” töredékes maradványa (Alexandrosz hódításaikor pusztulhattak el jelentős részei). A fennmaradt Avesztát (töredékekből) a Szasszanida királyok a 3-7. században állították össze és rakták egységbe.
Akik a Perzsa birodalom örököseinek tekintve magukat, újra államvallássá tették a régi tanokat. Öt részből áll: a Jaszná melyeket Zarathusztra saját szavainak tekintik (főként liturgia és rítusleírásokat tartalmaz pl. a Gáthák ), a Viszpered-ből mely tiszteletadás a vallási-szellemivezetőknek, a Vendidad-ból mely a törvények lelőhelye és teremtéstörténet, a Jast-ból mely mitikus himnuszokat és ősi hősökhöz való könyörgések és a Jazatákhoz való fohászok, és a Khúrda Aveszta mely Himnuszok imák gyűjteménye különféle ünnepekre, alkalmakra.
4.A Zoroasztriánus Teológia:
A; A Fény erői:1.AHURA MAZDA:
Zarathusztra látomásaiban Isten jelent meg neki, akiről legjobb barátjaként beszél. Kinyilvánította, hogy ő a Bölcs Úr (Ahura Mazda) és a mindenség teremtője: a csillagoké, az égé, a földé, a sötétségé és a fényé tehát az egész anyagi világé. Saját mentális erejével létrehozta az embert és minden más teremtett lényt (pl. ősbika).
Az anyagi létezés célja az erényes élet, mert az itt leállt élet létrehozója a túlvilági jutalomnak vagy a túlvilági büntetésnek. Ahura Mazda a „bölcsesség birtokosa és a halhatatlan erők atyja” meg a kiáradó istenhez kötődő valamennyi fogalmat. Bár a hívők szemében néha e- képek nem absztrakt fogalmak, hanem mitologikus valóság voltak. Az elvont fogalmak szimbolikus megjelenítései a perzsa vallás elsődleges magvát képezték. Ahura Mazda bölcs és jó úr a negatív pólus legkisebb attribútumához sem lehet köze, és bár sok párhuzamot lehet vonni a kereszténység és Zarathusztrai tanok között, mégis a zoroasztriánusok nézőpontúkból joggal elítélik a kereszténység Istenét, mert engedi létezni a rosszat és a szenvedést és ez Ahrimani (Sátáni) sajátosság, nem az Isten hüposztaszisza .
A;2:AMESA SZPENTÁ-K: Ahura Mazda :(itt Szpenta Mainyu) gyermekei, akik gondolatereje által akaraterejével születtek. Ez a hét halhatatlanból álló csoport, amelyet kiemelt szerepet játszott a Zoroasztriánus rituálékban ( nagyobb állami szertartások középpontjában álltak ők védelmezték az uralkodókat, a birodalmat és annak lakóit elsősorban). Gyakorlatilag bennük foglaltatik az egész anyagi teremtés és annak kiáradó „fényes” igaz és jó volta. Gyakorlatilag mind a hét isteni emanáció elvont fogalmakkal testesíti meg a létező teremtés egyes lépcsőfokait, nézőpontjait és értékeit. A legjobb párhuzam, amit megjeleníthetünk az talán a keresztény Arkangyalokkal vonható.
Vohu Manah: (Jó Gondolat) Aki először öltött formát Ahura Mazda gondolatából, jobbján foglal helyet az „elsőszülött” jogán a többi Amesa Szpentá-hoz hasonlóan ő is egyfajta közvetítő, akin keresztül a legfőbb jóhoz magához Ohrmazd-hoz imádkozik az ember. A jó gondolat Ohrmazd szavát közvetíti és általa vezetve az élet ösvényén (s általa helyes úton) a teljességet elérve s jutalomként halhatatlanságot kapva elér az „örök fénybe” az igazság otthonába. Vohu Manah felügyel a hasznos állatokra és az emberre is, ő, akinél fel van jegyezve minden ember összes gondolata, szava és tette. A Zoroasztriánusok Charónja és Szent Péterje, aki az igaz lelkeket (az asavan-okat) átvezeti a „mennyországba” és köszönti őket megérkezvén. A vallás valódi fénye, igaz kinyilatkoztatásai és teljessége csak általa érhető el. Később a Hellén filozófiában megjelenő logosz a teremtő elv, amivel leginkább hasonlóságot mutat, illetve aminek kialakulására hatást is gyakorolt. Az idő végén ő az ellenpárjaival Aésmával, Áz-al és Akah Manah-al a viszállyal fog összecsapni.
Asa: (Az Igazság) a hívőket nem véletlenül asavanoknak nevezik, azaz az igazságot követőknek. Ő a halhatatlanok leggyönyörűbbje (női istenség), az isteni rend és az erkölcsi törvény ideája. Ha Asa-ról megfeledkezünk, akkor nincs tudomásunk az Isteni Rend-ről nem, tudjuk mi mit, és hogyan jelent így hát nem találjuk az utat, és kívül rekedünk az isteni törvényen (és a fizikai világra vonatkozó rendre is vonatkoztatva) és nem juthatunk, a megüdvözültek közé sem. A pokolbeli hierarchia és struktúra is az ő felügyelete alatt áll, és lesújt a jó teremtését megzavaró kaotikus megnyilvánulásokra betegségek, démonok, gonosz szellemek hadára. Fő ellenfele Indra a hitehagyás Daivája.
Khsathra Varija: (Az Eszményi Királyság) Ő az Ohrmazd-i rend hatalmának és fényének jeleníti, meg mint az égben éppúgy, mint a földön, az elesettek és szegények védelmezője.
Felügyelete alá a fémek tartoznak és az a fémfolyó, amellyel a 12000 év leteltével minden embert próbára tesz, ő Ahura Mazda végső döntéseinek végrehajtója a végső kárhozat vagy a legfőbb jutalom elhozója ő a józanság maga. Vele Szaura a Zsarnokság és káosz démona fog összecsapni.
Armaiti: (Az Alázat) női alakban megszemélyesített istenség, apja balján ül a mennyei trónus mellett. Az odaadás, áhítat, elmélyülés istene emellett felügyel a föld (és az asszonyok termékenységére), védi az állatokat és dús füvet ad a legelőknek. Ugyanakkor felszólítja az embert a hitben igaz tiszteletre és engedelmességre az isteni rend felé. Azt a profetikus érzületet és rátermettséget személyesíti meg, amely lelkületben a Szaósjan-ok megtestesülnek.
Örül, ha az emberek erényesek és betartják a rendet és megművelik földjeiket és lelküket.
Ellene az elbizakodottság (önhittség) és az alattomoság küzd (Taromaiti és Pairimaiti).
Haurvatat és Ameretat: (a teljesség és a halhatatlanság) az élet fő céljait és legfőbb mozgatóit melyből és melybe tart egy létező (a kiteljesedés felé). Ohrmazd két leánya, a forrásokban együtt kerülnek említésre, Haurvatat neve a teljesség, egységet jelent, s jelenti a teljességbe lépő lélek megváltását is. Amrertat a „halál nélküliség”, a vizek és a növényi világ elsődleges védnöke. Ők hozzák el a bőség és a termékenység áldásait a világnak s megálljt, parancsolnak a világon az éhezésnek és szomjúhozásnak.
A Jazaták: (a tiszteletre méltók): angyaloknak hívhatnánk őket keresztény szóhasználattal ők azok a kisebb istenségek, akik közvetlenül az Amesa Szpenták után következnek a mennyei hierarchiában, számuk végtelen azonban a kiemelkedő jazatáknak ünnepek vannak szentelve a zoroasztriánus kalendáriumba. A legfontosabbak Mithra a nap,a szerződések istene, Anáhita a vizek istennője, valamint a korábban említett Váju, Átar, Máh ,Zám vagy Apám Napát.
Szraosa egyik legfontosabb Jazata az Engedelmesség vagy fegyelem „Angyala” ő az imádságok és fohászok hírvívője, a szertartások őre. Funkciója nagyon kiemelt, mert minden egyes rituálé alkalmával monumentális energiákat mozgattak meg a jó győzelme és a gonosz pusztulásának érdekében. Szraosa aki először énekelte a Gáthákat, Harahiti hegyi otthonában. Ellenpólusát Aésma a harag Daivája jelentette. A perzsa vallásosság fő jellemzője mind a szertartások közösségi (s közösségért való) jellege, az imáik se egyéni jellegűek, a legtöbbször imáikat is népük, közösségük jólétének gyarapodásának szentelték.
Az engedelmesség nem tétlen beletörődést jelentett a fennálló rendbe nem egy passzív attribútum, hanem cselekvő tulajdonság (az isteni ige iránti alázat, s engedelmesség) amely Ahura Mazda rendjének kiteljesedés működését biztosítja itt a földön. A Jazaták ügyelhetnek csillagokra, vagy a természet különféle erőire, vagy olyan absztrakt ideák védnökei, mint a szerződések, gondolat, béke harmónia. Ezen Istenségek meglétének elismerése mellett a perzsa vallásra nyugodtan használhatjuk a Monolatrikus jelzőt.
B; a Sötétség erői:
A káosz erőinek leírása mozgalmas és színes módon tárja az olvasó elé az ellenpólus borzongató és mélységbe ragadó természetét. A másik fő jellemzője ezeknek, a leírásoknak a mennyei udvarban megszokott hierarchia leírásával szemben a hiány . A rangsor visszaadni a fény angyalaival szembe állított sötét pár visszakövetésével tudjuk megtenni.
Aésma: (a harag) a kegyetlenség „angyala” aki a mértéktelenségben, az emberen belül megjelenő automatizmusokból és szenvedélyekből nyeri táplálékát és lételemét. Jellemzője a düh, a harag, a gát nélkül tomboló érzelmek és indulatok narkotikus mámora mellyel az embereket gúzsban tarthatja. A „borzas” démonok atyja ki az emberek közti konfliktusokban és az államok egymás közti viszályában érzi otthon magát. Szraosa ellenpárja.
Ázsi Daháka: (a hazugság atyja) a részletes leírás ennél a démonnál a legteljesebb leginkább a hazugággal (az illuzórikus megtévesztő) dolgokkal hozzák kapcsolatba. A háromfejű, három állkapcsú és hatszemű daiva akinek testében pókok, gyíkok, skorpiók tanyáznak, s ha sebet kapna ezen a dolgok mind a világra, áradnának s legfőbb célja a világ elpusztítása. A szent lángot is ki akarta oltani de Jima király ebben útját állta (ezért hát megölte), meg akarta nyerni céljának Váju-t és Anáhitát is hogy fertőző létét a világra terjessze, de kudarcot vallott s az idők végezetéig a Demaved hegyébe, zárva raboskodik, amikor is kiszabadul a világra.
Angra Mainyu (később Ahriman): (Gonosz Szellem vagy Pusztító Szellem) Akit a fény először a létbe tükrözött ő a sötétség feje a démonok kimondatlan vezére. A lehetető legoptimálisabb megnyilvánulással szemben ellensúlyként megalkotta a legrosszabbat, melyet élő megtapasztalhat a Nem létezést (nem-életet), s háza mely a hamisságé s oly emberileg is megnyilvánuló de elsődlegesen kozmikusan (ideaként) létező dolgok lakják, mint a gyűlölet a félelem, a rossz akarat. A gonosz létezésnek parazítiv voltát kihangsúlyozza, de az idők végén önnön hamis voltukkal együtt megsemmisülnek minden síkon s megszűnik a távoli észak is a démonok otthonának lenni.
5. Összefoglalás: A mazdaizmus keletkezésével nagy jelentőségű dolgokat fogalmazott meg és nagy hatást tett a későbbi vallásokra, a kereszténységgel való összehasonlítása nem alaptalan hisz terminológiája és hierarchiája nagyon sok hasonlóságot mutat. A korábbi korok szeszélyes és kegyetlen istenei után Zarathusztra már egy megbocsátó emberek gyarapító és minden teremtettet szerető istenképét vázolja fel elénk . A Szasszanida időkben újra reneszánszát élte (ekkor lett rekonstruálva a Zend Aveszta is), kapcsolhatóan felbukkanik a Mithras-kultuszban is, majd hatásait érezhetjük a Manicheus mozgalom tanaiban, sőt a középkori Valdens, Albigens, Kathar, Bogumil „eretnekek” vallási meggyőződésében is.
A Zoroasztriánus vallás túlélte az évezredek kavargását, az iszlám térhódítást, jelenleg 200000 fő körülire becsülik megmaradt párszi közösségeiket, észak-kelet Irán és India határ vidékén. A tűz különösen fontos és szimbolikus szerepet tölt be vallásukban, Ahura Mazda hetedik teremtménye a fény és az élet hírnöke, ami mindent (minden élőlényt is) áthat, tűztemplomaik és tűztiszteletük miatt az Iszlámba tévesen tűz imádóknak hiszik őket. Az életet az istenek (jó és rossz) háborújának fogják fel, mert minden embert áthat egy meghatározott szellem, ami lehet a rendhez vagy káoszhoz tarozó is, de ez által a földi otthonává válik ezen alsó vagy felső isteni létezőnek .
„És áldozzunk a jutalomnak, amely maga, az egészség, a gyógyulás, a jólét, és a haladás, és a Jó Gondolatok, Szavak és Tettek Diadalának” és
„Minden a Jövő
Gonosz nem létezik, csak a múlt. A múlt, az múlt; A Jelen egy pillanat; Minden a Jövő”
Ezek a szavak, amelyek legjobban visszaadják a tömör magvát e-nagyszerű tanításnak
2008.03.23.
A Sztoicizmus Struktúrája
A rendszer csodálatos felépítése és a dolgok hihetetlen rendje magával ragadott.
A halhatatlan istenekre! Hát te nem csodálod ezt?...
„A rendszer csodálatos felépítése és a dolgok hihetetlen rendje magával ragadott.
A halhatatlan istenekre! Hát te nem csodálod ezt?...
Hát van itt bármi is, ami nem úgy kapcsolódik a másikhoz, hogy ha egyetlen betűt is
elmozdítasz, az egész összeomlik? Csakhogy nincs semmi, ami elmozdítható volna”
(’Cato’ szavai, Cicero,De finibus bonorum et malorum,recensuit. III 74).
A Sztoicizmus megalakulását kitioni Zénón nevéhez kötik, aki a Kr.e. 301-300-as években
az athéni tarka csarnokban (sztoa poikilé) sétálgatva kezdte közreadni (peripatetikus módon) tanításait, gondolatait. Filozófiájára a szókratészi gondolatok, és valószínűsíthetően egyes cinikus gondolkodók (Kratész)gyakoroltak hatásokat.
Zénón meggyőződése, hogy az ember lényegi természete (Phüszisz) az értelemben van
(alapvető cinikus hatás). A sztoicizmust filozófiatörténeti szempontból feloszthatjuk három szakaszra: korai, középső és késői sztoára. A korai szakasz az ”ős” Zénóni rész, de ekkor alkotott Antipatrosz is; a középPanaitiosz, Poszeidónisz nevével fémjelezhető; és a - legjobban dokumentált - késői sztoa Seneca, Epiktétoszilletve Marcus Aurelius munkásságával jellemezhető.
A sztoá filozófusainak figyelme (Szókratész és Platón nyomdokán), inkább - bár nem kizárólag - a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult: minden ember azonos értékűségét hirdették. Az emberi önmegvalósítás csak akkor lehet sikeres, ha az adott emberen vagy lényen belül a természettel való összhang megvalósul, és ehhez Diogenész szerint csupán lelki és testi önfegyelemre van szükség. A minimális fizikai szükségleteken túl (a sztoa történetében végig) fontos a külső tényezők közömbös volta, mert a bölcs ember a szegénységet is ugyanolyan jól használja, mint a gazdagságot. Az emberi boldogság egyedüli forrása csak az értelem lehet, valamint a Kozmopolitizmus és a morális idealizmus. A dogmatikus sztoicistákat - és magát a felbukkanó dogmatikus elemeket - főleg a korai időkben
rengeteg támadás érte a pürrhónista szkeptikusok részéről (Pl. Timón), majd az akadémiai szkeptikusok részéről(Arkeszilaiosz, Karneádész). De a támadások a sztoicizmus alapjait nem rengették meg, sőt a két filozófiai vonal egymást segítve, és egymás hibáira rámutatva fejlődött szimbiózisban együtt.
A korai sztoicizmust gyakran érte az a vád, hogy az általa kitűzött cél messze meghaladja az emberi képességeket és lehetőségeket. Xenokratész (Platón volt Tanítványa) nagy hatást gyakorolt a sztoá-ra, amikor az ő elgondolásaihoz hasonlóan három fő ágra osztották fel az irányzatot: logikára, fizikára és etikára.
Ezen témakörök mindegyike rendkívül átfogó és kiterjedt volt, például a logikába beletartozott az ismeretelméleten át a szemantika, grammatika, stilisztika éppúgy, mint a formális logika.
A fizika tárgya a „phüszisz”, vagyis a természet volt, ami magába foglalta a fizikai világot, az abban lévő lényeket és a teológiai aspektusokat - a Metafizikai értelmezések is itt kapnak helyet.
Az etika ágán belül pedig a sztoikusok nagyrésze nemcsak elméleti morállal, hanem gyakorlatival is foglalkozott, amelyben az emberi boldogságnak, vagyis az ember számára élhető legjobb életformának a megalapozása, racionalizálása is helyet kapott. A filozófia gyakorlása a sztoikus számára „a bölcsesség gyakorlását” jelentette.
Magát a filozófiát is élő egészként és organikus képződményként szemlélték a sztoikusok, Diogenes Laertiosszerint a csontoknak és idegeknek a logika felel meg, a húsos részeknek az etika, a léleknek pedig a fizika. A sztoicizmus két alapfogalma a logosz és a phüszisz - azaz értelem és természet - megpróbálják egyesíteni a filozófia valamennyi nézőpontját, mivel a természetet teljes egészében átitatja az értelem. Az ok és okozat viszonya szükségszerű az univerzális logosz által.
A sztoikus világmindenség egy olyan hely, amit az immanens logosz határoz meg, és hat át teljességében. Mindhárom águkat áthatja, de csupán megjelenési formájában, módjában tér el. Ezek csak aspektusok azonban, a világ egyetlen egység marad, legyen akár természet, kozmosz vagy Isten névvel nevezve, egyazon lényeg kiáradása marad sokféle módon és formában. Abban a metafizikai természetű alapelvben, mely a sztoa egyik leglényegibb vonása, megegyeztek, hogy a világ mélyén vagy lényegeként egy egységes, ésszerű és azt irányító világelv (logosz) uralkodik (az elképzelés magja valószínűleg Hérakleitosztól származik). A világot Arisztotelészhez hasonlóan - és valószínűleg az ő hatására - egy aktív és egy passzív összetevőre osztották. Az aktív összetevő a logoszból származik. Az aktív princípium: Isten, a passzív princípium: az anyag. Az aktív princípium az ok, ez formálja az anyagot. Továbbá elfogadták - vélhetően Arisztotelész hatására - a filozófiájából eredő négy őselem-tant is, de az őselemek közül a tüzet tartották a legfőbbnek és a logoszhoz leghasonlóbbnak, vagy vele azonosnak.
A sztoikusok Khrüszipposztól kezdődően két részre osztották a logikát: retorikára és dialektikára. A logikai művekben és nyelvtani területen ekkor hatalmas fejlődés hozott Khrüszipposz életműve. A sztoá gondolkodóinak elmélete szerint minden eleven lénynek megvan a saját irányító princípiuma (hégemonikon), de a kifejlett emberben ez a princípium racionális. A sztoikusok által erre mutató az ún. „artikulált gondolkodás” vagy belső beszéd képessége. Zénón szerint a tudni valamit az, amikor úgy ragadunk meg egy dolgot, hogy ez a megragadás nem ingatható meg egyetlen érvvel sem (a katalépszisz kifejezést használva a megragadás aktusára). Az észlelés a sztoikusok szerint olyan mentális folyamat, amelynek során bizonyos behatások érnek minket, és ezeknek egy részét asszenzióval (szünkatatheszisz) illetjük. Ez a világ szisztematikus univerzum, ami mindenre kiterjedően és mindenben benne lévő módon, a kauzalitásokat is felhasználva alkotja rendezett és összefüggő struktúráit (már Platónnál is megjelenik ez). „A legkisebb dolog sem keletkezhet másképp, mint a közös természet és ennek logosza szerint” (Plutarkhosz: Khrüszipposz szavai).
Platón dialógusában Szókratész fejtegeti az Anthróposz (ember) szót, s azzal értelmezi annak jelentését, hogy„anathrón ha opópe” (megvizsgálja, amit látott kifejezés egy szóba sűrítése), és maga az Anthróposz is a„phüszisz” része (ami a fizikai természetfogalmon kívül az Isteni gondviselést, az alkotó helyes értelmet, az erőt vagy princípiumot jelenti, mely egyesíti a világot). Ami összetartja a világot, az a legmagasabb rendű racionális lény, valamennyi eseményt a maga megfelelő kauzalitására felfűzve. Ugyanakkor a növények vezérlő princípiuma a sztoikusok szerint a phüszisz, az állatoké a lélek, és az emberé a Logosz (az értelem, amely az állatok fölé emel minket).
Ezen értelem csecsemőkorunkban még csírájában található meg, gyermekkorunkban látensen, de már fejlődésben van jelen bennünk, később felnőtt korunkban lesz „kifejlett” kapcsolódásunk vele. A sztoikusok meg voltak győződve, hogy világunkban jelen van egy isteni erő, ami a logosz által működve itt a létező (és létezhető) világok legjobbikában, az értelmes lények javára (és rajtuk keresztül is), mindent szabályos és a fejlődéshez legalkalmasabb struktúrákba és formákba rendez. Erre jellemzően Khrüszipposz szavai mutatnak rá:
„ha ugyanis (…) van valami a világban, amit emberi ész, amit elme, amit emberi tehetség nem képes megvalósítani, akkor az, ami ezt megteheti, jobb az embernél. Márpedig az égi dolgokat és mindazokat, aminek rendje örök, az ember nem képes életrehívni. Az tehát, aki ezeket megvalósítja, jobb, mint az ember. Ezt a lényt mi másnak mondanád, mint Istennek?”.
Ezen Isten mivel az örök rendet, időt és a benne foglalt összes megnyilvánulási formát, módot tartalmazza, nem lehet perszonális (és emberformájú sem), de a sztoikusok teljes mértékben tisztában voltak az emberen át megnyilvánuló jellegével (már Platón is Démiurgosz azaz mesterember néven említi).
Alapvető tanítás, hogy a mindenség lényege rajtunk át virágzik, de nem az adott megnyilvánulási forma (vagy ember) lényéért, hanem a mindenség lényegének teljességért benne is helyet foglal - Platónnál is felbukkan ez a motívum. A dolgok szerkezetét (és a testet is) a pneuma (a mesteri módon alkotó tűz) és az elemek (anyag) alkotják.
A létezést úgy definiálják, hogy az létezik, ami „képes hatást gyakorolni vagy elszenvedni” (Khrüszipposz), de az egyes világciklusok végén a dolgok úgyis föloldódnak a tűzben (ekpürószisz) és az arisztotelészi első mozgató„teljességgel saját gondolataiba merül”(Seneca). Amúgy minden elem (tűz, víz, föld, levegő) a tűz és az anyag diszpozíciójából születik, ami más minőséget is felvesz, így a kozmikus szümpatheia működési anyaghoz jut. Aszümpatheiában minden dolog kölcsönösen függ egymástól, hogy az ember boldog lehessen adott módon kell, hogy viszonyuljon a természethez (a saját belső természetéhez is), istenhez. De fontos a Marcus Aurelius-imegállapítás igazsága is: „jó tehát az értelmes lény számára a másokkal való társas élet”. Bár a természet minden létezőt összeköt, ugyanakkor a dolgokat determinálja is (a kauzalitások működési elve alól nincs kivétel). A sztoikus meggyőződés szerint az emberi természet primális (és lényegének magját alkotó) megnyilvánulása a ráció, a logosz megnyilvánulása az emberben.
Mivel a sztoá követőinek vélekedése szerint minden a lehető legjobb módon és világban történik, emiatt sokáig nem tudtak kielégítő magyarázatot adni az emberi rossz, illetve gonoszság kérdésére. Erre Khrüszipposz adott egy lényegre törő ”gordiusz”-i feleletet: „nélküle ugyanis nem volna jó”. Ebben a rendszerben minden belső feszültség és ellentmondás mozgást vált ki, amely magasabb szintre és nívóra emeli a létezés fokát és formáit. Popegondolatai akár egy ókori sztoikusé is lehettek volna: „Minden viszály: meg értett harmónia; minden részleges rossz: egyetemes jó.” Felmerül a kérdés, mi különbözteti meg az embert más anyagi létezőktől, vagy más értelemmel nem (vagy korlátozottan) bíró teremtményektől? Az ember bír elmével, de mi is az elme? Az elme és az anyag ugyanazon dolognak, a testnek a kétféle attribútuma, és ez az állítás bármire alkalmazható, hisz attól függ valaminek a létezési foka, hogy mennyire hatja át a pneuma. Itt az emberi lélek részeiről és minőségeiről vagy képességeiről szoktak beszélni, mégpedig: a lélek nyolc képességéről (az öt érzékről, a szaporodásról, beszédről, illetve a hégemonikon-ról a „vezérlő lélekrészről”). A hégemonikon, a vezető, a tudatosság és a ráció központja. Ugyanakkor az ösztönös vágyat is tartalmazza, amikor egy benyomás (phantaszia) a lelket valami felé mozgásba hozza vagy valamitől elmozdítja. A természet úgy alkotta a lényeket, hogy mindegyikük „önmagával jó viszonyban lévő” (oikeiosz) legyen. Az állati viselkedést az ösztönös vágy jellemzi leginkább, az értelem kizárólag az értelmes felnőtt emberre jellemző (a logosz itt éri vagy érheti el a megfelelő fejlettséget). A fiatalabb gyermekek fejlődésük során még egy ideig a lélek által vezérelt (az állatoknak elsődleges) fejlődési síkon haladnak a logosz kifejlődése felé - ami 7-14 éves korukban már megindul - és a felnőtt embernél befejeződik. Itt is érzékelhető a mindent átható logosz ereje és strukturáltsága, ahogy egymásra épülő fejlődési síkokon a mentális evolúció a racionalitásban csúcsosodik ki. Ezen tudatfejlődési út magával vonja az ösztönös vágy irányának megváltozását, és egyfajta valódi természetét megtalálva az ember alapvető szükségletévé (és kiindulópontjává) az erény válik. Habár bölcsnek senki nem születik, de a nevelés és szorgalom ösvényén képes eljutni az erény útjára és azon felnőttként járni. Az igazi boldogság elérésére is csak az képes, aki értelmes voltából fakadóan felismeri azt, és erényes életet élve törekszik rá.
A filozófia „kertjének gyümölcse” egy sztoikus hasonlat szerint az etika. Ez így is van, mert a természetfilozófia és a logika az etika melegágya (termőföldje). Az etika kiindulópontja a természetesség sztoikus megfogalmazása, miszerint: minden a rá jellemző sajátos normák szerint harmóniában van a saját phüszisz-ével (az embernél ez a logosz). Khrüszipposz szavaival: „másképp vagy alkalmasabb (oikeioteron) módon ugyanis nem lehet megközelíteni a jóra és a rosszra vonatkozó logoszt, sem az erényeket, sem a boldogságot, mint az egyetemes természetből és a mindenség kormányzásából kiindulva”. A természet (isten, ok, fátum, logosz) a tökéletes létező, és a világon minden értéke a természethez való viszonyától van függésben. Még a természettel való diszharmóniának is megvan a sajátos szerepe, sőt a mindenség létezése meg is követeli ezen állapot létezését. A szenvedés sem öncélú, hanem az egész harmóniáját segíti elő ( Epiktétosz: „Zeusz rendelése, hogy van nyár és tél, gazdagság és szegénység, erény és vétek, s hogy mindezen ellentétek az egész harmóniája végett léteznek”). De még jobb az asszenzióval nem bíró és bűnben élő emberként lenni, mint nem élni, mert jobb vétkesen élni és alkalmasnak lenni az erényes életre, mint tagadni, hogy van erre lehetőség. A természet adománya az emberi erény lehetősége, amely a tudás „gyümölcse”, ezt elutasítani olyan mintha a hádész-ban telne ezen életünk is. Az ember ettől függően autonóm cselekvő, aki Khrüszipposz felosztása szerint meg van áldva ösztönnel, a jó és rossz választás lehetőségével, és azzal, hogy a cselekvésének célt adjon. „A fejlődés célja az érett emberi természettel összhangban álló élet, azaz olyan racionális princípiumok által kormányzott élet, amelyek teljes harmóniában vannak az egyetemes természet racionalitásával, céljaival és folyamataival.” Így hát ez az életmód az ember számára természettel összhangban lévő elsődleges dolog és természettől fogva előnyös. Az ember egyik fő funkciója tehát nem az ösztön és a vágy, hanem az értelem, ami a „helyénvaló cselekedet” (kathékonta)megtételére ösztönzi (Diogenész Laertiosz: „amit az értelem megtenni választ”).
A sztoicizmusban már felbukkanik az embereknek egy közösségként való látása (kozmopolitizmus), ahogy Cicerómondja „a természet által vagyunk polgári közösséggé kapcsolva egymással”. És a jó ember az, akinek választása folyamatos, és a természettel mindig összhangban lévő, s ez az állapot egy idő után már - Ciceró szerint - túl van a „folyamatosságon”, értékeinek skálája megváltozik, új dimenziót nyer. A külső tényezők egy sztoikus szemében másodrangúak (pl. a gazdagság jó és természettől fogva előnyös, de az ember fejlődésének és boldogságának szempontjából abszolút közömbös dolog). A boldogság a sztoicizmus szerint csak az értelemmel, egybehangzó élettel lehetséges. Az arisztotelészi eudaimónia (nála a léleknek az erénnyel összhangban lévő tevékenysége) a sztoicizmusban már kizárólag az erényt jelentette. Jellemző módon minden erényt tudásként neveztek meg (pl. bátorság „a dolgok elviselésének a tudása”). Ismerni a jót annyit tesz, mint rátalálni egy olyan életvezetési struktúrára, amely eleget tesz a „természettel való összhang” elvének. Ezt az ember és a természet ismeretének birtokában, és erénnyel cselekedve hosszú önmegfigyelés után érhette el a bölcs.
Az ember teljes tökéletessége fogadható el csak végcélként (mert az ember tökéletesíthető), így olyan mércét állítottak fel, ami teljesen idealisztikus és utópisztikus, ellenben morálisan fejlesztő jellegű.
A Sztoikusok egy átfogó jellegű és teljes világképet kínáltak, amelyet elfogad az ember vagy elutasít. Az etikán, grammatikán, dialektikán, logikán át számos tudomány fejlődését előidézték, és hatásukat még a középkori kereszténységbe is átörökítették. A modern filozófia is szívesen vizsgálja módszereik tükrében – akár felhasználásával is - egyes eredményeit. E mindent átölelni szándékozó világszemlélet, az ókor óta a legnagyobb próbálkozás arra, hogy a világot teljességében leírja és érhetővé tegye. Azóta se történt ilyen átfogó és - véleményem szerint - eredményes kísérlet.
Zárszóként szóljon helyettem Marcus Aurelius:
„fogadj szívesen mindent, ami megtörténik veled, még akkor is, ha kellemetlennek tűnik, hiszen az is a mindenség jó állapotához, Zeusz jólétéhez és boldogságához járul hozzá. Hiszen nem bocsátotta volna ő ezeket az emberre, ha nem volnának hasznosak az egész szempontjából” (V.8.)
2007.10.25