Németország a gazdaság harcterén 1933-1945 III.

1.          A termelési háború, Speer eredményei

A termelési eredmények az 1942-es évben magasra íveltek és a termelés racionalizáció is kedvező eredményeket hozott: folyamatosan csökkentik a termelésen belül a könnyű harckocsik számát. A közepes harckocsi típusokon belül is az erősebb, Panzer IV-es típusok kerülnek nagyobb arányban gyártásra, (1943-ban) az elavuló III-as modellvariációkkal szemben (kisebb arányban, de növekvő számban a Tiger I és Panther típusok is megjelennek már). A 1944-es év jelenti a termelési csúcsot, közel 40000 repülőgép és 27000 páncélozott jármű illetve harckocsi került legyártásra.

Ekkorra már jelentkezik a csökkenő nyersanyag és főképp az üzemanyaghiány égető problémája, a fokozódó harci veszteségekkel súlyosbítva. A fegyvergyártás részesedése az ipari termelésből folyamatosan nőtt „1941-ben 16, 1942-ben 22, 1943-ban 31, majd 1944-ben 40%volt”.[1]  A gyártás fokozásának hiábavalósága leginkább a bevethető repülőgépek számának minimális emelkedésben mérhető: „Az 1941-ben előállított 11424 géppel szemben 1942-ben 15528, 1943-ban 25094 és 1944-ben 39275 gép hagyta el a repülőgépgyártó üzemek futószalagjait. E kétségtelenül jelentős növekedés valódi értékét csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogyan alakult a német légierő bevethető harci gépeinek száma. Gyakorlatilag ugyanis a rendkívül nagy veszteségek következtében a bevethető repülőgépek száma igen kis mértékben nőtt. 1942 júliusában, a Speer-féle program megkezdésekor 4950 bevethető harci géppel számoltak, melyet még kiegészített 950 szállítógép. 1943-ban a maximális gépszám 6107 harci gép volt, melyet még 850 szállítógép egészített ki. Ez mindössze 20%-kal volt több, mint mielőtt a termelés rohamos növekedése megindult volna. 1944-ben pedig, bár közel 40000 gépet gyártottak, majdnem négyszeresét az 1941-es szintnek, az év nyaráig a bevethető gépek száma csökkent, ,,az ősz folyamán pedig nagyon kis mértékben növekedett.”[2] Az 1944-es veszteségek hatalmas nagyságát az ekkor a légtérben egyeduralmat kivívó  szövetséges légierő hatalmas számbeli túlsúlya okozza főképp. „A német fegyvergyártás összefoglaló mutatója 1942. januárját 100-nak véve1942-ben 142, 1943-ban 222 és 1944-ben 277 volt. Mindez azt jelentette, hogy a haditermelés közel megháromszorozódott két és fél év alatt. Ha csupán a fegyvergyártást nézzük, a növekedés 1942-ben 137, 1943-ban 234 és 1944-ben 348%-os volt”.[3] Az új és újabb technikájú, sokszor kis számban gyártott fegyverzet variánsok pedig csak nehezítették a fent említett, amúgy is fennálló haderő utánpótlási nehézségeket. A 8-as táblázatra visszautalva pedig egyértelműen megállapítható, egy közel 3,5-szeres a repülőgép termelési győzelem, a szövetségesek fölényét reprezentálva. A nyersanyagtermelés frontján is abszolút fölényt vívtak ki, csak ha kizárólag egyedül Szovjetuniót nézzük is (lásd 18. táblázat). Hadászati és gazdasági előnyüket fokozandó, a Németország elleni gazdasági hadviselésre a szövetségesek külön létrehozták a Gazdasági Hadviselés Minisztériumát (Ministry of Economic Warfare), amely koordinálta és prioritizálta a német gazdasági potenciál szisztematikus rombolását. Bár Harris és Churchill döntései felülbírálták ezeket a szelektív módszereket, és sokszor a területcélok támadásai mellett döntöttek, ebből születettek aztán többek között Drezda és Hamburg pusztító tűzviharai.[4]

2.          A polgári szükségletek, mezőgazdaság és élelmiszeripar

A haditermelésre fókuszáló Németország élelmiszer ellátottsága a göringi ágyú vagy vaj kérdésébe ütközött. Saját vetésterületein csökkenő hozammal, és mind a lakosság, mind a katonaság részéről növekvő igényekkel. A mezőgazdaságból előszeretettel csoportosították át az embererőt a hadseregbe. A megszállt területek mezőgazdasági termelése pedig elmaradt a Reich által megkívánt szinttől. A kieső élelmiszert pedig általában a Südostraumból pótolták, bár ez is csak részlegesen tudta a szükségleteket fedezni. Ezáltal a nyugat-európai területek mezőgazdaságait is a céljainak szolgálatába állította, így megnőtt az élelmiszerimport mértéke főleg Hollandiából, Dániából, Belgiumból és Franciaországból[5] (lásd 19. táblázat). A régi Közép-Európa terv immár új nevén nagytérgazdaságként éledt fel:

„Gazdasági érdekszövetséget kell alakítanunk a Németországot körülvevő országokkal. Ide tartozhat Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, a Balkán, továbbá Dánia és Hollandia, sőt esetleg Belgium és Luxemburg és Svájc is. Így kell létrehoznunk egy közép-európai blokkot, amely a különböző országoknak nyújtott előnyök miatt mind szorosabban és szorosabban fog összefonódni. A dunai országok gazdasági föderációja német vezetés alatt vagy egy kiterjedt kereskedelmi övezet a német ipar vezetésével teljesen megfelel a dolgok természetes fejlődésének”.[6] A német gazdaság teoretikusai által vázolt gazdasági irányvonalak lettek érvényesítve a térség német gravitációba került nemzetei, országai felett. „Azt is állíthatjuk, hogy a német lakosság viszonylag jobb ellátása a háború időszakában azért volt biztosítható, mivel a többi európai fejadagjait rendkívül alacsony szinten tartották. Míg Németországban az átlagos fejadag kalóriaértéke 2000 körül mozgott 1941 és 1944 között, addig Franciaországban, ahol az első fejadagrendszer még szintén 2000 kalóriával számol először 1500 kalóriát, majd 1200 kalóriára, még később 900 kalóriára csökkent a hivatalos fejadag. Hollandiában, 1941-ben még magasabb volt a fejadag, de 1944-ben már 24%-kal a német szint alá csökkent, nem is beszélve a háború utolsó évében bekövetkezett tömegéhínségről. Azokban az országokban, mint pl. Belgium, ahol korábban sem volt erős a mezőgazdasági termelés, a helyzet még rosszabb volt”.[7]

3.          Pénzügyek és külkereskedelem a háború alatt

A német pénzügyi helyzet sem volt túl pozitív: a háború ideje alatt közel 480 milliárd birodalmi márkát költött hadikiadásokra. A saját lakosság háborús terheit csökkenteni próbálták, és a megszállt országgal próbálták finanszíroztatni saját megszállásának költségeit, ez pedig nem volt mindig sikeres. Még 1940-1941-ben sikerült az állami költségek 35%-át, 1942-ben csak 33%-át, 1943-1944-ben 25%-át, és az államcsőd 1945-ös szélén körülbelül a 20%-át. A tengelyhatalmak és a szövetségesek (beleértve a Szovjetuniót is) költségvetési mutatóinak összehasonlítása példaértékű, a számok nyelvén tükrözi a szövetségesek elsöprő fölényét. (lásd 20. táblázat) A háború közvetett finanszírozására felhasználták a német lakosság elég nagy számban takarékbetét formájában  félretett tőkeállományát, és ezáltal is viszonylag alacsonyan tudták tartani a hazai adószínvonalat. Ellenben a közvetett adókulcsot többször is növelték az olyan termékeknél, mint például a cigaretta és az alkohol. Új adófajták is felbukkantak a pénzügyi helyzet romlásával, például a helyi hadiadó. Az adózás eszközének fő funkciói a fogyasztási cikkek adagolásában, illetve a nyersanyag és munkaerő elosztásában, a gazdaság ellenőrzésében és szabályozásában rejlettek. Levezették a felesleges polgári vásárlóerőt, és a pénzen keresztül minél több erőforrást a hadiiparba csoportosítottak a segítségével. A mérsékelt adózás és fogyasztási adók befagyasztása, az árszínvonal stabilan tartása, és ehhez képest a bérszínvonal magasan tartása népszerűségi célokat szolgáló intézkedések voltak. A megszállt területek pedig a hadi költségek negyedét tudták fedezni (a 480 milliárd márkát alapul véve az összköltségek tükrében ez a szám azonban csak 15%!).[8] A német ipar számára a háború végéig fontos maradt a semleges országokkal történő kereskedelem, az olyan fontos nyersanyagokkal megfelelő szinten történő ellátottság miatt: mint a svédacél (és például a jó minőségű SKF golyóscsapágy), a török króm, a spanyol és portugál volfrám, illetve Svájc a rajta áthaladó tranzitforgalomért (lásd 21. táblázat)[9].

4.          A nagytérgazdaság világbirodalma

A Grossraumwirtschaft, mintegy kereskedelmi offenzív eszköz volt Európa területeinek gazdasági uralásához. Egészen az 1940-es nyári sikerekig (sőt nyugodtan megemlíthetjük az 1941-es tavaszi sikereket is) a megszállt területeken minimális gazdasági infrastruktúrát hozott csak létre, a területek szisztematikus beépítéséhez a nagytérgazdaságba. Az eljárás általában még egy szervezett kifosztási rendszert sem tartalmazott. Ötletszerűen, illetve a szükségekre gyorsan, ad hoc módon reagálva, épp amire szüksége volt a birodalomnak azt lefoglalták és birtokba vették a német fegyveres erők, erre jó példa volt Lengyelország. A rendszertelen, ad hoc jellegű eljárás, mégsem lehetett tartós válasz ezen tereknek Berlin központú produktív összekapcsolására, és egy gazdasági értelemben is vett világbirodalom felépítésére. Az állami és nagyipari érdekeket figyelembe véve, 1940 nyarán Göring a Gazdasági Minisztériumnak utasítást adott, hogy dolgozzon ki egy egységes gazdaságpolitikát, ami összefogta volna az eddig meghódított területeket. Az elfoglalt térségeket német vezetés alá szervezve, és természetesen a birodalom által koordinálva gazdaságukat, illetve politikai orientációjukat.

Ez a terv egyértelműen egy egységes Európa víziója, amit a svasztika védjegyével fémjelezve kellett volna Európa nemzeteire fokozatosan kiterjeszteni. A politikai, gazdasági és ideológiai uralom, az élet minden területének német gravitációba kényszerítése volt kifelé terjedő irányban Hitler víziója az új világrendről. Ez alapján a világ közepe Európa és azon belül Németország lenne, a Grossraumwirtschaft hatásai a kontinensen túlmutattak volna. Az egész világ III. Birodalomhoz lett volna igazítva a német elvárásoknak megfelelően. Ezután minden út Berlinbe vezetett volna. A birodalom a Gibraltártól az Urálig terjedt volna az elképzelések szerint, a gazdasági hatásai viszont Szibériára és Afrikára is kiterjedtek volna az „Új Rend” képzeletében. Európa három fő zónára volt felosztva:

 

1. Nyugat-Európa,
2. délkelet - európai csatlósállamok,
3. Szovjetunió és a keleti elfoglalt szláv területek[10].

 

A csatlósok saját gazdaságukat a német termelés igényeihez igazították, elsősorban az agrárigények kielégítése volt a fő profiljuk és Németország nyersanyagokkal történő ellátása (esetlegesen alkatrészgyártás). A nyugat európai megszállt területeken Németország parancsolt, termelésük, berendezkedésük is ehhez igazodott, gyakorlatilag ez érvényesült szigorúbb és megszorítottabb formában keleten is. Az ellentételezések kétoldalú klíring - elszámolások keretein belül történtek, amelyből mindig a német fél került ki pozitív mérleggel (lásd 22. táblázat).

5.          Összegzés

Németország, már Hitler hatalomra jutásától gyakorlatilag az Európa feletti uralmat és az első világháborús béke revízióját tűzte ki célul. Erődiplomáciával Németország mozgásterét addig tágította, amíg Anglia és Franciaország ellenállása engedte. A béke revíziója gazdasági szempontból a Neuer Plan keretein belül történt, Schacht a pénzügyi zseni addig nyújtotta a birodalom felkészülési idejét ameddig csak tudta. 1939-re így a birodalom devizakészlete 1%-ra zuhant. Németország nemcsak területi nyereségeket könyvelhetett el, a háború évére gyakorlatilag a legmeghatározóbb tényezővé vált a Südostraum országainak (Magyarország, Jugoszlávia, Románia és Bulgária) gazdasági életében. Agrártermékeik majd teljes felvevőpiacává vált (illetve az itt található stratégiai anyagok felvevőjévé is) és klíring egyezmények sorával hódította meg őket, hogy a háború alatt is minden lehető módon szolgálják célját.

A gazdasági csőd szélén volt a túlfegyverkezett és a háborús rajtra kész 3,6 milliós hadsereget fegyverbe hívó náci rezsim, amikor 1939. szeptember 1-jén megindult a támadás Lengyelország ellen. Göring és a Négyéves Terv Hivatala a gazdaság természetét figyelmen kívül hagyva egyre gyorsabb ütemet szeretett volna diktálni ebben. Úgy gondolták, hogy majd a meghódított területek hadizsákmánya kompenzálja az adósságokat, és gazdaggá teszi az Európát uraló Új Rendet.

A német stratégia alapját a villámháború elmélete képezte. Az ehhez kapcsolt szélességi fegyverkezés egy dinamikusan és gyorsan megvívott győztes háborúra történő limitált idejű felkészülés. Amikor az adott területet beillesztették a német fennhatóságú blokkba, akkor a gazdaság az ideiglenes hadi prioritást fokozatosan visszatolta a polgári szükségletek felé (a rendszer népszerűsége nagyon fontos volt). A Blitzkriegek sorára való felkészülés 1939 végére sikeresen megtörtént. Adott stratégiai anyagokból, amelyek a háború viseléséhez elengedhetetlenek voltak, megfelelő mennyiségű állt rendelkezésre. Amelyekből hiány mutatkozott, azt megpróbálták mesterségesen biztosítani (akár jóval a piaci ár felett is előállítva azokat). Németország erőforrásai, fekvése (a kétoldali front erőmegosztó I. világháborús réme), nyersanyag és munkaerőkészletével csak a villámháborús hadviselést tették lehetővé sikeres módszerként. A háború első szakasza, amely ennek jegyében zajlott, egészen 1941 decemberéig tartott. Gyors háborúk sorával Nyugat-Európa és a Balkán már kezdik mutatni, mit értenek nagytérgazdaság alatt a német közgazdászok. Ahol a birodalom igényei állnak a tér közepén, ahol az adott régiók és országok termelése (és termelésorientációja is) a III. Birodalom igényeihez van igazítva.

A háború második fázisa, ahol a Thomas tábornok által mélységinek nevezett fegyverkezés került előtérbe, 1942. januárjától veszi kezdetét. Gyakorlatilag a német gazdaság áttér az erőforrások minél teljesebb kihasználásra, a hadigazdálkodásra, amit csak 1944-ben nevezhetünk Totális Hadigazdálkodásnak (1942-től egyre jobban tolódnak a hadianyag és fegyvergyártás felé, de a kritikus határt 1944-ben érik el). 1942-től Albert Speer-rel az élen egy hathatós, szervezeti átalakítást végeznek, és a termelés elosztást és összehangolást hatékonyabbá téve (Központi Tervezőbizottság) kezdik meg a német gazdaság teljes mozgósítását. A szövetségesek tömeggyártási stratégiáját átvevő német gazdaság minden évben csúcsokat dönt.

Mégis mi az, ami eleve megnyerhetetlenné teszi számukra ezt a háborút? Az a tény, hogy a villámháborús hadviselés az egyetlen módszer, amelytől sikereket remélhettek. Miért?

 

 Két fontos és sarkalatos pont van, amelynek kulcsfontosságú szerepe volt. Az első a nyersanyagok pontja. Németország területén olajlelőhely gyakorlatilag nincs, a vasércből meglévő források mennyisége és minősége miatt a fegyvergyártáshoz még külső forrásokra szorult. Az erőltetett ütemű fegyverkezés igényeinek kielégítésére szükség volt még a svéd bányák jó minőségű vasércérc szállítmányaira. A páncélgyártáshoz szükséges ritka fémek bányái sem voltak német terülteteken (króm, nikkel, volfrám, mangán, molibdén), ebből is behozatalra szorult a Reich. A román olaj és a műbenzin üzemek kapacitása (a fokozódó bombázásokkal nagymértékben csökkent) csak limitált számú tank és repülőgép, limitált idejű üzembe tartására volt elég (főleg 1944-től erősödik fel ez a probléma). Ezzel szemben a szövetségesek (kiemelten Szovjetunió és USA) forrásai, a saját területeiken igen gazdagon álltak rendelkezésre. Németország a kaukázusi olajmezők meghódításától remélte újabb üzemanyagforrások felhalmozását (és folyamatos nagymértékű olajellátást), de az elfoglalt kutakat felgyújtva, illetve az elfoglalt bányákat és üzemeket lerombolva találták. Ezen bányák termelékenysége igen alacsony volt (a donyeci szénmezők gazdagsága ellenére sem, sikerült megfelelő apparátust alkalmazni hatékony kitermelésükre). Az üzemeket pedig vagy lerombolták a visszavonuló orosz csapatok, vagy leszerelték és az Urál közelébe telepítették. A nyersanyagok frontján behozhatatlan lépéselőnyben voltak szövetségesek, és az USA mozgósított ipari kapacitása messze meghaladta nemcsak Németországét, hanem saját szövetségeseiét is.

A másik fő pont a munkaerő. Nagy-Britannia, USA és a Szovjetunió lakosság és mozgósítható munkaerő (így katonák számában is értendő) messze meghaladta a német, japán és csatlós államok mozgósítható munkaerő állományát. Az elfoglalt területek munkaerejét nem tudták gazdaságosan kihasználni, értve ezt a nyugati területekre főképp. Vagy egész egyszerűen a német faji politika nem engedte (nagyon sok orosz katona éhen halt vagy faji tisztogatások áldozata lett) a külföldi munkaerő optimális hatékonysággal történő felhasználását. A hadseregbe mozgósított munkások a termelés számára elvesztek (és a Wehrmacht vesztesége 1944-re már milliókban volt mérhető), a nők mozgósítása a lehetséges mértékben megtörtént. A termelés minősége és főképp mennyisége hiába nőtt egyre nagyobbra, egyrészt a szövetségesek növekedése jóval nagyobb volt, másrészt a növekvő veszteségeket is alig tudták pótolni ezzel a termelésnövekedéssel. Volt olyan nap 1944-ben amikor a műbenzin üzemek 500 tonnát tudtak összesen termelni (a hadsereg erre a napra szinte mozgásképtelen lett)[11]! Az üzemanyaghiány miatt az üzemben tartott (és kiképzési) órák számát nagyban csökkentették, és gyakran előfordult, hogy támadások ezen nyersanyaghiányba fulladtak bele (például az ardenneki offenzíva).

Ameddig a Blitzkrieget, a német sajátosságokra és adottságokra szabott stratégiát tudták alkalmazni, addig sikeresen és győzedelmesen vették az akadályokat. Érvényesültek a magas fokú szervezettség, jól felkészített hadsereg és a szélességi fegyverkezés sajátosságai. Amikor a sorsdöntő pillanatot elmulasztva és a sikertelen Adlerangriff[12] után Anglia tőrként maradt Németország hátában, hiba volt ezen ellenség kikapcsolása nélkül egy új háború megindítása az élettérért. Bár a Szovjetunió elleni háború jól indult (és a sorsdöntő pillanatokban nagyon jól jött a nyugati segítség Anglia és USA felől), de 1942 elejére eldőlt: a villámháború kudarcot vallott. Németország belekényszerült egy olyan anyag és tömegháborúba, egy totális háborúba, ahol a játékot az ellenfelek játékszabályai alapján játszották. Ezzel minden eldőlt, a dolgok együttállása egyértelműen csak a szövetségesek győzelmét hozhatta. A küzdelem maximum egy kedvező békét tartogathatott a birodalomnak, esetleg egy Status quo-t, de győzelmet már semmiképp. 1945. május 8-án végképp bebizonyította a szövetségesek igazságát a tények valósága is.

[1] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 158.

[2] Uo. 160.

[3] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 161.

[4] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 345-349.

[5] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 87.

[6] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 291.

[7] Uo. 244.

[8] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 280-286.

[9] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó,  Debrecen, 2000. 369-377.

[10] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,  Budapest, 1990. 292-297.

[11] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 369.

[12]Az 1940 Augusztus 12-én indított támadás, először a Seelöwe hadműveletet előkészítésére (Angliai partraszállás) indult. Az angliai csata néven elhíresült ütközet, német kódneve.