Németország a gazdaság harcterén 1933-1945 II.

Hedniskhjertad•  2021. április 22. 11:42  •  olvasva: 132

1.          A Rüstung parancs, a mélységi fegyverkezés

Amint azonban Németország kényszerűségből kezdte feladni a megszállt területeket, védekezésbe szorult, és már vesztésre állva harcolt tovább.[1] A hadiszerencse - az angliai döntetlentől eltekintve - egészen 1941 júniusáig kitartott. 1941 végére viszont kiderült, hogy a Blitzkrieg a Szovjetunió esetében csődöt mondott. „Először is az 1941-es váratlan támadás nem vezetett a Szovjetunió összeomlásához, s mi több, a meghódított területek gazdasága – melytől hatalmas gazdasági erőforrásokra számítottak – az itt levő üzemek kiürítése vagy megsemmisítése miatt nem nyújtott érdemleges segítséget a német gazdaságnak. Mivel a németeket Moszkva előtt megállították, s a villámháború lehetősége elmúlt, a következő alternatívák maradtak:

 

  • újabb kísérletet tenni a Szovjetunió meghódítására és forrásainak a német gazdaság által történő kizsákmányolására,
  • vagy a német gazdaságot totálisan a háború szolgálatába állítani.

 

Mivel az első alternatíva sikere nem mutatkozott biztatónak, nem maradt más hátra, minthogy Németországban próbáljanak a források helyes mozgósításával és növelésével maximális mennyiségű fegyvert és hadianyagot előállítani”.[2]

A Szovjetunió léte, fennmaradása nagymértékben volt köszönhető az 1941 decembere után nagy mennyiségben USA-ból érkező sokszintű gazdasági és hadi segítségnek. „Az USA a második világháborúban 86330 tankot, 296400 repülőgépet, 2681000 gépfegyvert, 6500 hadihajót, 65400 partraszállási járművet, 5400 teher és szállítóhajót gyártott. Az 1941. évi kölcsönbérleti szerződés alapján a szövetségesek az USA-tól 47 mrd. dollár értékben kaptak fegyvereket és ellátási javakat. Csupán a Szovjetuniónak szállítottak: 15000 tankot, 17246 repülőgépet, 135000 gépfegyvert, 427000 tehergépkocsit, 50000 dzsipet, 35000 motorkerékpárt, 1000 mozdonyt, 7080 tehervagont, 2,5 millió tonna benzint, 2,6 millió tonna acélt.”[3] A polgári gazdálkodás prioritása egyre inkább háttérbe szorult a növekvő hadiigények mellett. Előtérbe került a hadigazdaság négy fő vonása: a maximális haditermelés, a csökkentett polgári fogyasztások, beruházások és a tőkejavak egy részének felhasználása. „Ha elegendő idő áll rendelkezésre arra, hogy a hadigazdasághoz szükséges tőkejavakat valamennyi iparág számára biztosítsák, akkor egy ország hadigazdaságának végső korlátait részben munkaerejének mennyisége és szakmai felkészültsége, továbbá a területén vagy ellenőrzése alatt álló ércek és ásványok gazdasága szabja meg. Ez a két legfontosabb keresztmetszet, melyet valamennyi más ideiglenesen jelentkező nehézség leküzdése után át kell hidalni”. Németországban 1939 és 1941 között Hitler különböző utasításai állandóan változtatták a haditermelés prioritásait hol felgyorsítva, hol lelassítva a különböző termékek termelését. Lehet, hogy ezeket a változtatásokat távolról sem a diktátor szeszélyének, hanem inkább a változó igények kifejezésének kell tekintenünk, mindenesetre az tény, hogy ebben az időben a német gazdaság még egyáltalán nem volt maximálisan mozgósítva a háború céljaira.”[4]

A Blitzkrieg időbeli végét gazdaságtörténeti szempontból a hitleri 1942 január 10-én kiadott Führer parancs, a Rüstung[5] jelenti. Ezzel a paranccsal kezdetét vette a Thomas tábornok által „mélységi”-nek nevezett fegyverkezés és a felkészülés az elhúzódó háborúra, és a gazdaság eltolása mindinkább a totális hadigazdaság irányába.[6] A Blitzkrieg stratégiáról való lemondással megkezdődött Németország reménytelen csatája a gazdasági relativitások ellenében annál is inkább, mert a hosszú távú hadiipari beruházások területén többéves előnyt adott a többi nagyhatalomnak, amelyek az ilyen stratégia szempontjából, gazdaságilag egyébként is erősebbek voltak.” A Rüstung nyíltan elismeri a termelés eltolásának szükségszerűségét.


2.          Felkészülés az anyagháborúra. Albert Speer tevékenysége a Zentrale Planung keretében

A Gazdasági és Fegyverkezési Hivatal (Wirtschaft und Rüstungsamt) élére az 1940 februárjában kinevezett Fritz Todt 1942 februárjában, két nappal a hivatalának hatáskör bővülése után repülőbalesetben meghalt. A hivatal átveszi a nyersanyagelosztást és a külkereskedelmet. Az eddig Göring által felügyelt négyéves terv hivatalának kezében lévő hatásköröket kapta meg, de a gazdaság új termelési szisztémára való átállítása már utódjára várt. [7] „1942. február 15-én, Fritz Todt halála után Speert nevezték ki a Todt-szervezet vezetőjévé, valamint fegyverkezési és lőszerellátási miniszterré. (1943. szeptember 2-ától fegyverkezési és hadiipari miniszter.) Ehhez a pozícióhoz járult még 1942 áprilisában a fegyverkezési főmegbízottá és Központi Tervezőbizottság tagjává való kinevezés, mindkét funkciót a négyéves terv keretén belül töltötte be”.[8]

Albert Speer tudta kezelni a felmerülő problémákat, a magas rangú pártfunkcionáriusokkal könnyen szót tudott érteni és jó kapcsolatban állt sok nagyiparossal is. Hozzáértő kézzel nyúlt hozzá a termelésirányításhoz, és fokozatosan bővítette mozgásterét, illetve hatásköreit. A két másik szervezet, amellyel hatásköri átfedések voltak, a Négyéves Terv Hivatala, illetve a Gazdasági Minisztérium. A második négyéves terv egyes stratégiai anyagok előállítására koncentrált, legfőképp a szintetikus olajra és a műgumira, illetve ezeknek a termelését szerette volna növelni. A Hivatal jelentőségét legfőképp Göring személyi dominanciája adta, ami 1941 vége után, egyre csökkenő jelentőséget hozott a szerv számára. A másik a Gazdasági Minisztérium, ahol Funk miniszter legfőbb tevékenységi körei a külgazdasági kapcsolatok és a nyersanyagellátás voltak. Jellemző még a hitleri bürokráciára, hogy ezek a szorosan összefüggő tevékenységi körök, amelyek egy kézben tudtak volna a legnagyobb hatásfokkal működni, egy egységes gazdaságirányítás mellett a legapróbb momentumig darabjaikra voltak szedve (például a munkaerő kérdésében, Sauckel felelős kormánybiztos hivatala rendelkezett)[9].

Hiányzott egy központosított, és ezáltal átfogó gazdaságirányítás, ami összehangolná és optimalizálná a termelés, és a gyártás legalapvetőbb egységeit. Így többek között Göring beleegyezésével a négyéves terv hivatalán belül felállították a Központi Tervezőhivatalt (amely nagyon gyorsan formálissá tette a göringi hivatal keretein belül történő működését, és elég nagy autonómiára tett szert).[10] A szabályozás megosztottsága ezzel nagyot csökkent, és a racionalizált erőforrás elosztásában és termelésirányításban nagy előrelépés történt.

A Führerprinzipet[11] figyelemben tartva: „1942. április 4-én került sor, amikor Hitler jóváhagyását adta egy Zentrale Planung (Tervezési Központ) elnevezésű bizottság megalakulásához. Ennek mindössze három tagja volt, maga Speer, Paul Körner a Gazdasági Minisztériumból és Milch tábornagy a légierőtől. Ez a kis csoport szoros ellenőrzés alatt tartotta a nyersanyagok elosztását, miáltal a gazdaság polgári és katonai szektoraira egyformán rákényszeríttette a prioritások rendszerét. Minden igénylőnek meg kellett jelennie a bizottság előtt, hogy ott ismertesse nyersanyagigényét, a bizottság pedig negyedévente[12] (a negyedévenkénti elosztás rendszere már Todt alatt is felbukkan, az igazi erő azonban Speer-nél áll mögötte) hozott átfogó és kötelező érvényű elosztási határozatokat. Neve ellenére tehát a Zentrale Planung nem tervbizottság volt, hanem olyan testület, amely arra kényszeríttette a termelési bizottságokat, a fegyveres erőket és a polgári gazdasági minisztériumokat, hogy maguk tervezzenek”.[13]

A német haditermelés így a szövetségesek termelési elveivel szemben mozogva kényszerült meghatározni gazdasági prioritásait és irányvonalait, mondhatjuk az ellenség módszerét volt kénytelen használni. Az irányítás racionalizációja és egy olyan tehetséges gazdasági vezető, mint Speer, hamar hozta az eredményeket is. A lőszergyártást fél év alatt közel duplájára, és a harckocsigyártást közel negyedével növelte meg, az általános mutatók szerint a fegyverkezés teljesítménye közel 60%-kal emelkedett.[14] Speer saját térnyeréséről később Nürnbergben így beszélt: „Azzal tudom leginkább jellemezni a növekedést, ha megadom a fennhatóságom alatt foglalkoztatott munkások számát. 1942-ben összesen 2,6 millió ember dolgozott a fegyverkezési és az építési program keretében. 1943 tavaszán Dönitz rám bízta a haditengerészet fegyverrel való ellátását, így az általam irányított munkások száma 3,2 millióra emelkedett. 1943 szeptemberében Funkkal egyetértésben átvettem a gazdasági miniszter hatáskörébe tartozó termelési ágazatok irányítását, ami azt jelentette, hogy már 12 millió munkás tartozott hozzám. Végül 1944. augusztus 1-jén Göring átadta nekem a légierő fegyverutánpótlásának a feladatát, ami azt jelenti, hogy az elkövetkező időkben 14 millió ember munkáját irányítottam. Ez a szám csak Németországra vonatkozik, nem foglalja magában a megszállt területeken alkalmazott munkaerőt”.[15]A Központi Tervezési Bizottság vezényletével a hatalomösszpontosítás ekkora mértéke egy olyan szakember kezében, mint Speer, a termelés fokozott emelkedéséhez vezetett, és kiküszöbölte (de legalábbis nagymértékben csökkentette) a különböző szervek közötti rivalizálást, ezáltal is növelve a hatékonyságot (a személyi prioritások, az hogy ki, hogyan lobbyzott a fegyverneméért, sokszor erőteljesen befolyásolták az adott fegyvernem növekedési ütemét.[16])

A termelés növekedése érzékelhető volt, például a magas szakmai és technikai felkészültségű Speer-team[17] bevezette a termelést gyorsítandó szabványosítást, de a Hitler által jóváhagyott fegyvergyártási program az aktuális igényekre reagált a leggyorsabban. Első lépésben a lőszergyártás fokozták, majd főleg a keleti frontra gondolva a harckocsigyártás és a repülőgépgyártás került előtérbe. Az 1941-es 5238 darabhoz képest a német üzemek 1942-ben 9278 darabot (80%-os növekedés!) gyártottak, és a nehéz páncélos aránya is emelkedett. A repülőgép gyártás is az 1941-es 11776 darabról, 1942-re 15556 darabra emelkedett. [18] (Lásd 7. és 8. táblázat és 1. ábra) Itt térnék ki a két legnagyobb alapprobléma egyikére: Németország területén nem voltak olajlelőhelyek, ezért a Blitzkrieg céljainak egyike a nyersanyagokban (főleg olajban) gazdag területek minél gyorsabb meghódítása és a termelésbe való minél gyorsabb és hatékonyabb beállítása volt. Nem véletlenül, mert csak ezzel volt lehetséges a háború sikeres folytatását német részről. „Így szükségszerűen fel kellett tenni a kérdést, hogy vajon a nyersanyaghiány és különösen az olajhiány nem korlátozza-e automatikusan a hadianyag-termelés növelését. Ahogy Thomas tábornok megállapította: mivel a német hadsereg nem tudta elfoglalni a kaukázusi olajmezőket, „ez gyakorlatilag véget vetett az offenzív hadműveleteknek””.[19]


3.          Németország első Achilles-sarka: A stratégiai anyagok

A növekvő romániai olajimport és a költséges műbenzin projektek a III. Birodalom életben maradásának alapvető energiaforrásaivá váltak, főleg az 1942-es sikertelen offenzíva után. Az egymás utáni termelési csúcsok 1944 első negyedévéig tartottak, de ha „Még ha több repülőgépet gyártottak is volna, a benzinhiány következtében ezeket akkor sem tudták volna üzemeltetni. Az a különleges helyzet állt elő, hogy mikor a havi repülőgépgyártás elérte a csúcspontját, a műbenzin termelő üzemek korábbi kapacitásuk 8%-ával működtek. Németország egyre több repülőgépet gyártott, de egyre kevesebb ideig tudta azokat üzemeltetni”.[20] Ezzel szemben a legnagyobb ellenfél, az Egyesült Államok, a németek által hőn áhított teljes önellátást, ha akarta bármikor meg tudta volna valósítani, mivel az ellenőrzésük alatt álló területen megfelelő mértékben álltak rendelkezésükre a nyersanyagok. Ez alatt értve mind a fegyvergyártáshoz és lőszergyártáshoz szükséges alapanyagokat mind az üzemeltetésükhöz szükséges energiahordozókat, hogy nemcsak legyártani, de üzemben tartani is tudták a páncélosokat és repülőket (lásd 9. táblázat). A német haderő vasércszükségletét a meghódított területek sem tudták fedezni, így a háború végéig jelentős maradt a svéd vasérc import (jelentős vastartalommal olyan jó minőségű alapanyag, amely Németország területén nem volt bányászható). Az acéltermelés mennyisége és minősége egészen 1944-ig, ha kis mértékben is, de folyamatosan nőtt, ezzel a fegyvergyártásnak megfelelő acél mennyisége és minősége folyamatosan biztosított volt. (lásd 10. és 11. táblázat)

Fontos stratégiai anyagok, amelyekhez Németország csak importból juthatott és kiemelt fontosságúak voltak a fegyvergyártás szempontjából: a nikkel, króm, mangán és volfrám. „A szövetségesek nem csupán a varérc ellátás problémáira alapozták reményeiket, hanem a minőségi fegyveracél ötvözéséhez szükséges színesfémércek hiányára is. A gyártáshoz elsősorban négy fémre, mangánra, nikkelre, krómra és volfrámra volt szükség – az első háromra a páncéllemez alkotóelemeként, a negyedikre pedig az alakra vágásukhoz szükséges nagy sebességű szerszámkésekhez”.[21] Nikkelt az észak finn Petsamo bányáiból, króm főleg Törökországból illetve kisebb jugoszláviai, bulgáriai és görög forrásokból, a volfrámot főleg spanyol és portugál szállításokból pótolták. Mangánércből viszonylag nagy készlet volt már a háború kitörésekor, illetve a szovjet Nikopol bányái is biztosítottak lehetőséget a készletek növelésére.[22] (lásd 12. és 13. táblázat) Az alumínium előállításhoz szükséges bauxit pedig egyrészt a magyar bányákból, másrészt a szovjet területekről volt a Reich számára biztosítva. A termelés fokozását és a források folyamatos biztosítását a náci rezsim az általa meghódított területekről és vonzáskörzetéből szerette volna pótolni. A nyersanyagban gazdag keleti területek termelésbe állításának hatásfoka elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Ez persze nem volt véletlen: a visszavonuló szovjet csapatok, amit csak lehetett az Urálon túl felállított ipari körzetbe telepítettek át, amit pedig nem sikerült áttelepíteni, azt nemes egyszerűséggel lerombolták, felgyújtották vagy használhatatlanná tették. „Az olajmezőket és Krivoj Rog vasércbányáit a visszavonuló csapatok teljesen leszerelték. A Dnyepertől keletre levő szénmezőkből elfoglalásuk után a háború előtti termelésüknek csak 10-20 százalékát lehetett kinyerni. Vasúti eszközökből és villamos áramból súlyos hiány volt. A széntermelés még a helyszínen levő csapatok ellátáshoz is szűkösnek bizonyult. 1942 végéig Krivoj Rog mindössze 347000 tonna vasércet szállított le, míg Franciaország ugyanabban az évben 17,4 millió tonnát.”[23] Ehhez fűzném még a következő megállapítást: „a Donyec-medence széntermelése 1942 végén a háború előtti szintnek csak 5,6%-át érte el, ami arra sem volt elegendő, hogy a német hadsereg és a helyi közlekedés igényeit kielégítse. 1943 nyarára javult a helyzet, de a legmagasabb termelési volumen sem volt több 900 ezer tonnánál. Gyakorlatilag az egész megszállás időszakában Európa egyik legnagyobb szénmedencéjéből a német megszállók nem tudtak 4 millió tonnánál több szenet kibányásztatni, ami alig érte el az egész német termelés 2%-át”.[24] A kitermelt szénre azonban nemcsak a villamos áram termelésben volt égető szükség (döntő többségben hőerőművek voltak Németország területén), hanem a műbenzin termeléshez is: „1941-ben becslések szerint csak a műbenzint gyártó program végrehajtásához 21 millió tonna szénre volt szükség, azaz a széntermelés 8,5%-ára. Évi 5 millió tonna műbenzin termelése 60 millió tonna lignitet, vagy 10 millió tonna szenet, továbbá az ország villamosenergia-termelésének 16%- át és 80000 új munkás munkába állítását igényelte”.[25]

A növekvő energiaigények a széntermelés nagymértékű fellendítését követelték volna meg, ezzel szemben a jobb minőségű feketeszén termelése a háború végéig szinte azonos szinten stagnált (1944-ben a területvesztésekkel párhuzamosan esni kezdett), és a barnaszén termelése is minimális mértékben növekedett csak (lásd 14. táblázat). Az elfoglalt területeket a központi nagynémet területek igényeinek kielégítőjévé tennék, és a birodalmat tennék a világ, és legfőképp Európa gazdasági mozgatójává és központjává. Ezen törekvéseiket egyértelműen mutatatja maga a nagytérgazdaság ideológiai magja, és példaként a szövetségeseikkel folyatott gazdasági tevékenységük is.[26] A romló hadi helyzet és a zsugorodó birodalom területe még nagyobb erőfeszítésre sarkallt (a csökkenő nyersanyagok problémája erősödött és a kereskedelem lehetőségei is fokozatosan beszűkültek), bár Németország néha aprónak tűnő problémái is a haditermelés nagymértékű visszaesésével vagy a haditermelés ideiglenes leállásával fenyegettek (energiahiány miatti csökkentett műszakok, vagy például olyan apró dolgok hiánya, mint a golyóscsapágy[27] vagy a csavar).[28]


4.          Németország második Achilles-sarka: A munkaerő

A német gazdaság másik Achilles-sarka, amely a háború előrehaladtával és a veszteségek növekedésével, illetve az erősödő mértékű és a nyersanyag problémával hasonló volumenűvé növi ki magát, a munkaerő problémaköre. A probléma magja maga a munkaerőhiány volt, illetve nagyon egyszerűen az a tény, hogy a szövetséges államok lakossága jóval több volt, mint az ellenük hadakozó tengely nemzeteié. Németországban a háború kezdetekor nem volt munkanélküliség, munkaerő tartalékokat felszabadítani már csak a nők munkába állításnak fokozásával tudtak, és ebben a hitleri társadalompolitika (a 3 K: Kinder, Küche, Kirche: azaz gyerek, konyha, templom) nem éppen segítette Speert, és főképp a munkaügyi kormánybiztost Fritz Sauckelt. A férfi - nő foglalkoztatási arány már a háború előtt is viszonylag magas volt, a nyugati demokráciákhoz viszonyítva (64:36, férfi : nő), és a háború folyamán ez minimális mértékben emelkedett meg csak. Ez több dolognak is volt köszönhető: egyrészt magas volt a fiatal anyák száma, a hitleri társadalompolitika, és a fronton szolgáló katonák feleségeinek segélyezése is ezt erősítette. (az NSDAP hozzáállása csak 1943. január 27-e után, a Totális Mozgósítási Program meghirdetése után módosult némileg, de mindenképp a gazdasági helyzetre reagáló pragmatizmus miatt csak.)[29]

Egyetlen alternatíva kínálkozott, amivel a növekvő munkaerő igényekre választ lehetett volna adni: a külföldi munkaerő alkalmazásának fokozása, illetve iparban történő növelt számú alkalmazása (lásd 15 és 16. táblázat). Ami ezekben a táblázatokban nem jelenik meg, az a hitleri politika által elpazarolt hatalmas orosz munkaerő; milliószámra pusztultak szimplán éhen a fogolytáborokba zárt szláv, alacsonyabb rendűnek titulált emberek. A 1941 őszétől súlyos munkaerőhiánnyal küzdő Németország pazarlása a gazdasági aspektusból teljesen értelmetlen volt. Hitler gondolkodásmódja adhat erre csak választ, amikor 1942 elején világossá válik a Blitzkrieg kudarca, ekkortól erősödik fel még jobban a külföldi munkások munkaerejét jobban kihasználó tendencia. Míg 1942 elején az összes munkaerő 9%-a külföldi, addig ez az arány az év végére 35%- ra becsülhető.[30] Ebben nagy szerep jutott az, hogy „1942 tavaszán Sauckel volt náci gauleitert nevezték ki a munkaerő teljhatalmú kormánybiztosának, aki rendszeres akciókat szervezett a gazdaság munkaerőszükségletének kielégítésére. Munkaerőpolitikájának lényegét a következőkben fogalmazta meg: „ A meghódított területek nyersanyagkészletét, termékeit és munkára alkalmas lakosságát teljesen és tudatosan Németország és szövetségesei szolgálatába kell állítani.””[31] Kampányai a munkaerőforrások növelésnek céljával nem mindig voltak erőszaktól mentesek, ez különösen a termelés szempontjából fontos nyugat - európai régióban okozott kellemetlenségeket.

Albert Speer megjegyzi: „Az elfoglalt ipari országok közül Franciaország volt a legfontosabb. Ipari teljesítménye azonban 1943 tavaszáig kevéssé vált hasznunkra. Sauckel erőszakos munkaerő-toborzása több hátránnyal járt, mint előnnyel. A francia munkások ugyanis, hogy mentesüljenek a szolgálati kötelezettségek alól, elszökdöstek a gyárakból, amelyek közül nem kevés a mi fegyvergyártásunk számára termelt”.[32]. A külföldi munkások közül a legnagyobb számarányban a szovjetek voltak (őket nagyrészt bánya és mezőgazdasági munkára alkalmazták). Az ipari termelésben a döntő, a francia és az olasz munkások számaránya volt a külföldi munkások közül (de nagy számban voltak jelen holland, belga és lengyel munkások is). Bár „sosem készült pontos kimutatás arról, hogy hány külföldit foglalkoztatott a német gazdaság a háború alatt. A hivatalosan feljegyzett számadatok közül a legmagasabb az 1944. május 31-i 7,1 millió.”[33] Speer - rá jellemző módon - megkísérelte a termelés hatékonyságának emelését a megszállt területeken is, és a birodalommal szinkronban (illetve a német utasítások szerint) termelő Vichy-Franciaországot képviselő Bichelonnenal, 1943 szeptemberében gazdasági megállapodást kötött, amelyben korlátozni próbálja Sauckel erőszakos toborzásait a régióban (csökken átmenetileg a francia munkások deportálása).[34] A német humánerőforrás lehetőségeit vizsgálva a rendelkezésre álló erőforrások korlátozott volta akkor tűnik ki leginkább, ha összehasonlítjuk a nagy riválisaival, Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal (1942-es adatokat nézve), ahol maga az orosz fél is jócskán (közel 1,5-szerese !) meghaladja, a kényszermunkásokkal is megerősített Németországot (az USA-ról nem is beszélve)! (lásd 17.táblázat) Ebből következően a katonának mozgósított és ezáltal kiesett munkaerő pótlása jóval nehezebb, az amúgy is kisebb forrásokkal rendelkező német félnek, mint a jóval nagyobb lakossággal rendelkező szövetséges és orosz feleknek. Így alapból nagyobb létszámú katonasággal nézhet szembe. „Az Egyesült Államok fegyveres erőiben több mint 12 millióan szolgáltak 1945-ben, a brit haderőknél ugyanebben az évben 5 milliónál többen. 1944 februárjában a japán haderő 4 millió főből állt. 1944 szeptemberében a német haderők létszáma 9,1 millió fő volt, és emellett a háború kezdetétől addig az időpontig számítva összesen 13 millió németet mozgósítottak a harcoló csapatok számára.”[35]



[1] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 43-45.

[2] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 66.

[3] Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945-1989. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2005. 24.

[4] Ránki György: A II.világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 66-67.

[5] Az 1942.I.10-es parancs, amely a felfegyverkezés jegyében rendeli el a felkészülést, a hosszabb háborúra.

[6] Milward, Alan S. :Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 75.

[7] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 75-76.

[8] Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Európa Kiadó, Budapest, 1998. 293.

[9] Uo. 334-335.

[10] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 239-240.

[11] Vezérelv, a vezérben való feltétlen hit, amely adott szervezeteknél a saját vezetőjük felé is érvényesült.

[12] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 153.

[13] Uo. 144.

[14] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 227.

[15]Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Európa Kiadó,  Budapest, 1998. 310.

[16] Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Interpress Kiadó, Budapest, 1999. 155.

[17] Speer szakértői gárdája.

[18]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 157.

[19] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 72.

[20] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 73.

[21] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 360.

[22]Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 361-362.

[23] Uo. 180.

[24]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 79.

[25] Uo. 79.

[26] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 180-189.

[27] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 305.

[28] Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Interpress Kiadó, Budapest, 1999. 292.

[29] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 83.

[30].Uo. 84-88.

[31] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, , 1990. 85.

[32] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó,  Budapest, 1996. 330.

[33] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 257.

[34] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 331-332.

[35] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 251.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!