Dolgozatom célja, hogy bemutassam Németország felkészülését a II. világháborúra, illetve az I. világháborús Közép Európa Terv Náci interpretációjának fő elméleti és gyakorlati momentumait. Munkámban foglalkozom a nagytérgazdaságnak nevezett gazdasági elképzeléssel, amelynek fő motívuma egy német hegemónia alatt egyesített Európa. Az úgynevezett nagytérgazdaságban minden gazdasági prioritás és termelés a birodalom igényeihez alkalmazkodik, és minden ezen a területen belül történt csere útja Berlinen át zajlik, az ideológia által meghirdetett élettérért folyó csatát is figyelembe véve. Szemügyre veszem a Neuer Plan 1936-ig terjedő időszakát, majd az ezt követő Göring vezette Négyéves Terv Hivatalának működését, és szervezetének bemutatását is érintem. A Hivatal a gazdaság szervezésének és irányításának feladatát végezte a háborúra való felfegyverkezés jegyében. A gazdasági realitásokat már a háborúra való fegyverkezés szűrőjén keresztül mutatom meg. Be kívánom mutatni a néha képtelen nagyságú fegyverzeteket is eltervező göringi gazdaságirányítást, ennek hibáit és működési alapelveit, illetve mechanizmusát. A gazdaságirányítás hatékonyságát és a német gazdaság háborús működését egész munkámban szem előtt kívánom tartani. Kiemelten érintem az ipari potenciálokat és a kereskedelmi kapcsolatokat is, melyeket a háborúra való készletezés folyamatának rendeltek alá.

A Blitzkrieg taktikát és az ezzel szorosan összefüggő szélességi fegyverkezést is dolgozatomba foglalom, mert erre épült Németország gazdasági felkészülése és a stratégái által elképzelt gyorsan, győztesen megvívott háború. Fontosnak tartom a szemben álló erők termelési és nyersanyag mutatóit összehasonlítva kiemelni, hogy a német gazdasági potenciálok számára a Blitzkrieg lehetett volna az egyetlen sikeres módszer. A III. Birodalommal szemben álló nyersanyagforrások, termelési kapacitások és embererők megnyerhetetlenné tették ezt a háborút, mihelyt a kezdeményezés kicsúszott a Reich kezéből. A hivatalosan 1942 elejéig datált Blitzkrieg rész sikerességének okaira rámutatva kifejtem a szövetségesek előnyét egyre jobban növelő 1942-1945-ös anyagháború időszakát, melyben egy olyan gazdasági géniusznak, mint Albert Speernek a tevékenysége sem segített a német birodalmon. Az 1944-es év termelési csodája majdhogy hiábavaló, a magas veszteségek pótlására volt épp elég, és ha háromszor ennyit termelt volna Németország, akkor sem javíthatott volna a helyzetén, hiszen nem lett volna benzin az üzemeltetéshez.

A háború gazdasági szemszögét és a termelési háború német szemszögből való esélytelen megvívását hivatott ez a dolgozat összefoglaló jelleggel bemutatni, termelési mutatókat és statisztikákat hívva segítségül.

2. Felkészülés, a háború gazdasági feltételeinek megteremtése Hjalmar Schacht irányítása alatt (1933-1936)

Az NSDAP[1] 1933. január 30-án történő kormányalakítása után sem jelent meg alapvető változás a gazdasági struktúrában. A tulajdonviszonyok tekintetében gyakorlatilag a német társadalom főbb paraméterei ugyanazok maradtak, mint a hatalomváltás előtt. A fő jelentősége inkább abban állt, hogy a gazdasági eszközök és szempontok teljes gőzerővel a politika szolgálatába kerültek.[2] Az I. világháború elhibázott, lassan reagáló és kis hatásfokkal, későn bevezetett intézkedései intő például szolgáltak a világszinten gazdasági és területi uralmat egyaránt elérni kívánó náci rezsim számára.

„A modern háború követelménye a gazdaság egészére kiterjed és feltételezi:

a) az ipar teljes átállítását hadianyag-termelésre,

b) a munkaerő mozgásának szabályozását,

c) a külkereskedelem állami ellenőrzését,

d) a nyersanyag és élelmiszer ellátás megszervezését,

e) a háború pénzügyi szükségleteinek megoldását adózás, kölcsönök vagy hitelműveletek révén, továbbá

f) hatékony árszabályozást.”[3]

A Mein Kampf általánosságai a gyakorlatba átültethető, olyan konkrét megoldásokat nem tartalmaztak, melyek a gazdaság színterén is segítették volna a német gazdaság háborúra való felkészülését. Az átfogó gazdasági terv megfogalmazására 1934-ben került sor. A német gazdasági és pénzügyi géniusz, Hjalmar Schacht gazdasági miniszterré kinevezésével kezdetét vette a Neuer Plan[4], amely szervesen kapcsolódott a nagytérgazdaság elvéhez (Grossraumwirtschaft[5]).[6] Schacht 1933 és 1939 között a Reichsbank[7] elnökeként [8], és 1934-1937 között gazdasági miniszterként eredményesen tevékenykedett, nevével fémjelezhető a háborúra felkészülő német gazdaság egészen 1937-ig. Az 1933-as 6,5 millió munkanélkülit[9] hamar felszívták a növekvő és terjeszkedő infrastrukturális (például: autópálya projekt)[10], és főleg haditermelési iparágak. Schacht „röviden összegezve: nagy tér - nagy kereslet - nagy fejlődés”[11] elve mentén szélesítette a gazdaság lehetőségeit. A nagytérgazdaság fő terjeszkedési célpontja az úgynevezett „Südostraum”[12] volt, azaz Délkelet- Európa és a Balkán térsége. A kérdés egyszerű volt: ki veszi fel ezen térség agrárfeleslegét? Aki erre a kérdésre „énnel” tudott válaszolni, az vette át a térség gazdasági irányítását és a gazdasági dominanciát Közép-Európában[13]. A térségben a németek tették meg ezt a kijelentést, így egyre erősödő tendenciával nőtt ezekből az országokból az agrárimport, és nőtt feléjük a német ipari export; a Grossraumwirtschaft első nagyobb sikereként könyvelhető az itt egyértelmű német gazdasági dominancia (lásd 1. táblázat).

A Neuer Plan lényege: „Szigorú devizagazdálkodás, behozatali kontingensek megállapítása, exporttámogatás, bilaterális klíring-külkereskedelem”[14]. A gazdasági miniszter leleményességét módszerei is tükrözték: :„Schacht létrehozza az úgynevezett Átváltási Alapot, a Konversions Kasse-t, amit a Reichstag kezelt.”[15] Ez az alap az összes külföldre irányuló német törlesztő részlet gyűjtőalapjává vált, és Schacht közvetlen fennhatósága alá került. Aki a Reichsbank elnökeként természetesen csak 50%-os leértékelés után volt hajlandó csökkentett kamattal a visszafizetésre. Ez a visszafizetés is 50%-ban történt készpénzben, fele kötvényben, amelyeket csak adott célokra használhattak fel (Reisemark, Registermark, Askimark[16]). Ekkor hozza létre a később elhíresült fedőcéget a Metallurgische Forschung Gmbh-t, amelynek részvényei (MEFO kötvények[17]) a fegyvergyártás és az újrafegyverkezés szinonimájává válnak (a négy főrészvényes óriásvállalat: a Krupp, a Rheinstahl, Gutehoffnungshütte és Siemens). Még 1933 végére harmadára, körülbelül 2 millióra csökken a munkanélküliek száma Németországban.[18] Az Új Terv keretein belül a valutatartalékokat halmozó Schacht nemcsak a Südostraumban, hanem világszerte bővítette a német kereskedelem lehetőségeit, például dél-amerikai partnerekkel (lehetőleg befagyasztott márkában jóváírva, amit csak német termékre költhettek). „Ezekkel a szerződésekkel Németország viszonylag olcsón olyan alapanyagokhoz, stratégiai nyersanyagokhoz jutott, amelyeknek a versailles-i béke egyoldalú területcsatolásai miatt szűkében volt.”[19] (lásd: 2. táblázat) Az 1936 végén elkezdődött Ersatz (pótszer)-korszak, a gazdasági önellátási program megtorpedózta a német kereskedelmi nagyhatalmiság schachti törekvését.[20] „Az újrafelfegyverzés korai, titkos szakaszának finanszírozása érdekében Hjalmar Schacht csodát művelt a pénzügyi és valutáris műveletekkel, de jóllehet, leleményes és gátlástalan szakember volt, egészében véve mégis nagyon félt az inflációtól s annak gazdasági hatásaitól. 1937-ben saját kérésére felmentették gazdaságügyi miniszteri pozíciójából, mindazonáltal 1939-ig a Reichsbank elnöke maradt”.[21]

3. A források kiaknázása a 4 Éves Terv Hivatalának keretében, a Göring vezette szélességi fegyverkezés (1936-1939)

1936. október 18-án a négyéves terv hivatalának vezetőjévé Hitler Herman Göringet nevezi ki. Ezzel egy új korszak veszi kezdetét a német gazdaságban. Kiadja a „vaj helyett ágyúkat” jelszót, a fegyverkezés üteme egyre gyorsul, sokszor tekintet nélkül a gazdasági realitásokra.[22] A négyéves terv megoldása, a vele együtt felállított hivatallal egy elég heterogén, összehangolatlan és szervezetlen választ kristályosított ki. Funkciója szerint egy olyan gazdasági főszerv lett volna, ami összehangolja és optimalizálja a termelést, és a fegyverkezés szolgálatában csúcsra járatja a gazdaságot.[23] Így összpontosította a főtanács és titkárság alosztályokon belül a termelés, nyersanyagelosztással együtt a külkereskedelmen, mezőgazdaságon át, a technikai kutatást és fejlesztést is. (Göring, bár nem sok szakmai hozzáértéssel rendelkezett, azért a felelős posztokra megpróbált oda való embereket helyezni. Megemlíteném például Georg Thomast, a Wehrwirtschaft[24] háborús gazdaság ideológiájának egyik szószólóját, - aki eredetileg Schacht megbízottja volt - őt Göring előlépteti, és két másik társával megalapítják a Wehrwirtschaftsrat-ot, a fegyverkezési gazdasági tanácsot.)[25] (lásd 3.táblázat.).

A négyéves terv főbb céljait így lehetne megfogalmazni:

„ a fokozottabb önellátás megteremtése,
a stratégiai iparágak áttelepítése a határoktól az ország belsejébe,
a stratégiai ágazatok kapacitásainak bővítése,
az iparszervezet és a technológia racionalizálása.”[26]

A német iparban az egyik legfőbb problémát, ami a háború folyamán egyre fokozódik, a nyersanyaghiány jelentette. „Az ország világméretű vas- és acélművei 80%-ban külföldről importált vasércet dolgoztak fel.”[27] Ezért Göring - az önös érdekeket sem félretéve - „a Herman Göring művek megalapításával Európa legnagyobb acélkonszernjét növesztette ki a földből Salzgitterben”.[28] A cél az alacsonyabb (körülbelül 30 %) vastartalmú hazai ércek fokozottabb kitermelése volt az önellátás fokozásának jegyében. Azonban nagy problémát okozott a mértéktelen, ugyanakkor optimalizálatlan fegyverkezés, amely nem vette figyelembe a rendelkezésre álló nyersanyag források mértékét, és nem igazította ehhez a fegyvergyártás nagyságrendjét. „A Z-terv flottaépítési terveihez 6 millió tonna gázolajra lett volna szükség (egyenlő Németország egész 1938-as fogyasztásával!); s a Luftwaffe terve szerint 1942-ben 19000(!) harcképes repülőre lett volna szükség, ez pedig a „világ teljes kőolajtermelésének 85%-át” igényelte volna.”[29] „Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos nyersanyagimport-szükségletével. Mivel csak szénkészletei voltak gazdagok, a birodalomnak hatalmas mennyiségű vasércre, rézre, bauxitra, nikkelre, nyersolajra és sok egyéb anyagra volt szüksége, amelyek a modern ipar és modern fegyverkezés elsődleges alapanyagai voltak. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió ezekkel az alapanyagokkal bőségesen el volt látva.”[30]

A német iparban a nehézipar dominált, a négyéves terv 1936-1939 közti szakaszában a vastermelést sikerült megduplázni és a szénkitermelő ágazatokban is közel 30%-os növekedés volt érzékelhető, de a fokozódó motorizáció legfőbb nyersanyaga, az olaj, Németország területén kis mértékben volt jelen.[31] A kiadásokat nem figyelve „igen magas költséggel építettek új gyárakat, és ezek a gyárak sokkal drágábban termeltek, mint a világpiaci árak. Mégis, a műanyagok előállítása a német háborús előkészületek első számú prioritása lett. Néhány nagy konszern különleges érdeklődést mutatott e termékek előállítása iránt. Mi több, a 4 éves terv aktuális szempontjait éppen ez a cég – az I.G. Farben – dolgozta ki, amely a legtöbbet nyerhetett a program keresztülvitele esetén. Ők voltak az úttörői annak a termelési eljárásnak, melynek révén a szénből olajat, illetve más nyersanyagot lehetett előállítani. Úgy döntöttek, hogy a 4 éves terv keretében hét hidrogénező üzemet hoznak működésbe évi 1,2 millió tonna műbenzin kapacitással. Ezek mellett speciális üzemeket létesítenek a szén más irányú felhasználására is. Tervbe vették továbbá, hogy a későbbiekben még három üzemet építenek újabb 400 ezer tonna műbenzin termelési kapacitással. A távolabbi jövőben pedig további hasonló beruházásokkal számoltak. Feltételezték, hogy ez az új kapacitás és a korábbi hazai olajtermelés együttesen 80%-át fogja fedezni a felbecsült szükségletnek. Egyidejűleg megkezdték a műgumi előállítását is, természetesen úgy, hogy az állam jelentősen támogatta a vállalatok beruházásait. A létrehozott két új üzem a felbecsült szükségletnek mintegy 25%-át fedezte. Mivel a műgumi termeléshez részben a műbenzin-üzemek által előállított hidrogént és gázt használták fel, rendszeres kapcsolat alakult ki a szénbányászat és a műanyagokat előállító iparok között. Egy tonna mesterséges benzin előállításhoz négy tonna feketeszén vagy nyolc-tíz tonna lignit feldolgozására volt szükség.”[32]

A későbbiekben, főleg 1943 után ezek az üzemek még kiemeltebb jelentőséggel bírnak a szűkülő és csökkenő olajkészletű birodalomban.

Az 1936-os Saar - vidéki demilitarizált övezetbe való bevonulás után, a német gazdaság lehetőségei és készletei az 1938. március 13-án megtörtént Anschlussal bővülnek ki. A vasérc készletei a német termelés 25%-át tették ki, emellett 460 millió Reichsmark deviza készletre és közel 900 milliós nagyságrendű külföldi befektetésre tette rá a kezét a Harmadik Birodalom. Ezzel a Südostraumban is növelte amúgy sem kicsiny súlyát. A fokozódó iparosítás szinte teljesen felszámolta a munkanélküliséget, „1933-ban mindösszesen 13,4 millió főt foglalkoztattak 4,8 millió munkanélküli mellett, ezzel szemben 1938-ban 20,1 millió foglalkoztatott mellett szinte nincs is munkanélküli. Összesen mintegy 400 ezer főt regisztráltak, vagyis a fegyverkezés konjunktúrája csaknem teljes egészében felszívta a fölös munkaerőt.”[33]

Ezen időszakban a német mezőgazdaság szinte érintetlen maradt. Ez a háborúra felkészülő állami irányítású magángazdasági rendszer (a hadifegyverkezést a magángazdaság keretein belül valósította meg, és ebben nagyon eltért a szovjet tervgazdálkodási rendszertől) 1938-ra militarizálttá változtatta gazdaságot.[34]A „nemzeti erőforrások felett vitathatatlanul abszolút hatalmat gyakorolt. Egy háborúra, és a hódításra irányuló politikai kultúrával, illetve annyira eltorzított gazdasági rendszerrel, amelyben 1938-ban a kormánykiadások 52%-át és a bruttó nemzeti termék 17%-át fordították fegyverkezésre, Németország az összes többi nyugat-európai államhoz képest más kategóriába került. München évében Németország valóban többet költött fegyverekre, mint Nagy Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok együttvéve. Az államapparátus Németország teljes nemzeti energiáját az új háborúra való mozgósításra összpontosította.”[35] (lásd 4. táblázat) Az emelkedő ipari termelés mutatói 1934-ben érték el a válság előtti, pontosabban az 1929-es szintet, és dinamikusan nőttek 1938-ig. (lásd 5. táblázat)

A német fegyverkezés már egy hónappal a hatalomra jutás után elkezdődött, 1933 februárjában Hitler azt az általános utasítást adta Fritsch-nek, hogy „létre kell hozni a lehető legerősebb hadsereget”.[36]„A német újrafegyverkezés második jellemzője a terjeszkedési hajsza során bizonytalanná váló nemzetgazdaság rosszabbodó helyzete volt”.[37] A tempó egyre fokozódott: „Az 1938. év végi válságos időszakban a hadsereg összlétszáma 42 aktív, 8 tartalékos és 21 landwehr-hadosztály volt; a következő nyáron, közvetlenül a háború kitörése előtt, a német szárazföldi hadseregek listáján már 13 hadosztály szerepelt, számuk tehát tizenegy év alatt 32-vel emelkedett”.[38] (lásd 6. táblázat) A német újrafelfegyverzési program fő célkitűzése volt tehát, hogy a földön, tengeren és a levegőben egyaránt a lehető leggyorsabban megváltoztassa a hatalmi egyensúlyt.

Komolyabb problémát jelentett a náci döntéshozatali rendszerben uralkodó átfedések és káosz (néha maga Hitler idézte elő ezt). Jellemző volt az alkalmatlan emberek alkalmazása: „A négyéves terv meghirdetése ellenére sem volt olyan összehangolt nemzeti program, amely kapcsolatot teremtett volna a fegyverkezés és Németország valós gazdasági kapacitása, illetve a prioritásokat meghatározó fegyvernemek között. Göring, a terv névleges irányítója reménytelenül rossz adminisztrátor volt”.[39] Németország, miközben a végsőkig fokozta országa fegyverkezését, szinte exportháborút vívva, a végsőkig kimerítette gazdaságát. „Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos nyersanyagimport-szükségletével…lényegében kimerítették Németország teljes külföldi valutatartalékát…1938-ban a németek a világ arany- és pénztartalékának mindössze 1%-ával, az Egyesült Államok 54%-ával, valamint Franciaország és Nagy-Britannia 11-11%-ával szemben.”[40] Így 1939-re egy olyan helyzet állt elő, amelyben Németország, már csak a leendő hódításokkal tudott pozitív és progresszív gazdasági mérleggel kijönni.

4. A Blitzkrieg, a szélességi fegyverkezés sikerévei (1939-1942 január)

A diplomácia frontján is a végsőkig feszült a húr, így 1939. szeptember 1-jén a Lengyelország elleni támadással vége szakadt a békés terjeszkedés fázisának. Kezdetét vette a Blitzkrieg, Németország egyetlen esélye az államcsőd elkerülésére és gazdaságpolitikájának sikeres kiterjesztésére. „ A Blitzkrieg szót („villámháború”) gyakran félreértelmezik úgy, mintha kizárólag taktikai értelme lenne, erősen gépesített és mozgékony hadviselési módot jelentene, amelynek célja az ellenség ellenállásának minél gyorsabb összezúzása. A Blitzkrieg fogalma azonban sokkal tágabb volt ennél. A fentiekben vizsgált tényezőket mind magába foglaló stratégiai szintézist jelentett, a nemzetiszocialista Németország szempontjából helyes szintézist. Magában foglalta a felkészülést a rövid háborúk sorára, amelyekhez a gazdaságot nem kell nagyobb mértékben megterhelni, mint 1938-ban. Hitler abban hitt, hogy a politikai célokat legvalószínűbben úgy lehet elérni, ha ezt a szintet nem lépi túl, és korlátozott célú, rövid hadjáratokat indít.

A német gazdaság 1939-ben nem vett hirtelen új irányt: ugyanazok a gazdasági irányelvek maradtak érvényben, amelyeket a második négyéves tervvel 1936-ban elrendeltek, egészen addig, amíg a Blitzkrieg stratégiája végül kudarcot vallott Moszkva alatt, 1941-42 telén. Az 1939-es hadba lépésnek alig, vagy egyáltalán nem volt hatása a német gazdaságra, mert a gazdasági stratégia változatlan maradt. Ekkorra Németország már sokkal jobban felkészült a háborúra, mint bármelyik lehetséges ellenfele. A rövid hadjáratokhoz szükséges alapvető beruházásokat elvégezte, és rendelkezésre álltak a megfelelő fegyverek. Alig vagy egyáltalán nem készült hosszú háborúra, mert a stratégiai szintézist úgy határozták meg, hogy az elnyújtott küzdelem eleve elkerülendő”.[41] Hitler az első világháborúban tapasztalt véráldozatokat, társadalmi és gazdasági erőfeszítéseket, illetve végkimerültséget (sőt bármilyen kis mértékű túlfeszítettséget) elkerülendő alkalmazta és favorizálta ezt a módszert. Több ésszerű ok sorakozik még emellé: „a gazdaság túlságosan átfogó háborús leterhelése akadályozta volna a gazdasági és stratégiai rugalmasságot, amelyre Hitlernek szüksége volt”[42] és megfelelt a párt társadalompolitikájának (a szinten lévő, és tartható lakosságnak juttatott fogyasztási javak megfelelően magasan tartották az NSDAP és Hitler népszerűségét). Emellett hosszú távon sikeresen a német gazdaság csak a villámháborúra volt alkalmas és „a stratégiának nem szabadott meggyengítenie a kormányzat élvezte véges támogatást, sőt, ha lehet, gyors sikerek révén meg kellett erősíteni azt”.[43] Az ok: a stratégiának számolnia kellett, hogy a versailles-i béke utáni határai között Németország többé nem volt az Egyesült Államokhoz mérhető gazdasági nagyhatalom, kevesebb nyersanyag és munkaerő állt rendelkezésére, mint 1914-ben. A háborúhoz elengedhetetlen nyersanyagok közül Németország csak szénből rendelkezett megfelelő készletekkel. Nem volt sem természetes gumi-, sem olajforrása. Hadianyagipara a nagy mennyiségű svédországi vasércimporttól függött. Gyakorlatilag nem volt belföldi forrása színesfémércekből, krómból, nikkelből, volfrámból, molibdénből és mangánból, ami pedig alapvetően fontos a páncéllemez gyártásához. Réz- és ónellátása a behozataltól függött. E létfontosságú importanyagok közül több Európán kívülről érkezett, s nem lehetett a német kereskedelmi tömbön belül beszerezni. A stratégia nem építhetett ezeknek az anyagoknak a folyamatos magas szintű importjára. A Blitzkrieg stratégiáját azonban lehetett a rövid hadjáratra elegendő nyersanyagtartalékokra alapozni.

1936 után a külkereskedelem alakulása a stratégiai anyagok megfelelő készleteinek gondos felhalmozására irányult. Ahol a készletezés nem felelt meg a célnak, például az olaj esetében, ott a beruházások célja a költséges szintetikus termékek gyártási kapacitásainak kiépítése lett. Az 1936-ban kezdődött második négyéves tervnek ez a fajta termelés kiemelt célja volt. A német stratégia tehát arra összpontosult, hogy elegendő fegyverzetkészletet halmozzon fel minden valószínűsíthető ellenféllel szemben. A fegyverzeteknek gyors, mozgékony hadműveletet kellett lehetővé tenniük, hogy az ellenfél ne tarthasson ki annyi ideig, hogy közben hasonló minőségű fegyverzetet építhessen ki. Főleg tankokat, egyéb járműveket és repülőgépeket gyártottak, ami jelezte, hogy a harctéri taktikának is illeszkednie kell majd az általános stratégiához. A szintetikus anyagok gyártási programja volt hivatott biztosítani, hogy a létfontosságú stratégiai anyagok egyike se fogyjon ki, mert az kudarcra ítélte volna még a korlátozott jellegű Blitzkrieget is. Thomas tábornok, aki a Fegyveres Erők Főparancsnoksága Gazdasági és Fegyverzeti Irodájának (a Wirtschafts- und Rüstungsamt-nak) volt a vezetője, ezt a politikát „szélességi fegyverkezésnek” nevezte. A legtöbb katonai stratéga úgy ítélte meg, hogy a kockázat túlságosan nagy, és e helyett a „mélységi fegyverkezés” politikáját javasolta: vagyis hosszabb távú fegyvergyártási befektetést, elhúzódó háborúra készülve. Mint azt azonban később az események is bebizonyították, Hitler helyesen ismerte fel, hogy a Szovjetunió ellen tömegtermelést igénylő hosszabb háború nagyobb kockázatott jelent, mint egy Blitzkrieg. Bármilyen veszélyekkel járjon is, Németországnak a Blitzkrieg jelentette az egyetlen esélyt a sikerre. Ezzel a stratégiával Németország meghódította Európa nagy részét.

[1] Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (Nemzetiszocialialista Német Munkáspárt), rövidítve NSDAP.

[2] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 78-81.

[3] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1990. 13.

[4] A Hjalmar Schact által 1934-ben meghirdetett gazdaságpolitikai terv.

[5] A nácik által favorizált gazdaságpolitikai elv. Szó szerinti jelentése nagytérgazdaság.

[6] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 79.

[7] A birodalmi bank.

[8] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. 140.

[9] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. 143.

[10] Uo. 144.

[11] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 79.

[12] A délkelet-európai országok régiója.

[13]Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 80-81.

[14]Vitári Zsolt: A hitleri hadigazdaság, Rubicon 2009/6, XX.évfolyam 196.szám. 25.

[15]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó Budapest, 1998. 151.

[16] Kizárólag adott célokra használható, márka elszámolási formák.

[17] A Metallurgische Forschung Gmbh részvényei, a fegyverkezést szolgáló központi fizetőeszköz volt.

[18]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 151-154.

[19] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 81.

[20] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 192.

[21] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 83-84.

[22]Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2009. 97-99.

[23] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 83-84.

[24] Védelmigazdaság szó szerint. Tartalmilag a háborús gazdaságot jelent.

[25]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 194-195.

[26]Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 84.

[27] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1990. 19.

[28] Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2001. 101.

[29] Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 289.

[30] Uo. 290.

[31] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 86.

[32]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 18-19.

[33] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 85.

[34] Uo. 91.

[35] Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 288.

[36]Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 288.

[37] Uo. 288.

[38] Uo. 288.

[39] Uo. 289.

[40] Uo. 290.

[41] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 40-41.

[42] Uo. 41.

[43] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 43.

(x) Könyvek 27% kedvezménnyel és az ország 50 pontján INGYENES átvételi lehetőséggel!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Hedniskhjertad2021. április 22. 11:40

@Hedniskhjertad: A nevemet Konzulensem opponensem nevét, plágium nyilatkozatot és a köszönetnyilvánítást érhető okokból kihagytam akit érdekel kérdezen a Hedniskhjertad néven a skypeon metalál

Mikijozsa2021. április 22. 09:23

na szegény németek, ők a gazdák
- de más az uraság -,
ámbár, nem is bánják
ha megfizetik akkor hát
szemüket lehunyják

Hedniskhjertad2021. április 22. 07:22

2010 Bachelor Történészi szakdolgozatom , részletekben