Hedniskhjertad's blog

A 2008-as pénzügyi válság gyökerei, hatásai és kronológiája

A nagy gazdasági világválság óta a második legnagyobbként nevezett 2008-as pénzügyi válság (ami valójában 2006 őszén-2007 elején gyűrűzött ki az Egyesült Államok bankszektora felől a világ felé), bár a XX. Század megélt már pár nagy válságot 1929 túltermelési (U.n. „Nagy gazdasági világválság”), vagy az 1973-as „Olajválságot” említhetnénk főképp, de sok gazdasági elemző szerint ez a válság az 1929-33-as utáni második legjelentősebb. A ’29-eshez hasonlóan ezen krach bölcsője is az USA volt és 2008 júliusáig közel 435 milliárd dolláros veszteség érte1, a sajtó a válságot „subprime” névvel illette, de mi is valójában a subprime válság? A subprime általában olyan lakáshitel konstrukció (főképp az amerikai piacon volt domináns) amely nem tesz eleget az elsődleges jelzáloghitelek minimális követelményeinek, először az adós hitelképességét vizsgálja meg a pénzintézet, ahol is két fontos mutatót vesz elsősorban górcső alá: az Úgynevezett DTI (Debt-to-income-Ratio)2, amit adósság/bevétel arányszámnak is nevezhetnénk, a második az LTV (Loan-to-value Ratio)3, ezt nevezhetjük egy finanszírozási arányszámnak, ami azt mutatja , hogy az ingatlan értékének hány százalékát tudja a hitelt felvevő számára a pénzintézet kölcsönözni, ez a két mutató szabja meg ki és mennyi hitelt vehet fel egy pénzintézettől. Az alacsony hitelképességű ügyfelek számára (az 55% feletti DTI és 85 % feletti LTV arányszámokkal értve ezt) nyújtott kölcsönök és hitelek minősülnek másodlagosnak azaz „Subprime”-nak, de ebbe a kategóriába tartozik az U.n. „Jumbo” hitelek is amelyek olyan kölcsönök amelyeket egy megszabott limit feletti értékű ingatlanra nyújtanak (ilyen limit pl családi ház esetén a 417000 dollár). „Általánosan elfogadott nézet, hogy a jelenlegi, globális méretű pénzügyi válság az amerikai subprime jelzálogpiac válságából alakult ki.

Kent Cherny és Yuliya Demyanyk, az amerikai jegybank szerepét betöltő FED kutatói tanulmányukban számos tévhitet oszlatnak el a subprime minősítésű jelzáloghitelekkel kapcsolatban. Az egyik tévhit szerint Amerikában csak azok kaptak subprime jelzáloghiteleket, akik eleve kétes hitelfelvevők voltak. A két szerző rávilágít arra, hogy a subprime hitelek elnevezés egy összetett fogalom, amely természetesen tartalmazza az alacsony hitelpontszámmal rendelkező ügyfeleket, de olyan hitelek is subprime elnevezést kaptak, amelyek kibocsátója magas kamatú hitelekre (high-cost loans) specializálódott, még akkor is, ha az adott hitel nem a magas kamatú kategóriába esik. Egy másik tévhit szerint a subprime jelzáloghitelek elősegítették a lakáshoz jutást: 2000 és 2006 között mintegy 1 millióan finanszírozták első lakásukat subprime jelzáloghitelből. A subprime hitelek azonban nagy arányban bedőltek, meghaladva az első lakásukat ilyen típusú hitelekből vásárlok számát is, így ezen hitelek egy nagyobb része csupán sokadik ingatlanba történő befektetés, esetleg jelzálogalapú fogyasztási kölcsön volt, amelyet nem elsődleges ingatlanuk terhére vettek fel a hitelfelvevők A szerzők azt a hiedelmet is megcáfolták, hogy a subprime válság kitöréséhez a jelzálog folyósítási standardok gyengülése vezetett. A hiedelem azon adatokon alapul, hogy a 2001 és 2005 között keletkezett subprime hitelek 10 százaléka került késedelembe vagy defaultba 1 évvel a folyósítás után, míg a 2006 és 2007 közötti hitelekre ez az arány 20 százalék. Azonban nem figyelhető meg jelentős változás a folyósítási kritériumokban az utolsó két évben: valójában az LTV és a jövedelemarányos eladósodottság évről évre romlott, de nem akkor mértékben, amely a rossz minősítésű hitelek arányának megduplázódását magyarázná.”4. De nem lehet kizárólag a hitelintézetek által nyújtott lehetőségeket felelőssé tenni a válságért, hiszen ahogy a lakásárak növekedtek és a jelzáloghitelek csökkentek sokan jutottak olyan döntésre, hogy hitelt vesznek fel lakásfelújítás céljára vagy egyszerűen csak életszínvonaluk finanszírozására, és az e célból felvett hitelek aránya jóval magasabb volt, mint a lakásvásárlásra felvett hiteleké. A 2008-as válságért nem lehet kizárólagosan egy tényezőt vagy viselkedési formát felelőssé tenni, „Visszatekintve, a válság egy klasszikus hitelfellendülés és visszaesés: a subprime hitelpiac 2001 és 2007 között majdnem meghétszereződött, mindeközben a jelzáloghitelek minősége folyamatosan romlott, kockázatosságuk növekedett, ellenben a kockázatok ára csökkent. Az emelkedő lakásárak elfedték a jelzáloghitelek piacában rejlő gyengeségeket – amint az árak jelentősen visszaestek, fény derült a hitelek tényleges minőségére..”5, 2007-ben majdnem 1,3 millió amerikai ingatlant árvereztek el, és ez az előző év tükrében közel 79%-os emelkedést jelentett6, 2008 Július 17. lett a pénzpiac újdonsült fekete „csütörtöke”, amikor nyilvánvalóvá lett a pénzpiac válsága az USA-ban az elemzők próbálták menteni a menthetetlent olyan jelzők használatával, hogy a válság csak helyi, de villámgyorsan világszintűvé nőtte ki magát, és „2009 tavaszára a világnak szinte egyetlen olyan szeglete sem maradt, amely azzal büszkélkedhetett volna, hogy nem érte el a pénzpiacokról kiindult gazdasági visszaesés hulláma.”7 Az Eurozóna 2008-ban teljesen recesszióba került és a harmadik negyedévre 0,2 %-al csökkent az eurózóna gazdasági teljesítménye.8 Egyes elemzők a Kondratyev ciklus legújabb hullámaként emlegetik a válságot9. A Fő történések kronológiája a nagyobb eseményeke említve ( 2008 Szeptemberéig):

• 2007. Március. 13 a New Century Financial amerikai jelzálogbank csődje10

• 2007. Július. 17 a Bear Sterns csődje „Négy nappal azután, hogy a Bear Stearns vezérigazgatója, Alan Schwartz azzal nyugtatgatta a Wall Streetet, hogy cége nincs bajban, vasárnap arra kényszerült, hogy eladja az ötödik legnagyobb amerikai befektetési bankot a versenytárs JPMorgan Chase-nek. Az eladási ár rendkívül alacsony, részvényenként 2 dollár, azaz a teljes vételár 236,2 millió dollár.”11

• 2007 Augusztus. 9 a válság első hullámai Európai partjainál a BNP Paribas 3 pénzügyi alapja is működésképtelenné válik. a FED és az Európai Központi Bank pénzügyi mentőcsomagja

• 2007 Szeptember. 13. a Northern Rock likviditási problémacsomagja.12

• 2007 December 12. Az Európai Központi Bank , a Svájci jegybank és FED összefogása a válság orvoslására, a FED engedélyt ad a Svájci jegybanknak és az EKB-nak hogy limitált mennyiségben, dollárban is adhasson hitelt.13

• 2008 Január.11 A Bank of America felvásárolja a Countrywide Financial Corporationt.14

• 2008. Szeptember 8. George W. Bush 300 milliárd dollárt pumpál ( Fannie Mae és Freddie Mac általános állapota 2009-ben15 ) a Fannie Mae (Az 1938-ban alapított Fannie Mae - Federal National Mortgage Association, vagyis Országos Szövetségi Jelzáloghitel Társulás ) és Freddie Mac (Freddie Mac - Federal Home Loan Mortgage Corporation, azaz Szövetségi Lakáskölcsön Részvénytársaság) társaságokba.

• 2008 Szeptember 15. a Lehmann Brothers csődvédelmet kér (a JFChase Morgan bank menti ki szorult helyzetéből fed hitel segítségével)16. Majd 1 nappal később az AIG lesz 80%-ban FED tulajdonná a 85 milliárdos hitelsegítség által.17

2009-re általánosságban elmondható: „Az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság mely később reálgazdásági válsággá nőtte ki magát, az egész világon komoly gondokat okoz Európától Ázsiáig. Napjainkban az USA, Japán és az Európai Unió, fejlett és fejlődő államok egyaránt nagy kihívásokkal néznek szembe. Az országok olyan intézkedéseket léptetnek életbe, melyeknek legfőbb célja a pénzügyi stabilitás biztosítása. Ezért számos országban kellett a kormányoknak közvetlenül megmenteni, feltőkésíteni vagy államosítani bankokat, pénzintézeteket, és biztosítókat. Összességében elmondhatjuk, hogy a pénzügyi válságkezelési programok részben összehangolt, részben nemzeti hatáskörben végrehajtott intézkedései a legtöbb helyen hasonlóak. Mivel sok ország külső segítségre utalt, ezért egyre többen veszik igénybe a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF és a Világbank segítségét gazdálkodásának, pénzügyi rendszerének stabilizálása érdekében. A pénzügyi krízis fokozatosan átterjedt a reálgazdaságra is, gyárak zárnak be, csökkentik termelésüket, munkahelyek szűnnek meg világszerte. A 2008–2009-es gazdasági világválság az 1929-30-as nagy gazdasági világválság óta a legjelentősebbnek tartott gazdasági válság, mely az őt megelőző globális pénzügyi válság‎ból alakult ki. Előzménye az amerikai másodlagos jelzáloghitel-válság vagy amerikai jelzáloghitel-válság, mely az USA ingatlan- és bankszektorából 2006 végén indult ki. Fontos megjegyezni, hogy hatása olyan jelentős mértékű volt, hogy bár az amerikai piacon jelentkezett elsőként, más országokra is átgyűrűzött és hatása várhatóan még az elkövetkező néhány évben érezhető lesz. Hatása a pénzügyi szektor résztvevőin túlmenően a gazdaság minden ágában érezhető változásokat hozott, bankok és cégek mentek csődbe illetve fúzióra kényszerültek. Bár a válság az USA-ból indult, gyorsan és megállíthatatlanul terjedt, lassulás következett be a világgazdaságban, ennek egyik jele, hogy a világ másik vezető hatalmának, az eurózónának gazdasági növekedése 2009-ben az Európai Bizottság becslése szerint 0,1%-os lesz. Az IMF előrejelzései sem optimizmusról árulkodnak, prognózisa szerint erre 2009-ben az egész fejlett világ recesszióba kerül, valamint a fejlődő országok növekedése is lassulni fog. A helyzetet súlyosbítja az is, hogy az elmúlt évtizedre az volt a jellemző, hogy a globalizáció folyamatainak köszönhetően a fejlett országok az olcsó munkaerővel bíró, fejlődő országokba helyezték át a nagy cégek tőkéjét. Ennek köszönhetően Kína, India szinte teljesen elszívta a pénztartalékokat az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió elől. Ennek következtében az amerikai dollár, majd az euro övezet fizetőeszköze, az euro is elkezdett fokozatosan gyengülni. Ezzel szebben a kínai jüan erősödése figyelhető meg. Mivel Kína rohamos mértékben fejlődött és fejlődik, valamint az ázsiai népekhez hasonlóan a kínai nép híres takarékosságáról, ezért a rendelkezésre álló pénzeszközöket a kínaiak nagy része külföldön fektette be, elsősorban Amerikában. Vagyis az USA el van adósodva Kína felé.”18 A folyamatok egyszerűsített és szemléletes táblázatban Andor László tárja elénk, amely az egyszerű szemlélődő számára és érthetővé teszi a folyamatokat:

2007 VIII.-2008 IX.

2008 IX.

Válság megítélése

„Másodrendű jelzálogpiaci válság”

„Globális Pénzügyi és Gazdasági válság”

Pénzügyi Rendszer

Kiterjedő csőd az angolszász világban, szűkülés

Totális bizalomhiány, csődhelyzetek, likviditási hiány

Reálgazdaság

Lassulás az angolszász országokban, kőolaj és élelmiszer áremelkedés

Recesszió az OECD országokban, lassulás a felzárkózó félperiférián, olajár csökkenés

Árfolyammozgások

Gyengülő USD, GBP , az EUR és a félperiféria valutái erősödnek.

erősödő USD a félperiféria valutái gyengülnek.

Állami Beavatkozás

óvatos kamatcsökkentések és kármentő intézkedések

Drasztikus bankmentő és élénkítő csomagok; aggresszív kamatcsökkentés; IMF, G20 stb. aktivizálódása

Forrás: Andor 2009

19

Egyszerűen összefoglalva, ez a válság nem elsőrendű jelzálogpiaci hanem, ahogy a neve is mutatja másodrendű „subprime”, a soha nem látott mélységekben lévő ezredfordulós kamatlábak miatt (USA jegybank (FED) alacsonyan tartja az alapkamatot. Ez több hitel és jelzáloghitelhez vezet), az olcsó hitelekből történő nagy mértékű ingatlan vásárlások USA-ból (USA-ban komolyabb hitelbírálat nélkül, az ingatlanárak növekedésére támaszkodva nyakló nélkül kezdenek jelzálogkölcsönöket nyújtani magánszemélyeknek. Ennek az oka a megnövekedett verseny a hitelpiacon és a több tíz éve növekvő gazdasági pályán lévő USA-ba vetett hit.)20

kiindulva az ingatlanárak emelkedéséhez vezettek. (A felvett hiteleket felhasználása kétirányú volt: egyrészt nagy mennyiségű új lakásépítést generált, másrészt: a hitelek egy része tartós fogyasztási cikkek fogyasztását segítette elő. Ez jelentősen hozzájárult az amerikai gazdaság GDP-jének növekedéséhez)21

, az olcsóhitelnyújtás adott feltételei miatt a hitelintézetek még több hitelt dobjanak a piacra amelyek fedezetéül az ingatlanok szolgáltak volna, a befektetési bankok pedig előszeretettel fektették ügyfeleik pénzét ingatlanalapú konstrukciókba, kötvénycsomagokba ( az előreprognosztizált nagy haszon reményében), amikor a „tartható fejlődés” elve sérült, akkor nagyobb kockázati tényezőjű elemeket helyeztek el saját befektetési csomagjaikba és így új és újabb átcsomagolt „új és saját” terméket dobtak piacra ( az átnevezést a saját kínálatuk csomagba tevésével legitimizálták befektetési termékeiket, a Bankok közötti hitelezési verseny egyre kockázatosabb, egyre megbízhatatlanabb adósoknak adtak hiteleket (subprime hitelek), illetve finanszíroztak kockázatos beruházásokat. Az ingatlanok értéknövekedése elősegítette azt is hogy olyan adósoknak is hiteleztek az ingatlan értékének növekedése folytán, aki egyébként normál fogyasztási hitel felvételére alkalmatlan volt. A kockázatos lakás jelzálog illetve a subprime hitelek kockázatát egzotikus pénzügyi konstrukciókba csomagolták be, és eladták befektetőknek újabb pénzt kreálva a rendszerbe és így olyan időzített bombákat csempésztek az amerikai befektetési bankok portfoliójába, amelyek később nem várt problémákat okoztak. )22, és így mások kockázatává is tették (részben vagy teljesen) saját szolgáltatásaikat. A Lehmann Brothers csődje után futótűzként sepert végig a bizalomhiány értve nemcsak a befektetőkkel és kliensekkel szemben, hanem más bankokkal szemben is (az első nagymértékű krach-esemény volt, ahol nem csak a tulajdonosok, hanem a befektetők pénze is elúszott, eleddig példátlan eseményként). „A bizalomhiány miatt kiszáradtak a pénzpiacok és megszűnt a likviditás Ennek következtében a gazdaság többi szereplője sem tudott hitelhez jutni és drasztikus visszaesések következtek be a beruházások terén és a hiteligényes iparágakban (pl. autó- és építőipar). Mivel a termelőágazatok nem jutottak pénzhez, a termelés elkezdett visszaesni, ezzel a pénzpiaci válság elérte a reálgazdaságot és már a lakosság számára is érezhetővé vált a válság. Egyre több gyár jelentette be leállását és egyre nőtt az elbocsátottak tábora. Folyamatosan bővült azon országok listája, ahol a gazdasági növekedés visszaesett és beköszöntött a recesszió, vagyis amikor a bruttó hazai termék (GDP) két egymást követő negyedévben csökkent. A válság e hullámának következménye volt az is, hogy nagymúltú bankok dőltek be, és sokat állami segítséggel kellett megmenteni.” 23. .A válság hullámai már csillapodni látszanak napjainkban, de a világgazdaságon látható érezhető nyomot hagytak, és a „tartható fejlődés” érve (vagy közhiedelme?) meg lett cáfolva.

1 http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=newsarchive&sid=aK4Z6C2kXs3A&refer=home

2 http://www.zillow.com/mortgage-glossary/Debt-to-Income-Ratio-(DTI)/

3 http://www.investopedia.com/terms/l/loantovalue.asp

4 http://www.bankarkepzo.hu/bankarkepzo.php?lng=hu&articleid=444

5 http://www.bankarkepzo.hu/bankarkepzo.php?lng=hu&articleid=444

6 http://www.realtytrac.com/content/press-releases/us-foreclosure-activity-increases-75-percent-in-2007-3604?accnt=64847

7 http://elib.kkf.hu/edip/D_14645.pdf

8 http://www.vg.hu/gazdasag/vg_online/gazdasag_-_kulfold/081114_recesszio_248634

9 http://www.tapzor.hu/Elmelet/Techalapok/Ciklusok.html

10 http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=118444865&t=9170033

11 http://gazdasag.ma.hu/tart/cikk/c/0/8612/2/gazdasag/A_Bear_Stearns_csodje_megtepazta_a_penzugyi_piacokat

12 http://gazdasag.ma.hu/tart/cikk/c/0/114260/1/gazdasag/Eladta_a_brit_kormany_a_Northern_Rock_bankot

13 http://www.federalreserve.gov/monetarypolicy/20071212a.htm

14 http://index.hu/gazdasag/blog/2008/01/11/felvasarlas_valsag_utan

15 http://www.profitcsapat.hu/content/2009-november-9

16 http://www.gphd.ktk.pte.hu/files/tiny_mce/File/Vedes/Acs%20Barnabas%20-%20disszertacio.pdf

17 http://online.wsj.com/article/SB122156561931242905.html

18 http://www.ilovejapan.hu/index.php/publications/56-a-2008-2009-es-vilaggazdasagi-valsag-bemutatasa-es-hatasa-a-japan-gazdasagara

19 http://elib.kkf.hu/edip/D_14645.pdf

20 http://hu.wikipedia.org/wiki/A_2008-ban_kirobbant_gazdas%C3%A1gi_vil%C3%A1gv%C3%A1ls%C3%A1g

21 http://hu.wikipedia.org/wiki/A_2008-ban_kirobbant_gazdas%C3%A1gi_vil%C3%A1gv%C3%A1ls%C3%A1g

22.http://hu.wikipedia.org/wiki/A_2008-ban_kirobbant_gazdas%C3%A1gi_vil%C3%A1gv%C3%A1ls%C3%A1g

23 http://hvg.hu/gazdasag/20081222_valsag_szokincs_kifejezesek_osszefoglalo

1.          Irodalomjegyzék

 

Barkai, Avraham: Nazi Economics Ideology, Theory and Policy. Berg Publishers, 1990.

Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945-1989. Budapest-Pécs, Dialog Campus, 2005.

Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004.

Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2009.

Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó Debrecen, 2000.

Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Salamon Konrád: Világtörténet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006

Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Európa Kiadó, Budapest, 1998.

Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996.

Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Interpress Kiadó,Budapest, 1999.

Vitári Zsolt : A hitleri hadigazdaság. Rubicon, 196. 2009. 20-28.

Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998.

Zumpe, Lotte: Wirtschaft und Staat in Deutschland 1933 bis 1945. Akademie Verlag, Berlin, 1980.

1.          A termelési háború, Speer eredményei

A termelési eredmények az 1942-es évben magasra íveltek és a termelés racionalizáció is kedvező eredményeket hozott: folyamatosan csökkentik a termelésen belül a könnyű harckocsik számát. A közepes harckocsi típusokon belül is az erősebb, Panzer IV-es típusok kerülnek nagyobb arányban gyártásra, (1943-ban) az elavuló III-as modellvariációkkal szemben (kisebb arányban, de növekvő számban a Tiger I és Panther típusok is megjelennek már). A 1944-es év jelenti a termelési csúcsot, közel 40000 repülőgép és 27000 páncélozott jármű illetve harckocsi került legyártásra.

Ekkorra már jelentkezik a csökkenő nyersanyag és főképp az üzemanyaghiány égető problémája, a fokozódó harci veszteségekkel súlyosbítva. A fegyvergyártás részesedése az ipari termelésből folyamatosan nőtt „1941-ben 16, 1942-ben 22, 1943-ban 31, majd 1944-ben 40%volt”.[1]  A gyártás fokozásának hiábavalósága leginkább a bevethető repülőgépek számának minimális emelkedésben mérhető: „Az 1941-ben előállított 11424 géppel szemben 1942-ben 15528, 1943-ban 25094 és 1944-ben 39275 gép hagyta el a repülőgépgyártó üzemek futószalagjait. E kétségtelenül jelentős növekedés valódi értékét csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogyan alakult a német légierő bevethető harci gépeinek száma. Gyakorlatilag ugyanis a rendkívül nagy veszteségek következtében a bevethető repülőgépek száma igen kis mértékben nőtt. 1942 júliusában, a Speer-féle program megkezdésekor 4950 bevethető harci géppel számoltak, melyet még kiegészített 950 szállítógép. 1943-ban a maximális gépszám 6107 harci gép volt, melyet még 850 szállítógép egészített ki. Ez mindössze 20%-kal volt több, mint mielőtt a termelés rohamos növekedése megindult volna. 1944-ben pedig, bár közel 40000 gépet gyártottak, majdnem négyszeresét az 1941-es szintnek, az év nyaráig a bevethető gépek száma csökkent, ,,az ősz folyamán pedig nagyon kis mértékben növekedett.”[2] Az 1944-es veszteségek hatalmas nagyságát az ekkor a légtérben egyeduralmat kivívó  szövetséges légierő hatalmas számbeli túlsúlya okozza főképp. „A német fegyvergyártás összefoglaló mutatója 1942. januárját 100-nak véve1942-ben 142, 1943-ban 222 és 1944-ben 277 volt. Mindez azt jelentette, hogy a haditermelés közel megháromszorozódott két és fél év alatt. Ha csupán a fegyvergyártást nézzük, a növekedés 1942-ben 137, 1943-ban 234 és 1944-ben 348%-os volt”.[3] Az új és újabb technikájú, sokszor kis számban gyártott fegyverzet variánsok pedig csak nehezítették a fent említett, amúgy is fennálló haderő utánpótlási nehézségeket. A 8-as táblázatra visszautalva pedig egyértelműen megállapítható, egy közel 3,5-szeres a repülőgép termelési győzelem, a szövetségesek fölényét reprezentálva. A nyersanyagtermelés frontján is abszolút fölényt vívtak ki, csak ha kizárólag egyedül Szovjetuniót nézzük is (lásd 18. táblázat). Hadászati és gazdasági előnyüket fokozandó, a Németország elleni gazdasági hadviselésre a szövetségesek külön létrehozták a Gazdasági Hadviselés Minisztériumát (Ministry of Economic Warfare), amely koordinálta és prioritizálta a német gazdasági potenciál szisztematikus rombolását. Bár Harris és Churchill döntései felülbírálták ezeket a szelektív módszereket, és sokszor a területcélok támadásai mellett döntöttek, ebből születettek aztán többek között Drezda és Hamburg pusztító tűzviharai.[4]

2.          A polgári szükségletek, mezőgazdaság és élelmiszeripar

A haditermelésre fókuszáló Németország élelmiszer ellátottsága a göringi ágyú vagy vaj kérdésébe ütközött. Saját vetésterületein csökkenő hozammal, és mind a lakosság, mind a katonaság részéről növekvő igényekkel. A mezőgazdaságból előszeretettel csoportosították át az embererőt a hadseregbe. A megszállt területek mezőgazdasági termelése pedig elmaradt a Reich által megkívánt szinttől. A kieső élelmiszert pedig általában a Südostraumból pótolták, bár ez is csak részlegesen tudta a szükségleteket fedezni. Ezáltal a nyugat-európai területek mezőgazdaságait is a céljainak szolgálatába állította, így megnőtt az élelmiszerimport mértéke főleg Hollandiából, Dániából, Belgiumból és Franciaországból[5] (lásd 19. táblázat). A régi Közép-Európa terv immár új nevén nagytérgazdaságként éledt fel:

„Gazdasági érdekszövetséget kell alakítanunk a Németországot körülvevő országokkal. Ide tartozhat Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, a Balkán, továbbá Dánia és Hollandia, sőt esetleg Belgium és Luxemburg és Svájc is. Így kell létrehoznunk egy közép-európai blokkot, amely a különböző országoknak nyújtott előnyök miatt mind szorosabban és szorosabban fog összefonódni. A dunai országok gazdasági föderációja német vezetés alatt vagy egy kiterjedt kereskedelmi övezet a német ipar vezetésével teljesen megfelel a dolgok természetes fejlődésének”.[6] A német gazdaság teoretikusai által vázolt gazdasági irányvonalak lettek érvényesítve a térség német gravitációba került nemzetei, országai felett. „Azt is állíthatjuk, hogy a német lakosság viszonylag jobb ellátása a háború időszakában azért volt biztosítható, mivel a többi európai fejadagjait rendkívül alacsony szinten tartották. Míg Németországban az átlagos fejadag kalóriaértéke 2000 körül mozgott 1941 és 1944 között, addig Franciaországban, ahol az első fejadagrendszer még szintén 2000 kalóriával számol először 1500 kalóriát, majd 1200 kalóriára, még később 900 kalóriára csökkent a hivatalos fejadag. Hollandiában, 1941-ben még magasabb volt a fejadag, de 1944-ben már 24%-kal a német szint alá csökkent, nem is beszélve a háború utolsó évében bekövetkezett tömegéhínségről. Azokban az országokban, mint pl. Belgium, ahol korábban sem volt erős a mezőgazdasági termelés, a helyzet még rosszabb volt”.[7]

3.          Pénzügyek és külkereskedelem a háború alatt

A német pénzügyi helyzet sem volt túl pozitív: a háború ideje alatt közel 480 milliárd birodalmi márkát költött hadikiadásokra. A saját lakosság háborús terheit csökkenteni próbálták, és a megszállt országgal próbálták finanszíroztatni saját megszállásának költségeit, ez pedig nem volt mindig sikeres. Még 1940-1941-ben sikerült az állami költségek 35%-át, 1942-ben csak 33%-át, 1943-1944-ben 25%-át, és az államcsőd 1945-ös szélén körülbelül a 20%-át. A tengelyhatalmak és a szövetségesek (beleértve a Szovjetuniót is) költségvetési mutatóinak összehasonlítása példaértékű, a számok nyelvén tükrözi a szövetségesek elsöprő fölényét. (lásd 20. táblázat) A háború közvetett finanszírozására felhasználták a német lakosság elég nagy számban takarékbetét formájában  félretett tőkeállományát, és ezáltal is viszonylag alacsonyan tudták tartani a hazai adószínvonalat. Ellenben a közvetett adókulcsot többször is növelték az olyan termékeknél, mint például a cigaretta és az alkohol. Új adófajták is felbukkantak a pénzügyi helyzet romlásával, például a helyi hadiadó. Az adózás eszközének fő funkciói a fogyasztási cikkek adagolásában, illetve a nyersanyag és munkaerő elosztásában, a gazdaság ellenőrzésében és szabályozásában rejlettek. Levezették a felesleges polgári vásárlóerőt, és a pénzen keresztül minél több erőforrást a hadiiparba csoportosítottak a segítségével. A mérsékelt adózás és fogyasztási adók befagyasztása, az árszínvonal stabilan tartása, és ehhez képest a bérszínvonal magasan tartása népszerűségi célokat szolgáló intézkedések voltak. A megszállt területek pedig a hadi költségek negyedét tudták fedezni (a 480 milliárd márkát alapul véve az összköltségek tükrében ez a szám azonban csak 15%!).[8] A német ipar számára a háború végéig fontos maradt a semleges országokkal történő kereskedelem, az olyan fontos nyersanyagokkal megfelelő szinten történő ellátottság miatt: mint a svédacél (és például a jó minőségű SKF golyóscsapágy), a török króm, a spanyol és portugál volfrám, illetve Svájc a rajta áthaladó tranzitforgalomért (lásd 21. táblázat)[9].

4.          A nagytérgazdaság világbirodalma

A Grossraumwirtschaft, mintegy kereskedelmi offenzív eszköz volt Európa területeinek gazdasági uralásához. Egészen az 1940-es nyári sikerekig (sőt nyugodtan megemlíthetjük az 1941-es tavaszi sikereket is) a megszállt területeken minimális gazdasági infrastruktúrát hozott csak létre, a területek szisztematikus beépítéséhez a nagytérgazdaságba. Az eljárás általában még egy szervezett kifosztási rendszert sem tartalmazott. Ötletszerűen, illetve a szükségekre gyorsan, ad hoc módon reagálva, épp amire szüksége volt a birodalomnak azt lefoglalták és birtokba vették a német fegyveres erők, erre jó példa volt Lengyelország. A rendszertelen, ad hoc jellegű eljárás, mégsem lehetett tartós válasz ezen tereknek Berlin központú produktív összekapcsolására, és egy gazdasági értelemben is vett világbirodalom felépítésére. Az állami és nagyipari érdekeket figyelembe véve, 1940 nyarán Göring a Gazdasági Minisztériumnak utasítást adott, hogy dolgozzon ki egy egységes gazdaságpolitikát, ami összefogta volna az eddig meghódított területeket. Az elfoglalt térségeket német vezetés alá szervezve, és természetesen a birodalom által koordinálva gazdaságukat, illetve politikai orientációjukat.

Ez a terv egyértelműen egy egységes Európa víziója, amit a svasztika védjegyével fémjelezve kellett volna Európa nemzeteire fokozatosan kiterjeszteni. A politikai, gazdasági és ideológiai uralom, az élet minden területének német gravitációba kényszerítése volt kifelé terjedő irányban Hitler víziója az új világrendről. Ez alapján a világ közepe Európa és azon belül Németország lenne, a Grossraumwirtschaft hatásai a kontinensen túlmutattak volna. Az egész világ III. Birodalomhoz lett volna igazítva a német elvárásoknak megfelelően. Ezután minden út Berlinbe vezetett volna. A birodalom a Gibraltártól az Urálig terjedt volna az elképzelések szerint, a gazdasági hatásai viszont Szibériára és Afrikára is kiterjedtek volna az „Új Rend” képzeletében. Európa három fő zónára volt felosztva:

 

1. Nyugat-Európa,
2. délkelet - európai csatlósállamok,
3. Szovjetunió és a keleti elfoglalt szláv területek[10].

 

A csatlósok saját gazdaságukat a német termelés igényeihez igazították, elsősorban az agrárigények kielégítése volt a fő profiljuk és Németország nyersanyagokkal történő ellátása (esetlegesen alkatrészgyártás). A nyugat európai megszállt területeken Németország parancsolt, termelésük, berendezkedésük is ehhez igazodott, gyakorlatilag ez érvényesült szigorúbb és megszorítottabb formában keleten is. Az ellentételezések kétoldalú klíring - elszámolások keretein belül történtek, amelyből mindig a német fél került ki pozitív mérleggel (lásd 22. táblázat).

5.          Összegzés

Németország, már Hitler hatalomra jutásától gyakorlatilag az Európa feletti uralmat és az első világháborús béke revízióját tűzte ki célul. Erődiplomáciával Németország mozgásterét addig tágította, amíg Anglia és Franciaország ellenállása engedte. A béke revíziója gazdasági szempontból a Neuer Plan keretein belül történt, Schacht a pénzügyi zseni addig nyújtotta a birodalom felkészülési idejét ameddig csak tudta. 1939-re így a birodalom devizakészlete 1%-ra zuhant. Németország nemcsak területi nyereségeket könyvelhetett el, a háború évére gyakorlatilag a legmeghatározóbb tényezővé vált a Südostraum országainak (Magyarország, Jugoszlávia, Románia és Bulgária) gazdasági életében. Agrártermékeik majd teljes felvevőpiacává vált (illetve az itt található stratégiai anyagok felvevőjévé is) és klíring egyezmények sorával hódította meg őket, hogy a háború alatt is minden lehető módon szolgálják célját.

A gazdasági csőd szélén volt a túlfegyverkezett és a háborús rajtra kész 3,6 milliós hadsereget fegyverbe hívó náci rezsim, amikor 1939. szeptember 1-jén megindult a támadás Lengyelország ellen. Göring és a Négyéves Terv Hivatala a gazdaság természetét figyelmen kívül hagyva egyre gyorsabb ütemet szeretett volna diktálni ebben. Úgy gondolták, hogy majd a meghódított területek hadizsákmánya kompenzálja az adósságokat, és gazdaggá teszi az Európát uraló Új Rendet.

A német stratégia alapját a villámháború elmélete képezte. Az ehhez kapcsolt szélességi fegyverkezés egy dinamikusan és gyorsan megvívott győztes háborúra történő limitált idejű felkészülés. Amikor az adott területet beillesztették a német fennhatóságú blokkba, akkor a gazdaság az ideiglenes hadi prioritást fokozatosan visszatolta a polgári szükségletek felé (a rendszer népszerűsége nagyon fontos volt). A Blitzkriegek sorára való felkészülés 1939 végére sikeresen megtörtént. Adott stratégiai anyagokból, amelyek a háború viseléséhez elengedhetetlenek voltak, megfelelő mennyiségű állt rendelkezésre. Amelyekből hiány mutatkozott, azt megpróbálták mesterségesen biztosítani (akár jóval a piaci ár felett is előállítva azokat). Németország erőforrásai, fekvése (a kétoldali front erőmegosztó I. világháborús réme), nyersanyag és munkaerőkészletével csak a villámháborús hadviselést tették lehetővé sikeres módszerként. A háború első szakasza, amely ennek jegyében zajlott, egészen 1941 decemberéig tartott. Gyors háborúk sorával Nyugat-Európa és a Balkán már kezdik mutatni, mit értenek nagytérgazdaság alatt a német közgazdászok. Ahol a birodalom igényei állnak a tér közepén, ahol az adott régiók és országok termelése (és termelésorientációja is) a III. Birodalom igényeihez van igazítva.

A háború második fázisa, ahol a Thomas tábornok által mélységinek nevezett fegyverkezés került előtérbe, 1942. januárjától veszi kezdetét. Gyakorlatilag a német gazdaság áttér az erőforrások minél teljesebb kihasználásra, a hadigazdálkodásra, amit csak 1944-ben nevezhetünk Totális Hadigazdálkodásnak (1942-től egyre jobban tolódnak a hadianyag és fegyvergyártás felé, de a kritikus határt 1944-ben érik el). 1942-től Albert Speer-rel az élen egy hathatós, szervezeti átalakítást végeznek, és a termelés elosztást és összehangolást hatékonyabbá téve (Központi Tervezőbizottság) kezdik meg a német gazdaság teljes mozgósítását. A szövetségesek tömeggyártási stratégiáját átvevő német gazdaság minden évben csúcsokat dönt.

Mégis mi az, ami eleve megnyerhetetlenné teszi számukra ezt a háborút? Az a tény, hogy a villámháborús hadviselés az egyetlen módszer, amelytől sikereket remélhettek. Miért?

 

 Két fontos és sarkalatos pont van, amelynek kulcsfontosságú szerepe volt. Az első a nyersanyagok pontja. Németország területén olajlelőhely gyakorlatilag nincs, a vasércből meglévő források mennyisége és minősége miatt a fegyvergyártáshoz még külső forrásokra szorult. Az erőltetett ütemű fegyverkezés igényeinek kielégítésére szükség volt még a svéd bányák jó minőségű vasércérc szállítmányaira. A páncélgyártáshoz szükséges ritka fémek bányái sem voltak német terülteteken (króm, nikkel, volfrám, mangán, molibdén), ebből is behozatalra szorult a Reich. A román olaj és a műbenzin üzemek kapacitása (a fokozódó bombázásokkal nagymértékben csökkent) csak limitált számú tank és repülőgép, limitált idejű üzembe tartására volt elég (főleg 1944-től erősödik fel ez a probléma). Ezzel szemben a szövetségesek (kiemelten Szovjetunió és USA) forrásai, a saját területeiken igen gazdagon álltak rendelkezésre. Németország a kaukázusi olajmezők meghódításától remélte újabb üzemanyagforrások felhalmozását (és folyamatos nagymértékű olajellátást), de az elfoglalt kutakat felgyújtva, illetve az elfoglalt bányákat és üzemeket lerombolva találták. Ezen bányák termelékenysége igen alacsony volt (a donyeci szénmezők gazdagsága ellenére sem, sikerült megfelelő apparátust alkalmazni hatékony kitermelésükre). Az üzemeket pedig vagy lerombolták a visszavonuló orosz csapatok, vagy leszerelték és az Urál közelébe telepítették. A nyersanyagok frontján behozhatatlan lépéselőnyben voltak szövetségesek, és az USA mozgósított ipari kapacitása messze meghaladta nemcsak Németországét, hanem saját szövetségeseiét is.

A másik fő pont a munkaerő. Nagy-Britannia, USA és a Szovjetunió lakosság és mozgósítható munkaerő (így katonák számában is értendő) messze meghaladta a német, japán és csatlós államok mozgósítható munkaerő állományát. Az elfoglalt területek munkaerejét nem tudták gazdaságosan kihasználni, értve ezt a nyugati területekre főképp. Vagy egész egyszerűen a német faji politika nem engedte (nagyon sok orosz katona éhen halt vagy faji tisztogatások áldozata lett) a külföldi munkaerő optimális hatékonysággal történő felhasználását. A hadseregbe mozgósított munkások a termelés számára elvesztek (és a Wehrmacht vesztesége 1944-re már milliókban volt mérhető), a nők mozgósítása a lehetséges mértékben megtörtént. A termelés minősége és főképp mennyisége hiába nőtt egyre nagyobbra, egyrészt a szövetségesek növekedése jóval nagyobb volt, másrészt a növekvő veszteségeket is alig tudták pótolni ezzel a termelésnövekedéssel. Volt olyan nap 1944-ben amikor a műbenzin üzemek 500 tonnát tudtak összesen termelni (a hadsereg erre a napra szinte mozgásképtelen lett)[11]! Az üzemanyaghiány miatt az üzemben tartott (és kiképzési) órák számát nagyban csökkentették, és gyakran előfordult, hogy támadások ezen nyersanyaghiányba fulladtak bele (például az ardenneki offenzíva).

Ameddig a Blitzkrieget, a német sajátosságokra és adottságokra szabott stratégiát tudták alkalmazni, addig sikeresen és győzedelmesen vették az akadályokat. Érvényesültek a magas fokú szervezettség, jól felkészített hadsereg és a szélességi fegyverkezés sajátosságai. Amikor a sorsdöntő pillanatot elmulasztva és a sikertelen Adlerangriff[12] után Anglia tőrként maradt Németország hátában, hiba volt ezen ellenség kikapcsolása nélkül egy új háború megindítása az élettérért. Bár a Szovjetunió elleni háború jól indult (és a sorsdöntő pillanatokban nagyon jól jött a nyugati segítség Anglia és USA felől), de 1942 elejére eldőlt: a villámháború kudarcot vallott. Németország belekényszerült egy olyan anyag és tömegháborúba, egy totális háborúba, ahol a játékot az ellenfelek játékszabályai alapján játszották. Ezzel minden eldőlt, a dolgok együttállása egyértelműen csak a szövetségesek győzelmét hozhatta. A küzdelem maximum egy kedvező békét tartogathatott a birodalomnak, esetleg egy Status quo-t, de győzelmet már semmiképp. 1945. május 8-án végképp bebizonyította a szövetségesek igazságát a tények valósága is.

[1] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 158.

[2] Uo. 160.

[3] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 161.

[4] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 345-349.

[5] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 87.

[6] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 291.

[7] Uo. 244.

[8] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 280-286.

[9] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó,  Debrecen, 2000. 369-377.

[10] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,  Budapest, 1990. 292-297.

[11] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 369.

[12]Az 1940 Augusztus 12-én indított támadás, először a Seelöwe hadműveletet előkészítésére (Angliai partraszállás) indult. Az angliai csata néven elhíresült ütközet, német kódneve.

1.          A Rüstung parancs, a mélységi fegyverkezés

Amint azonban Németország kényszerűségből kezdte feladni a megszállt területeket, védekezésbe szorult, és már vesztésre állva harcolt tovább.[1] A hadiszerencse - az angliai döntetlentől eltekintve - egészen 1941 júniusáig kitartott. 1941 végére viszont kiderült, hogy a Blitzkrieg a Szovjetunió esetében csődöt mondott. „Először is az 1941-es váratlan támadás nem vezetett a Szovjetunió összeomlásához, s mi több, a meghódított területek gazdasága – melytől hatalmas gazdasági erőforrásokra számítottak – az itt levő üzemek kiürítése vagy megsemmisítése miatt nem nyújtott érdemleges segítséget a német gazdaságnak. Mivel a németeket Moszkva előtt megállították, s a villámháború lehetősége elmúlt, a következő alternatívák maradtak:

 

• újabb kísérletet tenni a Szovjetunió meghódítására és forrásainak a német gazdaság által történő kizsákmányolására,
• vagy a német gazdaságot totálisan a háború szolgálatába állítani.

 

Mivel az első alternatíva sikere nem mutatkozott biztatónak, nem maradt más hátra, minthogy Németországban próbáljanak a források helyes mozgósításával és növelésével maximális mennyiségű fegyvert és hadianyagot előállítani”.[2]

A Szovjetunió léte, fennmaradása nagymértékben volt köszönhető az 1941 decembere után nagy mennyiségben USA-ból érkező sokszintű gazdasági és hadi segítségnek. „Az USA a második világháborúban 86330 tankot, 296400 repülőgépet, 2681000 gépfegyvert, 6500 hadihajót, 65400 partraszállási járművet, 5400 teher és szállítóhajót gyártott. Az 1941. évi kölcsönbérleti szerződés alapján a szövetségesek az USA-tól 47 mrd. dollár értékben kaptak fegyvereket és ellátási javakat. Csupán a Szovjetuniónak szállítottak: 15000 tankot, 17246 repülőgépet, 135000 gépfegyvert, 427000 tehergépkocsit, 50000 dzsipet, 35000 motorkerékpárt, 1000 mozdonyt, 7080 tehervagont, 2,5 millió tonna benzint, 2,6 millió tonna acélt.”[3] A polgári gazdálkodás prioritása egyre inkább háttérbe szorult a növekvő hadiigények mellett. Előtérbe került a hadigazdaság négy fő vonása: a maximális haditermelés, a csökkentett polgári fogyasztások, beruházások és a tőkejavak egy részének felhasználása. „Ha elegendő idő áll rendelkezésre arra, hogy a hadigazdasághoz szükséges tőkejavakat valamennyi iparág számára biztosítsák, akkor egy ország hadigazdaságának végső korlátait részben munkaerejének mennyisége és szakmai felkészültsége, továbbá a területén vagy ellenőrzése alatt álló ércek és ásványok gazdasága szabja meg. Ez a két legfontosabb keresztmetszet, melyet valamennyi más ideiglenesen jelentkező nehézség leküzdése után át kell hidalni”. Németországban 1939 és 1941 között Hitler különböző utasításai állandóan változtatták a haditermelés prioritásait hol felgyorsítva, hol lelassítva a különböző termékek termelését. Lehet, hogy ezeket a változtatásokat távolról sem a diktátor szeszélyének, hanem inkább a változó igények kifejezésének kell tekintenünk, mindenesetre az tény, hogy ebben az időben a német gazdaság még egyáltalán nem volt maximálisan mozgósítva a háború céljaira.”[4]

A Blitzkrieg időbeli végét gazdaságtörténeti szempontból a hitleri 1942 január 10-én kiadott Führer parancs, a Rüstung[5] jelenti. Ezzel a paranccsal kezdetét vette a Thomas tábornok által „mélységi”-nek nevezett fegyverkezés és a felkészülés az elhúzódó háborúra, és a gazdaság eltolása mindinkább a totális hadigazdaság irányába.[6] A Blitzkrieg stratégiáról való lemondással megkezdődött Németország reménytelen csatája a gazdasági relativitások ellenében annál is inkább, mert a hosszú távú hadiipari beruházások területén többéves előnyt adott a többi nagyhatalomnak, amelyek az ilyen stratégia szempontjából, gazdaságilag egyébként is erősebbek voltak.” A Rüstung nyíltan elismeri a termelés eltolásának szükségszerűségét.

2.          Felkészülés az anyagháborúra. Albert Speer tevékenysége a Zentrale Planung keretében

A Gazdasági és Fegyverkezési Hivatal (Wirtschaft und Rüstungsamt) élére az 1940 februárjában kinevezett Fritz Todt 1942 februárjában, két nappal a hivatalának hatáskör bővülése után repülőbalesetben meghalt. A hivatal átveszi a nyersanyagelosztást és a külkereskedelmet. Az eddig Göring által felügyelt négyéves terv hivatalának kezében lévő hatásköröket kapta meg, de a gazdaság új termelési szisztémára való átállítása már utódjára várt. [7] „1942. február 15-én, Fritz Todt halála után Speert nevezték ki a Todt-szervezet vezetőjévé, valamint fegyverkezési és lőszerellátási miniszterré. (1943. szeptember 2-ától fegyverkezési és hadiipari miniszter.) Ehhez a pozícióhoz járult még 1942 áprilisában a fegyverkezési főmegbízottá és Központi Tervezőbizottság tagjává való kinevezés, mindkét funkciót a négyéves terv keretén belül töltötte be”.[8]

Albert Speer tudta kezelni a felmerülő problémákat, a magas rangú pártfunkcionáriusokkal könnyen szót tudott érteni és jó kapcsolatban állt sok nagyiparossal is. Hozzáértő kézzel nyúlt hozzá a termelésirányításhoz, és fokozatosan bővítette mozgásterét, illetve hatásköreit. A két másik szervezet, amellyel hatásköri átfedések voltak, a Négyéves Terv Hivatala, illetve a Gazdasági Minisztérium. A második négyéves terv egyes stratégiai anyagok előállítására koncentrált, legfőképp a szintetikus olajra és a műgumira, illetve ezeknek a termelését szerette volna növelni. A Hivatal jelentőségét legfőképp Göring személyi dominanciája adta, ami 1941 vége után, egyre csökkenő jelentőséget hozott a szerv számára. A másik a Gazdasági Minisztérium, ahol Funk miniszter legfőbb tevékenységi körei a külgazdasági kapcsolatok és a nyersanyagellátás voltak. Jellemző még a hitleri bürokráciára, hogy ezek a szorosan összefüggő tevékenységi körök, amelyek egy kézben tudtak volna a legnagyobb hatásfokkal működni, egy egységes gazdaságirányítás mellett a legapróbb momentumig darabjaikra voltak szedve (például a munkaerő kérdésében, Sauckel felelős kormánybiztos hivatala rendelkezett)[9].

Hiányzott egy központosított, és ezáltal átfogó gazdaságirányítás, ami összehangolná és optimalizálná a termelés, és a gyártás legalapvetőbb egységeit. Így többek között Göring beleegyezésével a négyéves terv hivatalán belül felállították a Központi Tervezőhivatalt (amely nagyon gyorsan formálissá tette a göringi hivatal keretein belül történő működését, és elég nagy autonómiára tett szert).[10] A szabályozás megosztottsága ezzel nagyot csökkent, és a racionalizált erőforrás elosztásában és termelésirányításban nagy előrelépés történt.

A Führerprinzipet[11] figyelemben tartva: „1942. április 4-én került sor, amikor Hitler jóváhagyását adta egy Zentrale Planung (Tervezési Központ) elnevezésű bizottság megalakulásához. Ennek mindössze három tagja volt, maga Speer, Paul Körner a Gazdasági Minisztériumból és Milch tábornagy a légierőtől. Ez a kis csoport szoros ellenőrzés alatt tartotta a nyersanyagok elosztását, miáltal a gazdaság polgári és katonai szektoraira egyformán rákényszeríttette a prioritások rendszerét. Minden igénylőnek meg kellett jelennie a bizottság előtt, hogy ott ismertesse nyersanyagigényét, a bizottság pedig negyedévente[12] (a negyedévenkénti elosztás rendszere már Todt alatt is felbukkan, az igazi erő azonban Speer-nél áll mögötte) hozott átfogó és kötelező érvényű elosztási határozatokat. Neve ellenére tehát a Zentrale Planung nem tervbizottság volt, hanem olyan testület, amely arra kényszeríttette a termelési bizottságokat, a fegyveres erőket és a polgári gazdasági minisztériumokat, hogy maguk tervezzenek”.[13]

A német haditermelés így a szövetségesek termelési elveivel szemben mozogva kényszerült meghatározni gazdasági prioritásait és irányvonalait, mondhatjuk az ellenség módszerét volt kénytelen használni. Az irányítás racionalizációja és egy olyan tehetséges gazdasági vezető, mint Speer, hamar hozta az eredményeket is. A lőszergyártást fél év alatt közel duplájára, és a harckocsigyártást közel negyedével növelte meg, az általános mutatók szerint a fegyverkezés teljesítménye közel 60%-kal emelkedett.[14] Speer saját térnyeréséről később Nürnbergben így beszélt: „Azzal tudom leginkább jellemezni a növekedést, ha megadom a fennhatóságom alatt foglalkoztatott munkások számát. 1942-ben összesen 2,6 millió ember dolgozott a fegyverkezési és az építési program keretében. 1943 tavaszán Dönitz rám bízta a haditengerészet fegyverrel való ellátását, így az általam irányított munkások száma 3,2 millióra emelkedett. 1943 szeptemberében Funkkal egyetértésben átvettem a gazdasági miniszter hatáskörébe tartozó termelési ágazatok irányítását, ami azt jelentette, hogy már 12 millió munkás tartozott hozzám. Végül 1944. augusztus 1-jén Göring átadta nekem a légierő fegyverutánpótlásának a feladatát, ami azt jelenti, hogy az elkövetkező időkben 14 millió ember munkáját irányítottam. Ez a szám csak Németországra vonatkozik, nem foglalja magában a megszállt területeken alkalmazott munkaerőt”.[15]A Központi Tervezési Bizottság vezényletével a hatalomösszpontosítás ekkora mértéke egy olyan szakember kezében, mint Speer, a termelés fokozott emelkedéséhez vezetett, és kiküszöbölte (de legalábbis nagymértékben csökkentette) a különböző szervek közötti rivalizálást, ezáltal is növelve a hatékonyságot (a személyi prioritások, az hogy ki, hogyan lobbyzott a fegyverneméért, sokszor erőteljesen befolyásolták az adott fegyvernem növekedési ütemét.[16])

A termelés növekedése érzékelhető volt, például a magas szakmai és technikai felkészültségű Speer-team[17] bevezette a termelést gyorsítandó szabványosítást, de a Hitler által jóváhagyott fegyvergyártási program az aktuális igényekre reagált a leggyorsabban. Első lépésben a lőszergyártás fokozták, majd főleg a keleti frontra gondolva a harckocsigyártás és a repülőgépgyártás került előtérbe. Az 1941-es 5238 darabhoz képest a német üzemek 1942-ben 9278 darabot (80%-os növekedés!) gyártottak, és a nehéz páncélos aránya is emelkedett. A repülőgép gyártás is az 1941-es 11776 darabról, 1942-re 15556 darabra emelkedett. [18] (Lásd 7. és 8. táblázat és 1. ábra) Itt térnék ki a két legnagyobb alapprobléma egyikére: Németország területén nem voltak olajlelőhelyek, ezért a Blitzkrieg céljainak egyike a nyersanyagokban (főleg olajban) gazdag területek minél gyorsabb meghódítása és a termelésbe való minél gyorsabb és hatékonyabb beállítása volt. Nem véletlenül, mert csak ezzel volt lehetséges a háború sikeres folytatását német részről. „Így szükségszerűen fel kellett tenni a kérdést, hogy vajon a nyersanyaghiány és különösen az olajhiány nem korlátozza-e automatikusan a hadianyag-termelés növelését. Ahogy Thomas tábornok megállapította: mivel a német hadsereg nem tudta elfoglalni a kaukázusi olajmezőket, „ez gyakorlatilag véget vetett az offenzív hadműveleteknek””.[19]

3.          Németország első Achilles-sarka: A stratégiai anyagok

A növekvő romániai olajimport és a költséges műbenzin projektek a III. Birodalom életben maradásának alapvető energiaforrásaivá váltak, főleg az 1942-es sikertelen offenzíva után. Az egymás utáni termelési csúcsok 1944 első negyedévéig tartottak, de ha „Még ha több repülőgépet gyártottak is volna, a benzinhiány következtében ezeket akkor sem tudták volna üzemeltetni. Az a különleges helyzet állt elő, hogy mikor a havi repülőgépgyártás elérte a csúcspontját, a műbenzin termelő üzemek korábbi kapacitásuk 8%-ával működtek. Németország egyre több repülőgépet gyártott, de egyre kevesebb ideig tudta azokat üzemeltetni”.[20] Ezzel szemben a legnagyobb ellenfél, az Egyesült Államok, a németek által hőn áhított teljes önellátást, ha akarta bármikor meg tudta volna valósítani, mivel az ellenőrzésük alatt álló területen megfelelő mértékben álltak rendelkezésükre a nyersanyagok. Ez alatt értve mind a fegyvergyártáshoz és lőszergyártáshoz szükséges alapanyagokat mind az üzemeltetésükhöz szükséges energiahordozókat, hogy nemcsak legyártani, de üzemben tartani is tudták a páncélosokat és repülőket (lásd 9. táblázat). A német haderő vasércszükségletét a meghódított területek sem tudták fedezni, így a háború végéig jelentős maradt a svéd vasérc import (jelentős vastartalommal olyan jó minőségű alapanyag, amely Németország területén nem volt bányászható). Az acéltermelés mennyisége és minősége egészen 1944-ig, ha kis mértékben is, de folyamatosan nőtt, ezzel a fegyvergyártásnak megfelelő acél mennyisége és minősége folyamatosan biztosított volt. (lásd 10. és 11. táblázat)

Fontos stratégiai anyagok, amelyekhez Németország csak importból juthatott és kiemelt fontosságúak voltak a fegyvergyártás szempontjából: a nikkel, króm, mangán és volfrám. „A szövetségesek nem csupán a varérc ellátás problémáira alapozták reményeiket, hanem a minőségi fegyveracél ötvözéséhez szükséges színesfémércek hiányára is. A gyártáshoz elsősorban négy fémre, mangánra, nikkelre, krómra és volfrámra volt szükség – az első háromra a páncéllemez alkotóelemeként, a negyedikre pedig az alakra vágásukhoz szükséges nagy sebességű szerszámkésekhez”.[21] Nikkelt az észak finn Petsamo bányáiból, króm főleg Törökországból illetve kisebb jugoszláviai, bulgáriai és görög forrásokból, a volfrámot főleg spanyol és portugál szállításokból pótolták. Mangánércből viszonylag nagy készlet volt már a háború kitörésekor, illetve a szovjet Nikopol bányái is biztosítottak lehetőséget a készletek növelésére.[22] (lásd 12. és 13. táblázat) Az alumínium előállításhoz szükséges bauxit pedig egyrészt a magyar bányákból, másrészt a szovjet területekről volt a Reich számára biztosítva. A termelés fokozását és a források folyamatos biztosítását a náci rezsim az általa meghódított területekről és vonzáskörzetéből szerette volna pótolni. A nyersanyagban gazdag keleti területek termelésbe állításának hatásfoka elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Ez persze nem volt véletlen: a visszavonuló szovjet csapatok, amit csak lehetett az Urálon túl felállított ipari körzetbe telepítettek át, amit pedig nem sikerült áttelepíteni, azt nemes egyszerűséggel lerombolták, felgyújtották vagy használhatatlanná tették. „Az olajmezőket és Krivoj Rog vasércbányáit a visszavonuló csapatok teljesen leszerelték. A Dnyepertől keletre levő szénmezőkből elfoglalásuk után a háború előtti termelésüknek csak 10-20 százalékát lehetett kinyerni. Vasúti eszközökből és villamos áramból súlyos hiány volt. A széntermelés még a helyszínen levő csapatok ellátáshoz is szűkösnek bizonyult. 1942 végéig Krivoj Rog mindössze 347000 tonna vasércet szállított le, míg Franciaország ugyanabban az évben 17,4 millió tonnát.”[23] Ehhez fűzném még a következő megállapítást: „a Donyec-medence széntermelése 1942 végén a háború előtti szintnek csak 5,6%-át érte el, ami arra sem volt elegendő, hogy a német hadsereg és a helyi közlekedés igényeit kielégítse. 1943 nyarára javult a helyzet, de a legmagasabb termelési volumen sem volt több 900 ezer tonnánál. Gyakorlatilag az egész megszállás időszakában Európa egyik legnagyobb szénmedencéjéből a német megszállók nem tudtak 4 millió tonnánál több szenet kibányásztatni, ami alig érte el az egész német termelés 2%-át”.[24] A kitermelt szénre azonban nemcsak a villamos áram termelésben volt égető szükség (döntő többségben hőerőművek voltak Németország területén), hanem a műbenzin termeléshez is: „1941-ben becslések szerint csak a műbenzint gyártó program végrehajtásához 21 millió tonna szénre volt szükség, azaz a széntermelés 8,5%-ára. Évi 5 millió tonna műbenzin termelése 60 millió tonna lignitet, vagy 10 millió tonna szenet, továbbá az ország villamosenergia-termelésének 16%- át és 80000 új munkás munkába állítását igényelte”.[25]

A növekvő energiaigények a széntermelés nagymértékű fellendítését követelték volna meg, ezzel szemben a jobb minőségű feketeszén termelése a háború végéig szinte azonos szinten stagnált (1944-ben a területvesztésekkel párhuzamosan esni kezdett), és a barnaszén termelése is minimális mértékben növekedett csak (lásd 14. táblázat). Az elfoglalt területeket a központi nagynémet területek igényeinek kielégítőjévé tennék, és a birodalmat tennék a világ, és legfőképp Európa gazdasági mozgatójává és központjává. Ezen törekvéseiket egyértelműen mutatatja maga a nagytérgazdaság ideológiai magja, és példaként a szövetségeseikkel folyatott gazdasági tevékenységük is.[26] A romló hadi helyzet és a zsugorodó birodalom területe még nagyobb erőfeszítésre sarkallt (a csökkenő nyersanyagok problémája erősödött és a kereskedelem lehetőségei is fokozatosan beszűkültek), bár Németország néha aprónak tűnő problémái is a haditermelés nagymértékű visszaesésével vagy a haditermelés ideiglenes leállásával fenyegettek (energiahiány miatti csökkentett műszakok, vagy például olyan apró dolgok hiánya, mint a golyóscsapágy[27] vagy a csavar).[28]

4.          Németország második Achilles-sarka: A munkaerő

A német gazdaság másik Achilles-sarka, amely a háború előrehaladtával és a veszteségek növekedésével, illetve az erősödő mértékű és a nyersanyag problémával hasonló volumenűvé növi ki magát, a munkaerő problémaköre. A probléma magja maga a munkaerőhiány volt, illetve nagyon egyszerűen az a tény, hogy a szövetséges államok lakossága jóval több volt, mint az ellenük hadakozó tengely nemzeteié. Németországban a háború kezdetekor nem volt munkanélküliség, munkaerő tartalékokat felszabadítani már csak a nők munkába állításnak fokozásával tudtak, és ebben a hitleri társadalompolitika (a 3 K: Kinder, Küche, Kirche: azaz gyerek, konyha, templom) nem éppen segítette Speert, és főképp a munkaügyi kormánybiztost Fritz Sauckelt. A férfi - nő foglalkoztatási arány már a háború előtt is viszonylag magas volt, a nyugati demokráciákhoz viszonyítva (64:36, férfi : nő), és a háború folyamán ez minimális mértékben emelkedett meg csak. Ez több dolognak is volt köszönhető: egyrészt magas volt a fiatal anyák száma, a hitleri társadalompolitika, és a fronton szolgáló katonák feleségeinek segélyezése is ezt erősítette. (az NSDAP hozzáállása csak 1943. január 27-e után, a Totális Mozgósítási Program meghirdetése után módosult némileg, de mindenképp a gazdasági helyzetre reagáló pragmatizmus miatt csak.)[29]

Egyetlen alternatíva kínálkozott, amivel a növekvő munkaerő igényekre választ lehetett volna adni: a külföldi munkaerő alkalmazásának fokozása, illetve iparban történő növelt számú alkalmazása (lásd 15 és 16. táblázat). Ami ezekben a táblázatokban nem jelenik meg, az a hitleri politika által elpazarolt hatalmas orosz munkaerő; milliószámra pusztultak szimplán éhen a fogolytáborokba zárt szláv, alacsonyabb rendűnek titulált emberek. A 1941 őszétől súlyos munkaerőhiánnyal küzdő Németország pazarlása a gazdasági aspektusból teljesen értelmetlen volt. Hitler gondolkodásmódja adhat erre csak választ, amikor 1942 elején világossá válik a Blitzkrieg kudarca, ekkortól erősödik fel még jobban a külföldi munkások munkaerejét jobban kihasználó tendencia. Míg 1942 elején az összes munkaerő 9%-a külföldi, addig ez az arány az év végére 35%- ra becsülhető.[30] Ebben nagy szerep jutott az, hogy „1942 tavaszán Sauckel volt náci gauleitert nevezték ki a munkaerő teljhatalmú kormánybiztosának, aki rendszeres akciókat szervezett a gazdaság munkaerőszükségletének kielégítésére. Munkaerőpolitikájának lényegét a következőkben fogalmazta meg: „ A meghódított területek nyersanyagkészletét, termékeit és munkára alkalmas lakosságát teljesen és tudatosan Németország és szövetségesei szolgálatába kell állítani.””[31] Kampányai a munkaerőforrások növelésnek céljával nem mindig voltak erőszaktól mentesek, ez különösen a termelés szempontjából fontos nyugat - európai régióban okozott kellemetlenségeket.

Albert Speer megjegyzi: „Az elfoglalt ipari országok közül Franciaország volt a legfontosabb. Ipari teljesítménye azonban 1943 tavaszáig kevéssé vált hasznunkra. Sauckel erőszakos munkaerő-toborzása több hátránnyal járt, mint előnnyel. A francia munkások ugyanis, hogy mentesüljenek a szolgálati kötelezettségek alól, elszökdöstek a gyárakból, amelyek közül nem kevés a mi fegyvergyártásunk számára termelt”.[32]. A külföldi munkások közül a legnagyobb számarányban a szovjetek voltak (őket nagyrészt bánya és mezőgazdasági munkára alkalmazták). Az ipari termelésben a döntő, a francia és az olasz munkások számaránya volt a külföldi munkások közül (de nagy számban voltak jelen holland, belga és lengyel munkások is). Bár „sosem készült pontos kimutatás arról, hogy hány külföldit foglalkoztatott a német gazdaság a háború alatt. A hivatalosan feljegyzett számadatok közül a legmagasabb az 1944. május 31-i 7,1 millió.”[33] Speer - rá jellemző módon - megkísérelte a termelés hatékonyságának emelését a megszállt területeken is, és a birodalommal szinkronban (illetve a német utasítások szerint) termelő Vichy-Franciaországot képviselő Bichelonnenal, 1943 szeptemberében gazdasági megállapodást kötött, amelyben korlátozni próbálja Sauckel erőszakos toborzásait a régióban (csökken átmenetileg a francia munkások deportálása).[34] A német humánerőforrás lehetőségeit vizsgálva a rendelkezésre álló erőforrások korlátozott volta akkor tűnik ki leginkább, ha összehasonlítjuk a nagy riválisaival, Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal (1942-es adatokat nézve), ahol maga az orosz fél is jócskán (közel 1,5-szerese !) meghaladja, a kényszermunkásokkal is megerősített Németországot (az USA-ról nem is beszélve)! (lásd 17.táblázat) Ebből következően a katonának mozgósított és ezáltal kiesett munkaerő pótlása jóval nehezebb, az amúgy is kisebb forrásokkal rendelkező német félnek, mint a jóval nagyobb lakossággal rendelkező szövetséges és orosz feleknek. Így alapból nagyobb létszámú katonasággal nézhet szembe. „Az Egyesült Államok fegyveres erőiben több mint 12 millióan szolgáltak 1945-ben, a brit haderőknél ugyanebben az évben 5 milliónál többen. 1944 februárjában a japán haderő 4 millió főből állt. 1944 szeptemberében a német haderők létszáma 9,1 millió fő volt, és emellett a háború kezdetétől addig az időpontig számítva összesen 13 millió németet mozgósítottak a harcoló csapatok számára.”[35]

[1] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 43-45.

[2] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 66.

[3] Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945-1989. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2005. 24.

[4] Ránki György: A II.világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 66-67.

[5] Az 1942.I.10-es parancs, amely a felfegyverkezés jegyében rendeli el a felkészülést, a hosszabb háborúra.

[6] Milward, Alan S. :Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 75.

[7] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 75-76.

[8] Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Európa Kiadó, Budapest, 1998. 293.

[9] Uo. 334-335.

[10] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 239-240.

[11] Vezérelv, a vezérben való feltétlen hit, amely adott szervezeteknél a saját vezetőjük felé is érvényesült.

[12] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 153.

[13] Uo. 144.

[14] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 227.

[15]Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Európa Kiadó,  Budapest, 1998. 310.

[16] Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Interpress Kiadó, Budapest, 1999. 155.

[17] Speer szakértői gárdája.

[18]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 157.

[19] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 72.

[20] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 73.

[21] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 360.

[22]Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 361-362.

[23] Uo. 180.

[24]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 79.

[25] Uo. 79.

[26] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 180-189.

[27] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 305.

[28] Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Interpress Kiadó, Budapest, 1999. 292.

[29] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 83.

[30].Uo. 84-88.

[31] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, , 1990. 85.

[32] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó,  Budapest, 1996. 330.

[33] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 257.

[34] Speer, Albert: Hitler bizalmas voltam: emlékiratok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996. 331-332.

[35] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 251.

Volt-e esélye Németországnak a háború megnyerésére gazdasági szemszögből?

Németország a gazdaság harcterén 1933-1945

Tartalomjegyzék

1.     Előszó. 1

2.     Felkészülés, a háború gazdasági feltételeinek megteremtése Hjalmar Schacht irányítása alatt (1933-1936) 3

3.     A források kiaknázása a 4 Éves Terv Hivatalának keretében, a Göring vezette szélességi fegyverkezés (1936-1939) 6

4.     A Blitzkrieg, a szélességi fegyverkezés sikerévei (1939-1942 január) 10

5.     A Rüstung parancs, a mélységi fegyverkezés. 13

6.     Felkészülés az anyagháborúra. Albert Speer tevékenysége a Zentrale Planung keretében. 15

7.     Németország első Achilles-sarka: A stratégiai anyagok. 18

8.     Németország második Achilles-sarka: A munkaerő. 21

9.     A termelési háború, Speer eredményei 24

10.   A polgári szükségletek, mezőgazdaság és élelmiszeripar 26

11.   Pénzügyek és külkereskedem a háború alatt 27

12.   A nagytérgazdaság világbirodalma. 28

13.   Összegzés. 30

14.   Irodalomjegyzék. 34

15.   Mellékletek. 35

1.          Előszó

Dolgozatom célja, hogy bemutassam Németország felkészülését a II. világháborúra, illetve az I. világháborús Közép Európa Terv Náci interpretációjának fő elméleti és gyakorlati momentumait. Munkámban foglalkozom a nagytérgazdaságnak nevezett gazdasági elképzeléssel, amelynek fő motívuma egy német hegemónia alatt egyesített Európa. Az úgynevezett nagytérgazdaságban minden gazdasági prioritás és termelés a birodalom igényeihez alkalmazkodik, és minden ezen a területen belül történt csere útja Berlinen át zajlik, az ideológia által meghirdetett élettérért folyó csatát is figyelembe véve. Szemügyre veszem a Neuer Plan 1936-ig terjedő időszakát, majd az ezt követő Göring vezette Négyéves Terv Hivatalának működését, és szervezetének bemutatását is érintem. A Hivatal a gazdaság szervezésének és irányításának feladatát végezte a háborúra való felfegyverkezés jegyében. A gazdasági realitásokat már a háborúra való fegyverkezés szűrőjén keresztül mutatom meg. Be kívánom mutatni a néha képtelen nagyságú fegyverzeteket is eltervező göringi gazdaságirányítást, ennek hibáit és működési alapelveit, illetve mechanizmusát. A gazdaságirányítás hatékonyságát és a német gazdaság háborús működését egész munkámban szem előtt kívánom tartani. Kiemelten érintem az ipari potenciálokat és a kereskedelmi kapcsolatokat is, melyeket a háborúra való készletezés folyamatának rendeltek alá.

A Blitzkrieg taktikát és az ezzel szorosan összefüggő szélességi fegyverkezést is dolgozatomba foglalom, mert erre épült Németország gazdasági felkészülése és a stratégái által elképzelt gyorsan, győztesen megvívott háború. Fontosnak tartom a szemben álló erők termelési és nyersanyag mutatóit összehasonlítva kiemelni, hogy a német gazdasági potenciálok számára a Blitzkrieg lehetett volna az egyetlen sikeres módszer. A III. Birodalommal szemben álló nyersanyagforrások, termelési kapacitások és embererők megnyerhetetlenné tették ezt a háborút, mihelyt a kezdeményezés kicsúszott a Reich kezéből. A hivatalosan 1942 elejéig datált Blitzkrieg rész sikerességének okaira rámutatva kifejtem a szövetségesek előnyét egyre jobban növelő 1942-1945-ös anyagháború időszakát, melyben egy olyan gazdasági géniusznak, mint Albert Speernek a tevékenysége sem segített a német birodalmon. Az 1944-es év termelési csodája majdhogy hiábavaló, a magas veszteségek pótlására volt épp elég, és ha háromszor ennyit termelt volna Németország, akkor sem javíthatott volna a helyzetén, hiszen nem lett volna benzin az üzemeltetéshez.

A háború gazdasági szemszögét és a termelési háború német szemszögből való esélytelen megvívását hivatott ez a dolgozat összefoglaló jelleggel bemutatni, termelési mutatókat és statisztikákat hívva segítségül.

 

 

2.          Felkészülés, a háború gazdasági feltételeinek megteremtése Hjalmar Schacht irányítása alatt (1933-1936)

Az NSDAP[1] 1933. január 30-án történő kormányalakítása után sem jelent meg alapvető változás a gazdasági struktúrában. A tulajdonviszonyok tekintetében gyakorlatilag a német társadalom főbb paraméterei ugyanazok maradtak, mint a hatalomváltás előtt. A fő jelentősége inkább abban állt, hogy a gazdasági eszközök és szempontok teljes gőzerővel a politika szolgálatába kerültek.[2] Az I. világháború elhibázott, lassan reagáló és kis hatásfokkal, későn bevezetett intézkedései intő például szolgáltak a világszinten gazdasági és területi uralmat egyaránt elérni kívánó náci rezsim számára.

 „A modern háború követelménye a gazdaság egészére kiterjed és feltételezi:

a)     az ipar teljes átállítását hadianyag-termelésre,

b)     a munkaerő mozgásának szabályozását,

c)     a külkereskedelem állami ellenőrzését,

d)     a nyersanyag és élelmiszer ellátás megszervezését,

e)     a háború pénzügyi szükségleteinek megoldását adózás, kölcsönök vagy hitelműveletek révén, továbbá

f)      hatékony árszabályozást.”[3]

 

A Mein Kampf általánosságai a gyakorlatba átültethető, olyan konkrét megoldásokat nem tartalmaztak, melyek a gazdaság színterén is segítették volna a német gazdaság háborúra való felkészülését. Az átfogó gazdasági terv megfogalmazására 1934-ben került sor. A német gazdasági és pénzügyi géniusz, Hjalmar Schacht gazdasági miniszterré kinevezésével kezdetét vette a Neuer Plan[4], amely szervesen kapcsolódott a nagytérgazdaság elvéhez (Grossraumwirtschaft[5]).[6] Schacht 1933 és 1939 között a Reichsbank[7] elnökeként [8], és 1934-1937 között gazdasági miniszterként eredményesen tevékenykedett, nevével fémjelezhető a háborúra felkészülő német gazdaság egészen 1937-ig. Az 1933-as 6,5 millió munkanélkülit[9] hamar felszívták a növekvő és terjeszkedő infrastrukturális (például: autópálya projekt)[10], és főleg haditermelési iparágak. Schacht „röviden összegezve: nagy tér - nagy kereslet - nagy fejlődés”[11] elve mentén szélesítette a gazdaság lehetőségeit. A nagytérgazdaság fő terjeszkedési célpontja az úgynevezett „Südostraum”[12] volt, azaz Délkelet- Európa és a Balkán térsége. A kérdés egyszerű volt: ki veszi fel ezen térség agrárfeleslegét? Aki erre a kérdésre „énnel” tudott válaszolni, az vette át a térség gazdasági irányítását és a gazdasági dominanciát Közép-Európában[13]. A térségben a németek tették meg ezt a kijelentést, így egyre erősödő tendenciával nőtt ezekből az országokból az agrárimport, és nőtt feléjük a német ipari export; a Grossraumwirtschaft első nagyobb sikereként könyvelhető az itt egyértelmű német gazdasági dominancia (lásd 1. táblázat).

 

A Neuer Plan lényege: „Szigorú devizagazdálkodás, behozatali kontingensek megállapítása, exporttámogatás, bilaterális klíring-külkereskedelem”[14]. A gazdasági miniszter leleményességét módszerei is tükrözték: :„Schacht létrehozza az úgynevezett Átváltási Alapot, a Konversions Kasse-t, amit a Reichstag kezelt.”[15] Ez az alap az összes külföldre irányuló német törlesztő részlet gyűjtőalapjává vált, és Schacht közvetlen fennhatósága alá került. Aki a Reichsbank elnökeként természetesen csak 50%-os leértékelés után volt hajlandó csökkentett kamattal a visszafizetésre. Ez a visszafizetés is 50%-ban történt készpénzben, fele kötvényben, amelyeket csak adott célokra használhattak fel (Reisemark, Registermark, Askimark[16]). Ekkor hozza létre a később elhíresült fedőcéget a Metallurgische Forschung Gmbh-t, amelynek részvényei (MEFO kötvények[17]) a fegyvergyártás és az újrafegyverkezés szinonimájává válnak (a négy főrészvényes óriásvállalat: a Krupp, a Rheinstahl, Gutehoffnungshütte és Siemens). Még 1933 végére harmadára, körülbelül 2 millióra csökken a munkanélküliek száma Németországban.[18] Az Új Terv keretein belül a valutatartalékokat halmozó Schacht nemcsak a Südostraumban, hanem világszerte bővítette a német kereskedelem lehetőségeit, például dél-amerikai partnerekkel (lehetőleg befagyasztott márkában jóváírva, amit csak német termékre költhettek). „Ezekkel a szerződésekkel Németország viszonylag olcsón olyan alapanyagokhoz, stratégiai nyersanyagokhoz jutott, amelyeknek a versailles-i béke egyoldalú területcsatolásai miatt szűkében volt.”[19] (lásd: 2. táblázat) Az 1936 végén elkezdődött Ersatz (pótszer)-korszak, a gazdasági önellátási program megtorpedózta a német kereskedelmi nagyhatalmiság schachti törekvését.[20] „Az újrafelfegyverzés korai, titkos szakaszának finanszírozása érdekében Hjalmar Schacht csodát művelt a pénzügyi és valutáris műveletekkel, de jóllehet, leleményes és gátlástalan szakember volt, egészében véve mégis nagyon félt az inflációtól s annak gazdasági hatásaitól. 1937-ben saját kérésére felmentették gazdaságügyi miniszteri pozíciójából, mindazonáltal 1939-ig a Reichsbank elnöke maradt”.[21]

 

 

 

3.          A források kiaknázása a 4 Éves Terv Hivatalának keretében, a Göring vezette szélességi fegyverkezés (1936-1939)

1936. október 18-án a négyéves terv hivatalának vezetőjévé Hitler Herman Göringet nevezi ki. Ezzel egy új korszak veszi kezdetét a német gazdaságban. Kiadja a „vaj helyett ágyúkat” jelszót, a fegyverkezés üteme egyre gyorsul, sokszor tekintet nélkül a gazdasági realitásokra.[22] A négyéves terv megoldása, a vele együtt felállított hivatallal egy elég heterogén, összehangolatlan és szervezetlen választ kristályosított ki. Funkciója szerint egy olyan gazdasági főszerv lett volna, ami összehangolja és optimalizálja a termelést, és a fegyverkezés szolgálatában csúcsra járatja a gazdaságot.[23] Így összpontosította a főtanács és titkárság alosztályokon belül a termelés, nyersanyagelosztással együtt a külkereskedelmen, mezőgazdaságon át, a technikai kutatást és fejlesztést is. (Göring, bár nem sok szakmai hozzáértéssel rendelkezett, azért a felelős posztokra megpróbált oda való embereket helyezni. Megemlíteném például Georg Thomast, a Wehrwirtschaft[24] háborús gazdaság ideológiájának egyik szószólóját, - aki eredetileg Schacht megbízottja volt - őt Göring előlépteti, és két másik társával megalapítják a Wehrwirtschaftsrat-ot, a fegyverkezési gazdasági tanácsot.)[25] (lásd 3.táblázat.).

A négyéves terv főbb céljait így lehetne megfogalmazni:

1. „ a fokozottabb önellátás megteremtése,
2. a stratégiai iparágak áttelepítése a határoktól az ország belsejébe,
3. a stratégiai ágazatok kapacitásainak bővítése,
4. az iparszervezet és a technológia racionalizálása.”[26]

 

A német iparban az egyik legfőbb problémát, ami a háború folyamán egyre fokozódik, a nyersanyaghiány jelentette. „Az ország világméretű vas- és acélművei 80%-ban külföldről importált vasércet dolgoztak fel.”[27] Ezért Göring - az önös érdekeket sem félretéve - „a Herman Göring művek megalapításával Európa legnagyobb acélkonszernjét növesztette ki a földből Salzgitterben”.[28] A cél az alacsonyabb (körülbelül 30 %) vastartalmú hazai ércek fokozottabb kitermelése volt az önellátás fokozásának jegyében. Azonban nagy problémát okozott a mértéktelen, ugyanakkor optimalizálatlan fegyverkezés, amely nem vette figyelembe a rendelkezésre álló nyersanyag források mértékét, és nem igazította ehhez a fegyvergyártás nagyságrendjét. „A Z-terv flottaépítési terveihez 6 millió tonna gázolajra lett volna szükség (egyenlő Németország egész 1938-as fogyasztásával!); s a Luftwaffe terve szerint 1942-ben 19000(!) harcképes repülőre lett volna szükség, ez pedig a „világ teljes kőolajtermelésének 85%-át” igényelte volna.”[29] „Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos  nyersanyagimport-szükségletével. Mivel csak szénkészletei voltak gazdagok, a birodalomnak hatalmas mennyiségű vasércre, rézre, bauxitra, nikkelre, nyersolajra és sok egyéb anyagra volt szüksége, amelyek a modern ipar és modern fegyverkezés elsődleges alapanyagai voltak. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió ezekkel az alapanyagokkal bőségesen el volt látva.”[30]

A német iparban a nehézipar dominált, a négyéves terv 1936-1939 közti szakaszában a vastermelést sikerült megduplázni és a szénkitermelő ágazatokban is közel 30%-os növekedés volt érzékelhető, de a fokozódó motorizáció legfőbb nyersanyaga, az olaj, Németország területén kis mértékben volt jelen.[31] A kiadásokat nem figyelve „igen magas költséggel építettek új gyárakat, és ezek a gyárak sokkal drágábban termeltek, mint a világpiaci árak. Mégis, a műanyagok előállítása a német háborús előkészületek első számú prioritása lett. Néhány nagy konszern különleges érdeklődést mutatott e termékek előállítása iránt. Mi több, a 4 éves terv aktuális szempontjait éppen ez a cég – az I.G. Farben – dolgozta ki, amely a legtöbbet nyerhetett a program keresztülvitele esetén. Ők voltak az úttörői annak a termelési eljárásnak, melynek révén a szénből olajat, illetve más nyersanyagot lehetett előállítani. Úgy döntöttek, hogy a 4 éves terv keretében hét hidrogénező üzemet hoznak működésbe évi 1,2 millió tonna műbenzin kapacitással. Ezek mellett speciális üzemeket létesítenek a szén más irányú felhasználására is. Tervbe vették továbbá, hogy a későbbiekben még három üzemet építenek újabb 400 ezer tonna műbenzin termelési kapacitással. A távolabbi jövőben pedig további hasonló beruházásokkal számoltak. Feltételezték, hogy ez az új kapacitás és a korábbi hazai olajtermelés együttesen 80%-át fogja fedezni a felbecsült szükségletnek. Egyidejűleg megkezdték a műgumi előállítását is, természetesen úgy, hogy az állam jelentősen támogatta a vállalatok beruházásait. A létrehozott két új üzem a felbecsült szükségletnek mintegy 25%-át fedezte. Mivel a műgumi termeléshez részben a műbenzin-üzemek által előállított hidrogént és gázt használták fel, rendszeres kapcsolat alakult ki a szénbányászat és a műanyagokat előállító iparok között. Egy tonna mesterséges benzin előállításhoz négy tonna feketeszén vagy nyolc-tíz tonna lignit feldolgozására volt szükség.”[32]

A későbbiekben, főleg 1943 után ezek az üzemek még kiemeltebb jelentőséggel bírnak a szűkülő és csökkenő olajkészletű birodalomban.

 Az 1936-os Saar - vidéki demilitarizált övezetbe való bevonulás után, a német gazdaság lehetőségei és készletei az 1938. március 13-án megtörtént Anschlussal bővülnek ki. A vasérc készletei a német termelés 25%-át tették ki, emellett 460 millió Reichsmark deviza készletre és közel 900 milliós nagyságrendű külföldi befektetésre tette rá a kezét a Harmadik Birodalom. Ezzel a Südostraumban is növelte amúgy sem kicsiny súlyát. A fokozódó iparosítás szinte teljesen felszámolta a munkanélküliséget, „1933-ban mindösszesen 13,4 millió főt foglalkoztattak 4,8 millió munkanélküli mellett, ezzel  szemben 1938-ban 20,1 millió foglalkoztatott mellett szinte nincs is munkanélküli. Összesen mintegy 400 ezer főt regisztráltak, vagyis a fegyverkezés konjunktúrája csaknem teljes egészében felszívta a fölös munkaerőt.”[33]

Ezen időszakban a német mezőgazdaság szinte érintetlen maradt. Ez a háborúra felkészülő állami irányítású magángazdasági rendszer (a hadifegyverkezést a magángazdaság keretein belül valósította meg, és ebben nagyon eltért a szovjet tervgazdálkodási rendszertől) 1938-ra militarizálttá változtatta gazdaságot.[34]A „nemzeti erőforrások felett vitathatatlanul abszolút hatalmat gyakorolt. Egy háborúra, és a hódításra irányuló politikai kultúrával, illetve annyira eltorzított gazdasági rendszerrel, amelyben 1938-ban a kormánykiadások 52%-át és a bruttó nemzeti termék 17%-át fordították fegyverkezésre, Németország az összes többi nyugat-európai államhoz képest más kategóriába került. München évében Németország valóban többet költött fegyverekre, mint Nagy Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok együttvéve. Az államapparátus Németország teljes nemzeti energiáját az új háborúra való mozgósításra összpontosította.”[35] (lásd 4. táblázat) Az emelkedő ipari termelés mutatói 1934-ben érték el a válság előtti, pontosabban az 1929-es szintet, és dinamikusan nőttek 1938-ig. (lásd 5. táblázat)

A német fegyverkezés már egy hónappal a hatalomra jutás után elkezdődött, 1933 februárjában Hitler azt az általános utasítást adta Fritsch-nek, hogy „létre kell hozni a lehető legerősebb hadsereget”.[36]„A német újrafegyverkezés második jellemzője a terjeszkedési hajsza során bizonytalanná váló nemzetgazdaság rosszabbodó helyzete volt”.[37] A tempó egyre fokozódott: „Az 1938. év végi válságos időszakban a hadsereg összlétszáma 42 aktív, 8 tartalékos és 21 landwehr-hadosztály volt; a következő nyáron, közvetlenül a háború kitörése előtt, a német szárazföldi hadseregek listáján már 13 hadosztály szerepelt, számuk tehát tizenegy év alatt 32-vel emelkedett”.[38] (lásd 6. táblázat) A német újrafelfegyverzési program fő célkitűzése volt tehát, hogy a földön, tengeren és a levegőben egyaránt a lehető leggyorsabban megváltoztassa a hatalmi egyensúlyt.

Komolyabb problémát jelentett a náci döntéshozatali rendszerben uralkodó átfedések és káosz (néha maga Hitler idézte elő ezt). Jellemző volt az alkalmatlan emberek alkalmazása: „A négyéves terv meghirdetése ellenére sem volt olyan összehangolt nemzeti program, amely kapcsolatot teremtett volna a fegyverkezés és Németország valós gazdasági kapacitása, illetve a prioritásokat meghatározó fegyvernemek között. Göring, a terv névleges irányítója reménytelenül rossz adminisztrátor volt”.[39] Németország, miközben a végsőkig fokozta országa fegyverkezését, szinte exportháborút vívva, a végsőkig kimerítette gazdaságát. „Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos nyersanyagimport-szükségletével…lényegében kimerítették Németország teljes külföldi valutatartalékát…1938-ban a németek a világ arany- és pénztartalékának mindössze 1%-ával, az Egyesült Államok 54%-ával, valamint Franciaország és Nagy-Britannia 11-11%-ával szemben.”[40] Így 1939-re egy olyan helyzet állt elő, amelyben Németország, már csak a leendő hódításokkal tudott pozitív és progresszív gazdasági mérleggel kijönni.

 

 

4.          A Blitzkrieg, a szélességi fegyverkezés sikerévei (1939-1942 január)

A diplomácia frontján is a végsőkig feszült a húr, így 1939. szeptember 1-jén a Lengyelország elleni támadással vége szakadt a békés terjeszkedés fázisának. Kezdetét vette a Blitzkrieg, Németország egyetlen esélye az államcsőd elkerülésére és gazdaságpolitikájának sikeres kiterjesztésére. „ A Blitzkrieg szót („villámháború”) gyakran félreértelmezik úgy, mintha kizárólag taktikai értelme lenne, erősen gépesített és mozgékony hadviselési módot jelentene, amelynek célja az ellenség ellenállásának minél gyorsabb összezúzása. A Blitzkrieg fogalma azonban sokkal tágabb volt ennél. A fentiekben vizsgált tényezőket mind magába foglaló stratégiai szintézist jelentett, a nemzetiszocialista Németország szempontjából helyes szintézist. Magában foglalta a felkészülést a rövid háborúk sorára, amelyekhez a gazdaságot nem kell nagyobb mértékben megterhelni, mint 1938-ban. Hitler abban hitt, hogy a politikai célokat legvalószínűbben úgy lehet elérni, ha ezt a szintet nem lépi túl, és korlátozott célú, rövid hadjáratokat indít.

 A német gazdaság 1939-ben nem vett hirtelen új irányt: ugyanazok a gazdasági irányelvek maradtak érvényben, amelyeket a második négyéves tervvel 1936-ban elrendeltek, egészen addig, amíg a Blitzkrieg stratégiája végül kudarcot vallott Moszkva alatt, 1941-42 telén. Az 1939-es hadba lépésnek alig, vagy egyáltalán nem volt hatása a német gazdaságra, mert a gazdasági stratégia változatlan maradt. Ekkorra Németország már sokkal jobban felkészült a háborúra, mint bármelyik lehetséges ellenfele. A rövid hadjáratokhoz szükséges alapvető beruházásokat elvégezte, és rendelkezésre álltak a megfelelő fegyverek. Alig vagy egyáltalán nem készült hosszú háborúra, mert a stratégiai szintézist úgy határozták meg, hogy az elnyújtott küzdelem eleve elkerülendő”.[41] Hitler az első világháborúban tapasztalt véráldozatokat, társadalmi és gazdasági erőfeszítéseket, illetve végkimerültséget (sőt bármilyen kis mértékű túlfeszítettséget) elkerülendő alkalmazta és favorizálta ezt a módszert. Több ésszerű ok sorakozik még emellé: „a gazdaság túlságosan átfogó háborús leterhelése akadályozta volna a gazdasági és stratégiai rugalmasságot, amelyre Hitlernek szüksége volt”[42] és megfelelt a párt társadalompolitikájának (a szinten lévő, és tartható lakosságnak juttatott fogyasztási javak megfelelően magasan tartották az NSDAP és Hitler népszerűségét). Emellett hosszú távon sikeresen a német gazdaság csak a villámháborúra volt alkalmas és „a stratégiának nem szabadott meggyengítenie a kormányzat élvezte véges támogatást, sőt, ha lehet, gyors sikerek révén meg kellett erősíteni azt”.[43] Az ok: a stratégiának számolnia kellett, hogy a versailles-i béke utáni határai között Németország többé nem volt az Egyesült Államokhoz mérhető gazdasági nagyhatalom, kevesebb nyersanyag és munkaerő állt rendelkezésére, mint 1914-ben. A háborúhoz elengedhetetlen nyersanyagok közül Németország csak szénből rendelkezett megfelelő készletekkel. Nem volt sem természetes gumi-, sem olajforrása. Hadianyagipara a nagy mennyiségű svédországi vasércimporttól függött. Gyakorlatilag nem volt belföldi forrása színesfémércekből, krómból, nikkelből, volfrámból, molibdénből és mangánból, ami pedig alapvetően fontos a páncéllemez gyártásához. Réz- és ónellátása a behozataltól függött. E létfontosságú importanyagok közül több Európán kívülről érkezett, s nem lehetett a német kereskedelmi tömbön belül beszerezni. A stratégia nem építhetett ezeknek az anyagoknak a folyamatos magas szintű importjára. A Blitzkrieg stratégiáját azonban lehetett a rövid hadjáratra elegendő nyersanyagtartalékokra alapozni.

1936 után a külkereskedelem alakulása a stratégiai anyagok megfelelő készleteinek gondos felhalmozására irányult. Ahol a készletezés nem felelt meg a célnak, például az olaj esetében, ott a beruházások célja a költséges szintetikus termékek gyártási kapacitásainak kiépítése lett. Az 1936-ban kezdődött második négyéves tervnek ez a fajta termelés kiemelt célja volt. A német stratégia tehát arra összpontosult, hogy elegendő fegyverzetkészletet halmozzon fel minden valószínűsíthető ellenféllel szemben. A fegyverzeteknek gyors, mozgékony hadműveletet kellett lehetővé tenniük, hogy az ellenfél ne tarthasson ki annyi ideig, hogy közben hasonló minőségű fegyverzetet építhessen ki. Főleg tankokat, egyéb járműveket és repülőgépeket gyártottak, ami jelezte, hogy a harctéri taktikának is illeszkednie kell majd az általános stratégiához. A szintetikus anyagok gyártási programja volt hivatott biztosítani, hogy a létfontosságú stratégiai anyagok egyike se fogyjon ki, mert az kudarcra ítélte volna még a korlátozott jellegű Blitzkrieget is. Thomas tábornok, aki a Fegyveres Erők Főparancsnoksága Gazdasági és Fegyverzeti Irodájának (a Wirtschafts- und Rüstungsamt-nak) volt a vezetője, ezt a politikát „szélességi fegyverkezésnek” nevezte. A legtöbb katonai stratéga úgy ítélte meg, hogy a kockázat túlságosan nagy, és e helyett a „mélységi fegyverkezés” politikáját javasolta: vagyis hosszabb távú fegyvergyártási befektetést, elhúzódó háborúra készülve. Mint azt azonban később az események is bebizonyították, Hitler helyesen ismerte fel, hogy a Szovjetunió ellen tömegtermelést igénylő hosszabb háború nagyobb kockázatott jelent, mint egy Blitzkrieg. Bármilyen veszélyekkel járjon is, Németországnak a Blitzkrieg jelentette az egyetlen esélyt a sikerre. Ezzel a stratégiával Németország meghódította Európa nagy részét.

[1] Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (Nemzetiszocialialista Német Munkáspárt), rövidítve NSDAP.

[2] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 78-81.

[3] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1990. 13.

[4] A Hjalmar Schact által 1934-ben meghirdetett gazdaságpolitikai terv.

[5] A nácik által favorizált gazdaságpolitikai elv. Szó szerinti jelentése nagytérgazdaság.

[6] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 79.

[7] A birodalmi bank.

[8] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. 140.

[9] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998. 143.

[10] Uo. 144.

[11] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 79.

[12] A délkelet-európai országok régiója.

[13]Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 80-81.

[14]Vitári Zsolt: A hitleri hadigazdaság, Rubicon 2009/6, XX.évfolyam 196.szám. 25.

[15]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó Budapest, 1998. 151.

[16] Kizárólag adott célokra használható, márka elszámolási formák.

[17] A Metallurgische Forschung Gmbh részvényei, a fegyverkezést szolgáló központi fizetőeszköz volt.

[18]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 151-154.

[19] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 81.

[20] Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 192.

[21] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 83-84.

[22]Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2009. 97-99.

[23] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 83-84.

[24] Védelmigazdaság szó szerint. Tartalmilag a háborús gazdaságot jelent.

[25]Weitz, John: Hitler Bankárja. Kossuth kiadó, Budapest, 1998. 194-195.

[26]Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 84.

[27] Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1990. 19.

[28] Knopp, Gudio: Göring, egy karrier története. Mérték Kiadó, Budapest, 2001. 101.

[29] Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 289.

[30] Uo. 290.

[31] Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 86.

[32]Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 18-19.

[33] Kaposi Zoltán: A 20.század gazdaságtörténete. Dialog Campus, Budapest-Pécs, 2004. 85.

[34] Uo. 91.

[35] Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 288.

[36]Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 288.

[37] Uo. 288.

[38] Uo. 288.

[39] Uo. 289.

[40] Uo. 290.

[41] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 40-41.

[42] Uo. 41.

[43] Milward, Alan S. : Háború, Gazdaság Társadalom 1939-1945. Aquila Kiadó, Debrecen, 2000. 43.