A Sztoicizmus Struktúrája

A rendszer csodálatos felépítése és a dolgok hihetetlen rendje magával ragadott.
A halhatatlan istenekre! Hát te nem csodálod ezt?...

„A rendszer csodálatos felépítése és a dolgok hihetetlen rendje magával ragadott.
A halhatatlan istenekre! Hát te nem csodálod ezt?...

Hát van itt bármi is, ami nem úgy kapcsolódik a másikhoz, hogy ha egyetlen betűt is
elmozdítasz, az egész összeomlik? Csakhogy nincs semmi, ami elmozdítható volna”

(’Cato’ szavai, Cicero,De finibus bonorum et malorum,recensuit. III 74).

A Sztoicizmus megalakulását kitioni Zénón nevéhez kötik, aki a Kr.e. 301-300-as években
az athéni tarka csarnokban (sztoa poikilé) sétálgatva kezdte közreadni (peripatetikus módon) tanításait, gondolatait. Filozófiájára a szókratészi gondolatok, és valószínűsíthetően egyes cinikus gondolkodók (Kratész)gyakoroltak hatásokat. 
Zénón meggyőződése, hogy az ember lényegi természete (Phüszisz) az értelemben van
(alapvető cinikus hatás). A sztoicizmust filozófiatörténeti szempontból feloszthatjuk három szakaszra: korai, középső és késői sztoára. A korai szakasz az ”ős” Zénóni rész, de ekkor alkotott Antipatrosz is; a középPanaitiosz, Poszeidónisz nevével fémjelezhető; és a - legjobban dokumentált - késői sztoa Seneca, Epiktétoszilletve Marcus Aurelius munkásságával jellemezhető.

A sztoá filozófusainak figyelme (Szókratész és Platón nyomdokán), inkább - bár nem kizárólag - a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult: minden ember azonos értékűségét hirdették. Az emberi önmegvalósítás csak akkor lehet sikeres, ha az adott emberen vagy lényen belül a természettel való összhang megvalósul, és ehhez Diogenész szerint csupán lelki és testi önfegyelemre van szükség. A minimális fizikai szükségleteken túl (a sztoa történetében végig) fontos a külső tényezők közömbös volta, mert a bölcs ember a szegénységet is ugyanolyan jól használja, mint a gazdagságot. Az emberi boldogság egyedüli forrása csak az értelem lehet, valamint a Kozmopolitizmus és a morális idealizmus. A dogmatikus sztoicistákat - és magát a felbukkanó dogmatikus elemeket - főleg a korai időkben 
 rengeteg támadás érte a pürrhónista szkeptikusok részéről (Pl. Timón), majd az akadémiai szkeptikusok részéről(Arkeszilaiosz, Karneádész). De a támadások a sztoicizmus alapjait nem rengették meg, sőt a két filozófiai vonal egymást segítve, és egymás hibáira rámutatva fejlődött szimbiózisban együtt.

A korai sztoicizmust gyakran érte az a vád, hogy az általa kitűzött cél messze meghaladja az emberi képességeket és lehetőségeket. Xenokratész (Platón volt Tanítványa) nagy hatást gyakorolt a sztoá-ra, amikor az ő elgondolásaihoz hasonlóan három fő ágra osztották fel az irányzatot: logikára, fizikára és etikára. 
Ezen témakörök mindegyike rendkívül átfogó és kiterjedt volt, például a logikába beletartozott az ismeretelméleten át a szemantika, grammatika, stilisztika éppúgy, mint a formális logika.

A fizika tárgya a „phüszisz”, vagyis a természet volt, ami magába foglalta a fizikai világot, az abban lévő lényeket és a teológiai aspektusokat - a Metafizikai értelmezések is itt kapnak helyet.

Az etika ágán belül pedig a sztoikusok nagyrésze nemcsak elméleti morállal, hanem gyakorlatival is foglalkozott, amelyben az emberi boldogságnak, vagyis az ember számára élhető legjobb életformának a megalapozása, racionalizálása is helyet kapott. A filozófia gyakorlása a sztoikus számára „a bölcsesség gyakorlását” jelentette.

Magát a filozófiát is élő egészként és organikus képződményként szemlélték a sztoikusok, Diogenes Laertiosszerint a csontoknak és idegeknek a logika felel meg, a húsos részeknek az etika, a léleknek pedig a fizika. A sztoicizmus két alapfogalma a logosz és a phüszisz - azaz értelem és természet - megpróbálják egyesíteni a filozófia valamennyi nézőpontját, mivel a természetet teljes egészében átitatja az értelem. Az ok és okozat viszonya szükségszerű az univerzális logosz által.

A sztoikus világmindenség egy olyan hely, amit az immanens logosz határoz meg, és hat át teljességében. Mindhárom águkat áthatja, de csupán megjelenési formájában, módjában tér el. Ezek csak aspektusok azonban, a világ egyetlen egység marad, legyen akár természet, kozmosz vagy Isten névvel nevezve, egyazon lényeg kiáradása marad sokféle módon és formában. Abban a metafizikai természetű alapelvben, mely a sztoa egyik leglényegibb vonása, megegyeztek, hogy a világ mélyén vagy lényegeként egy egységes, ésszerű és azt irányító világelv (logosz) uralkodik (az elképzelés magja valószínűleg Hérakleitosztól származik). A világot Arisztotelészhez hasonlóan - és valószínűleg az ő hatására - egy aktív és egy passzív összetevőre osztották. Az aktív összetevő a logoszból származik. Az aktív princípium: Isten, a passzív princípium: az anyag. Az aktív princípium az ok, ez formálja az anyagot. Továbbá elfogadták - vélhetően Arisztotelész hatására - a filozófiájából eredő négy őselem-tant is, de az őselemek közül a tüzet tartották a legfőbbnek és a logoszhoz leghasonlóbbnak, vagy vele azonosnak.

A sztoikusok Khrüszipposztól kezdődően két részre osztották a logikát: retorikára és dialektikára. A logikai művekben és nyelvtani területen ekkor hatalmas fejlődés hozott Khrüszipposz életműve. A sztoá gondolkodóinak elmélete szerint minden eleven lénynek megvan a saját irányító princípiuma (hégemonikon), de a kifejlett emberben ez a princípium racionális. A sztoikusok által erre mutató az ún. „artikulált gondolkodás” vagy belső beszéd képessége. Zénón szerint a tudni valamit az, amikor úgy ragadunk meg egy dolgot, hogy ez a megragadás nem ingatható meg egyetlen érvvel sem (a katalépszisz kifejezést használva a megragadás aktusára). Az észlelés a sztoikusok szerint olyan mentális folyamat, amelynek során bizonyos behatások érnek minket, és ezeknek egy részét asszenzióval (szünkatatheszisz) illetjük. Ez a világ szisztematikus univerzum, ami mindenre kiterjedően és mindenben benne lévő módon, a kauzalitásokat is felhasználva alkotja rendezett és összefüggő struktúráit (már Platónnál is megjelenik ez). „A legkisebb dolog sem keletkezhet másképp, mint a közös természet és ennek logosza szerint” (Plutarkhosz: Khrüszipposz szavai).

Platón dialógusában Szókratész fejtegeti az Anthróposz (ember) szót, s azzal értelmezi annak jelentését, hogy„anathrón ha opópe” (megvizsgálja, amit látott kifejezés egy szóba sűrítése), és maga az Anthróposz is a„phüszisz” része (ami a fizikai természetfogalmon kívül az Isteni gondviselést, az alkotó helyes értelmet, az erőt vagy princípiumot jelenti, mely egyesíti a világot). Ami összetartja a világot, az a legmagasabb rendű racionális lény, valamennyi eseményt a maga megfelelő kauzalitására felfűzve. Ugyanakkor a növények vezérlő princípiuma a sztoikusok szerint a phüszisz, az állatoké a lélek, és az emberé a Logosz (az értelem, amely az állatok fölé emel minket).

Ezen értelem csecsemőkorunkban még csírájában található meg, gyermekkorunkban látensen, de már fejlődésben van jelen bennünk, később felnőtt korunkban lesz „kifejlett” kapcsolódásunk vele. A sztoikusok meg voltak győződve, hogy világunkban jelen van egy isteni erő, ami a logosz által működve itt a létező (és létezhető) világok legjobbikában, az értelmes lények javára (és rajtuk keresztül is), mindent szabályos és a fejlődéshez legalkalmasabb struktúrákba és formákba rendez. Erre jellemzően Khrüszipposz szavai mutatnak rá:
„ha ugyanis (…) van valami a világban, amit emberi ész, amit elme, amit emberi tehetség nem képes megvalósítani, akkor az, ami ezt megteheti, jobb az embernél. Márpedig az égi dolgokat és mindazokat, aminek rendje örök, az ember nem képes életrehívni. Az tehát, aki ezeket megvalósítja, jobb, mint az ember. Ezt a lényt mi másnak mondanád, mint Istennek?”.

Ezen Isten mivel az örök rendet, időt és a benne foglalt összes megnyilvánulási formát, módot tartalmazza, nem lehet perszonális (és emberformájú sem), de a sztoikusok teljes mértékben tisztában voltak az emberen át megnyilvánuló jellegével (már Platón is Démiurgosz azaz mesterember néven említi). 
Alapvető tanítás, hogy a mindenség lényege rajtunk át virágzik, de nem az adott megnyilvánulási forma (vagy ember) lényéért, hanem a mindenség lényegének teljességért benne is helyet foglal - Platónnál is felbukkan ez a motívum. A dolgok szerkezetét (és a testet is) a pneuma (a mesteri módon alkotó tűz) és az elemek (anyag) alkotják. 

A létezést úgy definiálják, hogy az létezik, ami „képes hatást gyakorolni vagy elszenvedni” (Khrüszipposz), de az egyes világciklusok végén a dolgok úgyis föloldódnak a tűzben (ekpürószisz) és az arisztotelészi első mozgató„teljességgel saját gondolataiba merül”(Seneca). Amúgy minden elem (tűz, víz, föld, levegő) a tűz és az anyag diszpozíciójából születik, ami más minőséget is felvesz, így a kozmikus szümpatheia működési anyaghoz jut. Aszümpatheiában minden dolog kölcsönösen függ egymástól, hogy az ember boldog lehessen adott módon kell, hogy viszonyuljon a természethez (a saját belső természetéhez is), istenhez. De fontos a Marcus Aurelius-imegállapítás igazsága is: „jó tehát az értelmes lény számára a másokkal való társas élet”. Bár a természet minden létezőt összeköt, ugyanakkor a dolgokat determinálja is (a kauzalitások működési elve alól nincs kivétel). A sztoikus meggyőződés szerint az emberi természet primális (és lényegének magját alkotó) megnyilvánulása a ráció, a logosz megnyilvánulása az emberben. 

Mivel a sztoá követőinek vélekedése szerint minden a lehető legjobb módon és világban történik, emiatt sokáig nem tudtak kielégítő magyarázatot adni az emberi rossz, illetve gonoszság kérdésére. Erre Khrüszipposz adott egy lényegre törő ”gordiusz”-i feleletet: „nélküle ugyanis nem volna jó”. Ebben a rendszerben minden belső feszültség és ellentmondás mozgást vált ki, amely magasabb szintre és nívóra emeli a létezés fokát és formáit. Popegondolatai akár egy ókori sztoikusé is lehettek volna: „Minden viszály: meg értett harmónia; minden részleges rossz: egyetemes jó.” Felmerül a kérdés, mi különbözteti meg az embert más anyagi létezőktől, vagy más értelemmel nem (vagy korlátozottan) bíró teremtményektől? Az ember bír elmével, de mi is az elme? Az elme és az anyag ugyanazon dolognak, a testnek a kétféle attribútuma, és ez az állítás bármire alkalmazható, hisz attól függ valaminek a létezési foka, hogy mennyire hatja át a pneuma. Itt az emberi lélek részeiről és minőségeiről vagy képességeiről szoktak beszélni, mégpedig: a lélek nyolc képességéről (az öt érzékről, a szaporodásról, beszédről, illetve a hégemonikon-ról a „vezérlő lélekrészről”). A hégemonikon, a vezető, a tudatosság és a ráció központja. Ugyanakkor az ösztönös vágyat is tartalmazza, amikor egy benyomás (phantaszia) a lelket valami felé mozgásba hozza vagy valamitől elmozdítja. A természet úgy alkotta a lényeket, hogy mindegyikük „önmagával jó viszonyban lévő” (oikeiosz) legyen. Az állati viselkedést az ösztönös vágy jellemzi leginkább, az értelem kizárólag az értelmes felnőtt emberre jellemző (a logosz itt éri vagy érheti el a megfelelő fejlettséget). A fiatalabb gyermekek fejlődésük során még egy ideig a lélek által vezérelt (az állatoknak elsődleges) fejlődési síkon haladnak a logosz kifejlődése felé - ami 7-14 éves korukban már megindul - és a felnőtt embernél befejeződik. Itt is érzékelhető a mindent átható logosz ereje és strukturáltsága, ahogy egymásra épülő fejlődési síkokon a mentális evolúció a racionalitásban csúcsosodik ki. Ezen tudatfejlődési út magával vonja az ösztönös vágy irányának megváltozását, és egyfajta valódi természetét megtalálva az ember alapvető szükségletévé (és kiindulópontjává) az erény válik. Habár bölcsnek senki nem születik, de a nevelés és szorgalom ösvényén képes eljutni az erény útjára és azon felnőttként járni. Az igazi boldogság elérésére is csak az képes, aki értelmes voltából fakadóan felismeri azt, és erényes életet élve törekszik rá. 

A filozófia „kertjének gyümölcse” egy sztoikus hasonlat szerint az etika. Ez így is van, mert a természetfilozófia és a logika az etika melegágya (termőföldje). Az etika kiindulópontja a természetesség sztoikus megfogalmazása, miszerint: minden a rá jellemző sajátos normák szerint harmóniában van a saját phüszisz-ével (az embernél ez a logosz). Khrüszipposz szavaival: „másképp vagy alkalmasabb (oikeioteron) módon ugyanis nem lehet megközelíteni a jóra és a rosszra vonatkozó logoszt, sem az erényeket, sem a boldogságot, mint az egyetemes természetből és a mindenség kormányzásából kiindulva”. A természet (isten, ok, fátum, logosz) a tökéletes létező, és a világon minden értéke a természethez való viszonyától van függésben. Még a természettel való diszharmóniának is megvan a sajátos szerepe, sőt a mindenség létezése meg is követeli ezen állapot létezését. A szenvedés sem öncélú, hanem az egész harmóniáját segíti elő ( Epiktétosz: „Zeusz rendelése, hogy van nyár és tél, gazdagság és szegénység, erény és vétek, s hogy mindezen ellentétek az egész harmóniája végett léteznek”). De még jobb az asszenzióval nem bíró és bűnben élő emberként lenni, mint nem élni, mert jobb vétkesen élni és alkalmasnak lenni az erényes életre, mint tagadni, hogy van erre lehetőség. A természet adománya az emberi erény lehetősége, amely a tudás „gyümölcse”, ezt elutasítani olyan mintha a hádész-ban telne ezen életünk is. Az ember ettől függően autonóm cselekvő, aki Khrüszipposz felosztása szerint meg van áldva ösztönnel, a jó és rossz választás lehetőségével, és azzal, hogy a cselekvésének célt adjon. „A fejlődés célja az érett emberi természettel összhangban álló élet, azaz olyan racionális princípiumok által kormányzott élet, amelyek teljes harmóniában vannak az egyetemes természet racionalitásával, céljaival és folyamataival.” Így hát ez az életmód az ember számára természettel összhangban lévő elsődleges dolog és természettől fogva előnyös. Az ember egyik fő funkciója tehát nem az ösztön és a vágy, hanem az értelem, ami a „helyénvaló cselekedet” (kathékonta)megtételére ösztönzi (Diogenész Laertiosz: „amit az értelem megtenni választ”). 

A sztoicizmusban már felbukkanik az embereknek egy közösségként való látása (kozmopolitizmus), ahogy Cicerómondja „a természet által vagyunk polgári közösséggé kapcsolva egymással”. És a jó ember az, akinek választása folyamatos, és a természettel mindig összhangban lévő, s ez az állapot egy idő után már - Ciceró szerint - túl van a „folyamatosságon”, értékeinek skálája megváltozik, új dimenziót nyer. A külső tényezők egy sztoikus szemében másodrangúak (pl. a gazdagság jó és természettől fogva előnyös, de az ember fejlődésének és boldogságának szempontjából abszolút közömbös dolog). A boldogság a sztoicizmus szerint csak az értelemmel, egybehangzó élettel lehetséges. Az arisztotelészi eudaimónia (nála a léleknek az erénnyel összhangban lévő tevékenysége) a sztoicizmusban már kizárólag az erényt jelentette. Jellemző módon minden erényt tudásként neveztek meg (pl. bátorság „a dolgok elviselésének a tudása”). Ismerni a jót annyit tesz, mint rátalálni egy olyan életvezetési struktúrára, amely eleget tesz a „természettel való összhang” elvének. Ezt az ember és a természet ismeretének birtokában, és erénnyel cselekedve hosszú önmegfigyelés után érhette el a bölcs. 
Az ember teljes tökéletessége fogadható el csak végcélként (mert az ember tökéletesíthető), így olyan mércét állítottak fel, ami teljesen idealisztikus és utópisztikus, ellenben morálisan fejlesztő jellegű.

A Sztoikusok egy átfogó jellegű és teljes világképet kínáltak, amelyet elfogad az ember vagy elutasít. Az etikán, grammatikán, dialektikán, logikán át számos tudomány fejlődését előidézték, és hatásukat még a középkori kereszténységbe is átörökítették. A modern filozófia is szívesen vizsgálja módszereik tükrében – akár felhasználásával is - egyes eredményeit. E mindent átölelni szándékozó világszemlélet, az ókor óta a legnagyobb próbálkozás arra, hogy a világot teljességében leírja és érhetővé tegye. Azóta se történt ilyen átfogó és - véleményem szerint - eredményes kísérlet.
 Zárszóként szóljon helyettem Marcus Aurelius: 
„fogadj szívesen mindent, ami megtörténik veled, még akkor is, ha kellemetlennek tűnik, hiszen az is a mindenség jó állapotához, Zeusz jólétéhez és boldogságához járul hozzá. Hiszen nem bocsátotta volna ő ezeket az emberre, ha nem volnának hasznosak az egész szempontjából” (V.8.)

2007.10.25