Ujra együtt

orongós, hideg időben
két ember ül a téren,
ősz fejükön látni az idő múlását,
véletlen találkozás mi összehozta a párt.

Emlékek tolulnak fejükbe,
s szívük hevesebben verve válaszol kérdésükre,
szemükben megkopott a csillogás,
de csak egymást nézik, senki mást.
Elrepült életükön töprengenek,
hogy ezt miért nem együtt tették meg.

Bántó szavak nem hangzanak,
együtt siratják a múltat,
s egyként mesélik életüket,
attól fogva, hogy útjukat a
sors szétválasztotta.

Emlékszel: de sokszor elhangzik,
s a másik kutat, keres, rendezi gondolatait.
De oly rég volt, és oly szép,
vagy csak úgy tűnik, ezt adja vissza a
messzeség? Az idő múlása tenné szebbé,
boldogabbá? De felelet nem érkezik rá.

Közben esik a hó, de őket nem zavarja,
a két reszkető kéz összekulcsolva melegíti
egymást, s visszafogja a suttogást.
S újra látják egymást fiatalnak, szépnek,
mert az emlékek bennük élnek.

A téren már nem jár senki, de a pár
még mindig keresi a miértet, s a válaszok
csak egyre késnek.
Nem tudják nem emlékeznek az okára,
vagy csak szívük nem válaszol,
mert hiába?

A hideg zord éjszaka után,
a park újra élni kezd,
jönnek mennek az emberek.
S tekintetük a párra téved,
akik ülnek a padon, egymást kezét fogva,
amit már nem engednek el, soha,
de soha!