Hajnal- blogja

Gondolatok gyereknapra

Gyereknapkor
mit is mondhatnék ,
mint köszönöm ,
hogy megismerhettem
az anyaság ,
majd nagymamaiság
pulzáló, örök, feszítő
boldogságát,
az aggódás mérhetetlen
bugyrait,
a kimondhatatlan szeretet
kálváriáját,
melyben önmagunk is átváltozunk .

Gyermek nevetés , szívünkben
harmatcseppes álmokat cirógat,
csillogó tekintetük
olvadt masszává gyúrja a lelkünk,
ha gond van, jégkristállyá
merevedik az élet körülöttünk.

Mit is tehetünk.

Sohase érje baj a gyermekeket!

Minden szülő vágya ez.
Minden érző ember vágya ez!
Sehol ne éhezzen , szenvedjen
egyetlen kis emberke sem!

Gyermeknapkor mit is mondhatnék?
Gyermekek, fiúk, lányok,
kicsik és már felnőtt gyerekek,
megszületett és születendő unokák,
dédunokák és így tovább....
vigyétek tovább a gyermekek iránti szeretetet,
a jövő nektek nyújtja ismeretlen virágait!
Kívánom, hogy mindig
pont elég erősek legyetek!😍

 Lassított felvétellé változtak a percek, az órák, a napok. Langyos levegő fúj az arcomba és pilláimon szétterül az álom, mégsem alszom.

Hol vagyok? Élek még? Lehet elkeveredtem a semmi dimenziójába és bárgyún néz felém a semmi.

Nincs kedvem meglátni, amit üzen a januári tavasz, menekülök a fény, a virágillat, a megújuló életérzés elöl. Nehezen veszem a levegőt, szűrt fogaim között megakad a keserűség. Vadul dörömböl a lelkemben az életösztön. Csönd. Szétpattan így a szívem! Mégis dörömböl, és arra kér, ébredjek fel. Legyek hálás, azért ami csak szép és jó volt, és engedjem el bánatot, ami kutya hűséggel ölel magához, hadd zárja aranykalitkába a múltkísértő sintér. Néha nézzek oda, fénye csikorgasson fájdalom könnyeket, de töröljem meg arcom, emeljem fel fejem az égre és éljek.

Mégis sikít bennem a fájdalom. Tavaly év elején még nevethettem veled, hálásan köszöntük az élet ajándékát: magunkat magunknak. Néztük, ahogy a felélénkülő szél görgeti az idejüket kiszolgált karácsonyfák torzóit. Némelyik, még zöld színével idézte az ünnep meghitt hangulatát, még így díszek nélkül is. Előttünk gurult egy kis fenyő, ahogy pörgött, szinte úgy estek le tűlevelei és csupasz kóróként ténfergett az elszabadult szél játékszereként. Nem sejthettük, hogy reményeink, szerelmünk varázslatát hullatja el előttünk.

Még nevettünk. Bíztunk, tervezgettünk. Voltak még elintézni való dolgaink, de akkor azt hittük nincs lehetetlen. Akkor még nem sejtettem, hogy késői szerelmünk csak ünnepi varázs, igazi mély érzésekkel. A fricskázó január gonoszul becsapott minket. Azt kongatta, hogy szép és boldog év előtt állunk, hisz teljesül a legszebb vágyunk. Persze azért nem volt minden teljesen akadálymentes, bíztunk abban, hogy megoldjuk azt is , ami látszólag megoldhatatlan. Legalábbis én biztos voltam benne. Jó, hogy vagyunk egymásnak! A legszebb mondat, hisz minden benne van.

Nem hitem, hogy már két hetünk sem maradt.

Most zakatol az idei január. Hiába feszítem neki a hátam a szaladó időnek, hiába lassítom le a gondolataim, hiába törlöm az életemből az emlékezés gondolatait, közeleg az a bizonyos nap, amikor eltűntél ebből a világból. Félek megélni azt a napot, ami élővé varázsolja az előző év rettenetesen kegyetlen napját. Tudom, ezt még át kel élnem. Akkor éjszaka álmomban meglátogattál és kedvesen megöleltél és annyit mondtál: Bocsáss meg, nem így akartam!

Megbocsájtok. Muszáj lesz, hisz nem tehetsz róla, hogy így történt. Lehet, én tehetek róla, mert az volt a legnagyobb vágyam, hogy életed végéig szeress engem. Lehet ez volt az ára.

 Meggyújtottam a csillagszórót. . Ahogy arany és ezüst csillagok repkedtek össze-vissza,

úgy sajdult meg a lelkem. Minden egyes szikra emléked égette szívembe.

Hiányzol.

 Hétrét görnyedt a lelkem, égette a fájdalom.

             Az elmúlt két év váratlan szerelmet hozott az életünkbe.

A szentestét még nem együtt tölthettük, de megbeszéltük, hogyha égni kezd a csillagszóró, attól a pillanattól kezdve egymásra gondolunk, és szerelmes lelkünk összeölelkezik a végtelenben. Megígérted, hogy nem kell már sokat nélküled ünnepelni, hisz rövid az időd, de azt velem szeretnéd tölteni. Csak legyek türelmes és bízzak a jövőnkben. Bíztam, vártam. Kivirultam, csodákat vittem véghez. Betegségeket tüntettem el az életemből, életmódot váltottam, kirándultam nevettem és bíztam. Boldoggá tett, ha találkoztunk, de ha csak a hangod hallottam az is. Írtam neked, írtál nekem, minden sornak is örültem. Hálás voltam az életnek, hisz már nem voltam fiatal, sőt olyan szép se, alakom igencsak kerek és te mégis úgy néztél rám mint egy csodára, mint régen. A szerelem újból rám talált. A lelkünk összefonódott, semmi nem választ már el tőled!

Januárban én voltam a pozitív gondolkodás példaképe! Igen! Mindent elérhet az ember, ha tiszta szívből akarja! Reményekkel telve, boldogan és jókedvűen néztem az idei év kezdetére. Elhittem, hogy boldog leszek veled! Csoda történt. Életünk gyerekkori szerelme a z utunk vége felé beteljesedhet.

Utolsó találkozásunkkor hálát adtunk a sorsnak, hogy megszülettünk, hogy egymásra találtunk, igaz kicsit előbb kellett volna, de így is ez egy ajándék, mely boldoggá tesz minket.

Ezután csak pár nap telt el, mikor a telefonba mondták, hogy hallottam e mi történt veled. Égett a vonal, szédültem, az ijedtség lassan a kabátja alá dugott.

Hirtelen meghaltál, már nem tudtak rajtad segíteni.

Nem, ez tévedés! Nem ez nem igaz, ugye nem! A levegő beszorult a bordáim közé, se ki se be nem jött semmi. Csak a szám tátogott. Éreztem, ahogy a szívem megszakad. A jövőképem pillanatok alatt mozaikokra repedt, majd némán szétszóródott a nagyvilágba.

Azóta elveszett lélek vagyok. Már nem vagyok varázsló, megtalálnak a betegségek, a szívem beteg. Próbálok létezni, de nélküled nehéz. Lassan tanulom, hogy az élet megy tovább. Úgy ahogy, de megy. Vannak még jó dolgok, miknek örülhetek. Elfogadom, hogy én még élek, csak a remény halt ki belőlem.

 És igen, most meggyújtottam a csillagszórót. Énekelni szerettem volna a mennyből az angyalt. Hagyomány volt nálam, egész életemben ezt tettem. De most elakadt a szó, hang megrekedt a torkomban. A fájdalom égetett, és csak levegőért tátogtam. Jaj, Istenem! Ez így most kibírhatatlan. A csillagszóró szikrázott rendületlenül.

Vadul zakatolt a vér az ereimben, néztem a fénybe, s hirtelen átölelt a varázs, ott voltál velem. A gondolat, az érzés megfoghatatlan. Kételkedni kezdtem, féltem, hogy már képzelgek is. Nyeltem egy nagyot. és nem mertem hinni, hogy tényleg ott voltál, valami kézzel foghatóban tudtam volna már csak hinni.

Felkapcsoltam a villanyt- és akkor a csillagszóró kialudt váza alól felém repült egy lepke. 

A szemem előtt repkedett egy kicsit, hogy vegyem észre, majd ráült az arcomra és ott szapora szárcsapásokkal simította, csókolta az arcom helyetted. Szenteste… lepke… Nem bolondultam meg. Tényleg ott volt. Hitetlenkedve, mégis a csoda érzésének latolgatásával, könnyes szemmel aludtam el. Álmomban megkérdeztem még egyszer a mindenhatót. Igaz volt, mit átéltem?

Hirtelen felriadtam. Az ablakon keresztül élesen a szemembe világított az éjszaka legszebb csillaga és éreztem az üzenetét:

Igen, a szerelem örökre veled marad!

Levél…

Nézem a táncoló lángocskát a gyertya tetején. Advent első vasárnapja van. Közeledik a neved napja. Most is megköszöntelek!  Szeretetem öleljen körül, bárhol is vagy! Boldog névnapot kívánok!

Érzem a meleget, mit csak a szív érezhet. A falra vetődő árnyak játéka emlékek délibábját rajzolja fel. Szól az elektromos orgona, a zene dallamai csiklandozzák a hallóbolyhokat a fülcimpám belsejében. Becsukom a szemem, és hallom, ahogy énekelsz nekem. Te énekled, hogy: hogyan tudnék élni nélküled…  és itt lefagyok. Én nem éneklek, csak kérdezlek….és én nélküled?

Tudom, önző vagyok. Nem tudom azt mondani, hogy nyugodj békében. Maradj velem! Az én életem, már csak egy pont leírhatatlan része a világegyetem létezésének. Nem nagy kérés, hogy ameddig még ezen a földön, a mostani időben ballagok, maradj velem. Érezzelek, halljam a suttogásod és nézzenek akár bolondnak, de had beszélgessek veled.   Érzékelem a válaszaid. Érzem, mikor a szellő már Te vagy, mikor az égen látható két gyönyörű felhőszempár a Te tekinteted, a dal, amit dúdol a lehulló falevél, amit csicsereg a madár, mind s-mind Te vagy! Amikor kérem, hogy bizonyítsd létezésed mindig hallom a harangszót, ami biztatva csilingeli: veled vagyok!

Álmaimban  ténylegesen sétálsz, velem. Megölelsz kedvesen és mindent megbeszélünk. Bíztatsz, hogy olyan utakat ismerjek meg, amiket eddig nem mertem meglépni. Segítesz. Múzsám vagy, ha megakadok.

Bocsáss meg, hogy úgy teszek, mintha száz százalékban bíznék abban, hogy nem hagytál magamra, mégis néha ijeszt a tényleges hiányod és olyankor nem tudok parancsolni a könnyeimnek. Ne haragudj! Maradj velem!Szeretettel: Én.

Téged dicsőítelek hamvas árnyék,
mit ér nélküled a tűzijáték,
mit ér a cikázó fény az égen,
ha sohasem éltél sötétségben.
Mosolyt nem sző Nap fellegek elé,
ha alkonyát szűrt éj nem követné,
hisz körforgásban, feketét vágva,
virul új nap Ember homlokára.