Gyongy44 blogja
Magyarázkodás
Kedves barátaim, olvasóim, bírálóim!
A közelmúltban sajnálatos baleset ért, ami a számítógéptulajdonosok rémálma. Egy áramszünet megfosztott kedves barátomtól, bajtársamtól, 10 évet megélt számítógépemtől, és a gép magával vitte az elektronikus mennyországba néhány nem pótolható mappámat is. Ez utóbbiak feltárására nagyon halvány a remény.
Ez az esemény erősítette meg az emberekbe vetett hitemet. Kaptam egy számítógépet egy kedves barátomtól, amivel azért vannak a rendszergazda ismerősömnek teendői, és erre az időszakra, miután már hosszú ideje kínlódott a régi gépemmel, kölcsönzött nekem egy gépet :). Most ennek segítéségével köszönöm meg nem múló figyelmeteket, kedves látogatásaitokat, szeretetteljes megjegyzéseiteket :).
Szeretettel Gyöngyi
Tárgyi emlékek
A víz szinte rezzenetlenül állt a fák alatt. Ahogy a nehezék belecsobbant, mintha egy gondos kéz rögvest elsimította volna a koncentrikus köröket felszínén. Melegem volt. Alaposan fel kellett öltözni a szúnyogok ellen. Nyár volt. A nyolcadik utáni első felnőtt, vagy annak hitt nyár. A rokongyereket kihozták, hadd lásson életben először halfogást.
Nem is hoztak. Én tekertem föl biciklivel a töltés oldalán. András és Gáspár vigyorogva nézték kínlódásomat, hiszen sík terephez szoktam. A göcsörtös ösvény a mezőn át már próbára tett eléggé, mire megtanultam, hogyan is térhetek ki az előző heti eső után az útba merevedett keréknyom mellől, hogyan találhatom meg a nem kitaposott mezőn a kormányzást, hol vannak a "szigetek" ahol biztonsággal hajthatok át. Nem adtam föl. Utáltam az unokatestvéreimet, ahogy szinte fölrepültek a töltésoldalon. András göndör szőke feje tűnt el később a töltés szegélyén, Gazsi már az ártéri ösvényen hajtott.
Amikor felértem, muszáj volt leszállnom a kerékpárról. Kifulladva néztem vissza a mezőre, ahol áthajtottuk. Egyedül voltam, Gazsi és András már eltűntek a sűrűben. Ahogy lassacskán megnyugodott a szívem, lassúbbodott a lélegzésem, és oszlott az erőfeszítés vörös köde előttem, különös érzés lepett meg: egyedül voltam egy idegen ég alatt, amit nem háztetők szegélyeztek, mint otthon a kertben, hanem hatalmas kék kupola borult fölém, alatta a széles, csodálatosan zöld mezőség mintha lüktetett volna. A töltés oldalában ismeretlen virágok tarkállottak, ajándék volt ez nekem, különleges, gazdag, titkos ajándék.
Szívem szerint még maradtam volna, de nem mertem elszakadni a fiúktól, külön méreg volt, hogy kinevettek, csak azért is utol kellett érnem őket. Ráhajtottam az ösvényre. Az ártér sokat megért fái mint öreg bölcsek vettek körül. Kicsit messzebb az ösvénytől sűrű bozótos titokzatos árnyai lapultak. Ezúttal nem az erőfeszítéstől volt a torkomban a szívem: egyedül voltam valamivel, amit még annyira sem ismertem. Jártam már hegyi erdőkben, szerettem is őket nagyon, de ez a vadon meglepetés volt, kicsit félelmetes meglepetés. Azokban a hegyi erdőkben sosem voltam egyedül. Ez az ártéri erdő pedig a legsötétebb, legmisztikusabb mesékből nőtt körém.
Nem tartott sokáig az út, hamarosan kiértem az erősávból, széles partrész homokjában gázoltak a kerekek. A fiúk már előszedték a botjaikat, rám parancsoltak, üljek le, és maradjak csöndben, különben elriasztom a halakat. Nem volt ellenemre a leülés. Remegtek a lábaim a töltés megmászásától, majd a kissé félelmetes erdőrészen való átkeléstől. Ültem és néztem a vizet, ami szinte hullámok nélkül, lassan úszott el előttem. A széles part nem volt hosszú. A fák kimerészkedtek a bokrokkal együtt szinte a vízpartig. A fiúk bedobták horgaikat a vízbe. Ekkor látszott, hogy van ennek a nyugodt víznek sodrása, nem is kicsi, de végül is megálltak a zsinórok. a fiúk pedig mereven bámultak rájuk. "Mi ebben a jó" - gondoltam, de megszólalni nem mertem.
Egyszer csak András rám nézett: "Unatkozol? ott az a tejesedény, menj és szedj szedret!"
Meglepett, amit találtam: rengeteg szeder volt a parttól kissé távolabb, persze jó néhány karcolás árán juthattam hozzájuk, bár többségüket így is kivédte a nyáron szokatlan öltözékem. Belemélyedtem a szederszedésbe, csönd volt, csak egy-egy gallyacska reccsent a talpam alatt. Néha bekaptam egy-egy szemet, fanyar savanykás-édes íze elborította a nyelvemet, és újra ott volt az a különös függetlenség-érzet, amit a töltéskoronán állva éltem át. Egyszerre - nem is tudom, honnét jött és hogy csinálta, hogy semmit sem hallottam - András állt előttem. Egy pillanatra megriadtam, majd kényszeredetten rámosolyogtam:
"No, hány halat fogtál? Gazsinak most két botra kell vigyáznia?"
"Elvan vele Gazsi, máskor is csinálta már. Gondoltam segítek neked."
"Egyedül is megy. Miből gondolod, hogy a városi kislány nem tud egyedül megtölteni egy ilyen kis tejeskannát?"
Közelebb lépett hozzám és kivette a kannát a kezemből. Belemarkolt és pár szem gyümölcsöt emelt ki belőle. "Hogy gondolod? Ez a segítség? Én leszedem, te megeszed?" - förmedtem rá.
Ekkor rám nézett, és elállt a lélegzetem egy pillanatra. Láttam már ilyen tekintetet: 12 éves korom óta kísérgettek a fiúk kerékpározás közben. Emlékszem, milyen elégedetten nyugtáztam az ilyen pillantásokat, bár a jelentését nem tudtam pontosan, de a lelkem mélyén éreztem, ez valami miatt nagyon fontos. És most hirtelen értelmet kapott mind az a vers, amit elmondtam valaha erről, mind az a színpadi jelenet, amiben játszottam valaha, szinte eloldott a földtől, kiemelt a bozótosból, ki valami ismeretlen, forró közegbe, amiben lüktettem én, és ami maga is lüktetett körülöttem, és színei versengtek a fák közt átszűrődő alkonyfénnyel. András egy szem szedret vett a lágyan fogai közé, és közelebb lépett hozzám: "Vedd el!"-szűrte át a szavakat zárt fogai között, kinyújtotta a karját és odahúzott magához. Átfogtam a vállát, felém hajló feje egyre közelebb hozta hozzám a gyümölcsöt, és valahogy tudtam, hogyan vegyem el tőle. Eközben egyik kezével továbbra is fogta a derekamat, a másik elindult rajtam, és izgatottan keresett. Már nem láttam az arcát, mert a szemem, akartam, vagy sem, lecsukódott, és már semmi egyéb nem voltam csak az a lüktetés, amikor rátalált arra, amit keresett, a szeder pedig kettők összekoccanó fogai közt lelte halálát életem első csókjában. Nem tudom, mennyi ideig tartott. Szabadulni akartam a karjából és benne maradni örökre. Amikor végre elengedett, éreztem, lángol az arcom, nehezen szedtem a levegőt. Ahogyan rám nézett, tekintete olyan volt, mint egy filmben látott vadászé, amikor végre elejtette a rókát, amit napok óta cserkészett, majd fura mosoly jelent meg az arcán: "Te most csókolóztál először, ugye?" Hirtelen mély haragba csapott át bennem a lüktetés. (Ez most miért fontos? Valamit rosszul csináltam? Mi köze hozzá?)
"Igen" mondtam, amennyire csak tudtam, szárazon és ridegen.
"Akkor keressünk valami emléket. Valami tárgyi emléket, amire, ha ránézel, rám gondolsz majd, meg erre a pillanatra" - ezt most teljesen komolyan mondta.
"Nem, minek? Elvész, akkor többé nem tudom majd ezt a pillanatot felidézni úgyse" - pedig tudtam, ezt a pillanatot a bozótban nem lehet elfelejteni. Ha eltemetem is, visszajár majd, körülfon furcsa édességével, beteljesületlen ígéretével, amit akkor nem vallottam meg. Sem neki, sem magamnak.
És nem kellenek tárgyi emlékek hozzá. Ma sem.
Amikor a partra visszamentünk, Gazsi, ha lehet, még ellenségesebben nézett rám, azaz nemcsak rám, Andrásra is. Három halat fogtak a fiúk, én megtöltöttem egy tejeskannát szederrel, indultunk a zsákmánnyal haza. És a nem látható zsákmánnyal, zsákmányként magunk, András meg én. Az alkony fényei egyre mélyültek, igyekeznünk kellett. Teljes sebességgel téptünk le a töltésoldalon, szelet verve magunk körül.
Tárgyi emlék. Annak az alkonynak a fénye, annak a szedereszemnek az íze, amit az a simogatás ébresztett… miféle tárgyi emlék?
Kihajolok egy autó, vagy egy vonat ablakán, az a szél simít meg, ami a töltésről lefelé. A vöröshasú felhők néha képesek felidézni azt a délutánt Felidézni? Csak átsejlik rajtuk, hiszen nem élhető újra. Más csókok, ölelések sokáig feledtették, aztán egyszer csak előlopakodott a maga buja szűziességében, és most itt áll előttem és cinkosan rám mosolyog. Mindenféle tárgyi emlék nélkül.
Mesécskék
Mire nem adtam a fejemet :)! Írtam két mesét egy-egy képtől megihletve:
Röpke esti mese
Makkszemecske egy girbegurba házban lakott
Kertecskéje minden kapavágásával gazdagodott.
Aprócska fáin aprócska alma termett.
Nem járt arra se boszorka, se herceg.
És Makkszemecske mégsem volt magában.
Napját festette ékes, szép madárdal.
Kertje végében kis patak mesélt
útjairól hegyek, sziklák között.
Hogy ott kiket látott, arról regélt,
és Makkszemecske fehérbe öltözött
és várta, jöjjön el, kiről a locska-fecske
víz ígérte, hogy eljön, és hogy épp érette.
Tavasszal a kert ösvényén megjelent egy legény.
Makkszemecske is, ő is tudták egymásról: "Ő enyém".
Ettől a naptól kezdve
két kapa szorgoskodott a kertbe'.
Délutáni mese
Makkszemecske meg a párja
kertjét ügyesen kapálta,
lett benne sok zöldség, virág,
a java vevőért kiált.
Serénységre, szorgalomra
jutalom: szekér, s lovacska.
Azon vitte a vásárba
Makkszemecske derék párja
mindazt a sok ízes javat,
ami fölöslegben maradt.
A kert mind jobban rendezett,
s a girbegurba ház helyett
takaros faházacska várja:
Makkszemecske meg a párja
szobáit benépesítse,
csendjét gyermeklárma verje.
Szürkület (eredeti fogalmazásában)
A szürke ég alatt,
át zöldesszürke erdőn
szürke ösvény vitt
kékesszürke vízhez,
lengett egy szürke csónak
az ösvény végiben
sötétszürkébe hajló
olaj-sima vízen.
A szemközti partot
sűrű nádas fedte.
mögötte mi rejlett ott,
senki nem sejthette.
Bokrok súgták körültem:
"Be ne szállj,
amíg a Csónakos
evezőt nem ragad,
ezen a csónakon
nem evezhetsz magad."
És évek teltek el
hajnallott, alkonyult,
szép delek hunytak ki
és én már elfeledtem
kire is várok itt
számtalan szürkületben.
S egy szürke hajnalon
megjött a Csónakos.
Evezőt ragadott,
s intett nekem: beszállni,
és szürkén néma volt,
(szeretnék kicsit várni)
s csónakunk már siklott
sötétkék-szürke szélben,
viharfelhők alatt.
Villám sújtott a csónakunkra,
Csónakosomat elragadta
egy széllökés
és fájdalomban
kínok között lángoltam,
s kaput nyitott
nekem a nádas,
tisztásokon siklottam át
és nem én voltam többé,
vagy mégis?
Mindössze egy bíbor sugár
reszketve, félve néztem
a megnyílt új világ felé:
Csak fényár volt
és semmi más.
... és nem nyelt éhesen magába,
lágyan beburkolt, színek árja
kapott ilyen fényes ruhát.
Oly szép lett nékem odaát.
Swami Abhishiktananda: Fordulj befelé (fordítás)
Swami Abhishiktananda
Return within,
to the place where there is nothing,
and take care that nothing comes in.
Penetrate to the depths of yourself,
to the place where thought no longer exists,
and take care that no thought arises there!
There where nothing exists,
Fullness!
There where nothing is seen,
the Vision of Being!
Swami Abhishiktananda: Fordulj befelé
Fordulj befeléarra a helyre, ahol a semmi vans gondod legyen rá: ne jöjjön be semmi.Hatolj be önmagad mélységeibe,oly mélyre, hol már gondolat sem léteziks gondod legyen rá, föl se merüljön gondolat.Ott, hol a semmi létezik,a Teljesség van!Ott, ahol már semmi sem láthatóaz a Létezés Látomása.