Dióhéjban

Dióhéjban a bél lakik,

elmondja a kalandjait:

 

Mókus hordta pofájában,

letette az odujába.

Fa törzsét vele megtömte,

az lett a téli börtöne.

 

Megenni őt mégsem tudta,

így jutott a poros útra.

Esővel a földbe ázott,

nem látott már napvilágot.

 

Fázott teste, roppant héja,

kibújt belőle pár csíra.

Föld nedvét magába szívta,

kicsit kövérebbre hízva,

 

folytatta az útját feljebb,

eljutott a földfelszínre.

A nap rá melegen sütött,

sugarakban megfürdőzött,

 

nemsokára szárba szökkent,

levelet hajtott és zöld lett.

Neki széndioxid kellett,

magába szívta. Lélegzett.

 

Oxigénre változtatta,

ennek az volt a jutalma,

gyorsan erős fává serdült,

szép lett tőle a mi kertünk.

 

Gyümölcsöt is adott végre,

csonthéjas lett a termése.

A mi diónk jól megérett,

így lett vége a mesémnek.

2014. július 23.