Szabadesés - Egy borderline naplója

Reggel 7 óra, hazaértem a munkából. A beosztottjaim jó kedvűnek tűntek, sikeres műszak volt, az időjárás is nekem kedvez: borus, esős. Semmi nem kellene, hogy előhozza ezt az átkozott ürességet, bűntudatot, kétségbeesést, ami folyton itt ólálkodik a fejemben. Egy szempillantás alatt dőlt össze minden ma is. Leszálltam a buszról és máris nehézkes volt minden egyes lépés. Erőltetett és idegesítő volt minden szó, amit egy nem kívánt ismerősömmel váltottam azon az 50 méteren, amit a házamig megtettünk. Utálom az egészet, és már belefáradtam. Minden egyes nap kísértenek a múlt hibái, amikért szűntelen csak megfizetek, a csalódott tekintetek a családomtól, és ha tőlük nem, a tükörből néz vissza rám ugyanez az átkozott szempár. A saját elcseszett, beteg elmém fogja vagyok, és ha menekülni szeretnék egyetlen igaz szenvedélyembe, hát akkor kezd el idegesíteni a gitárom hangja. Minden egyes húr hamis, és mint egy szánakozó pökhendi barom kegyes hazugságiként hallatszódik minden egy dícséret, amit kapok ettől-attól. Rettegek az üldözőimtől, akik talán nem is léteznek, rettegek a színlelt bókok mögötti lenézéstől és gyűlölöm a függőségeimet, amik miatt az egész kezdődik előről.
Mindezek ellenére, szeirntem élni jó. Szeretek élni, hisz az élet jó, csak sajnos egyáltalán nem fair.
Miért dícsérik az arcom, ha órákon át nézem magam a tükörben, és egy öregembert látok?
Miért szeretnek, ha én csak utálni tudom magam?
Miért nem nézhetek én is úgy magamra, mint mások?

Napokon át nem alszom, pedig érzem, hogy már összeesni is csak alig van erőm. Sokszor egy falat nem megy le a torkomon két-három napig, másnap megállás nélkül csak eszek. Semmi rendszer ninncs az életemben. Semmit sem fejeztem be, és már túl késő. Nem tudom, kit, mit szeretek és gyűlölök. Ilyenkor rágyújtok egy cigire.

Ha még mindig olvasod ezt, most már tudod, milyen követhetetlen folyamat zajlik le az elmémben nap, mint nap. Nincs rendszer, nincs megszokott. Nincsenek pontos emlékek, amiket fel tudnék idézni úgy, hogy ugynazok maradjanak. Egynapon minden rosszra fordul. Mindenben lesz egy kis hiba, félelmetes és elszomorító. Nincs semmi, amire vidáman emlékeznék, hisz mindennek csak a keserűség a vége. Semmi más nem marad ilyenkor, csak az az előbb említett szál cigi, amit egyedül, félrehúzódva elszívhatok. Talán ez az egyetlen dolog, ami enyhíti a szomorúságomat. Leszívom az első slukkot, becsukom a szemem, és elkezdek zuhanni. Minden egyes nap lebegek a követhetetlen, zavart gondolataim és érzelmeim között. Ilyenkor minden letisztul és megnyugszom. Csupán egyetlen pillanat az egész, de tudod, kicsit olyan érzés, mintha szabadon, félelem és következémnyek nélkül csak zuhannál, miközben végignézed az életed, a tetteid, az emélkeidet - a valósakat is és lántál mindenkit egyszerre, akik mind Te vagy egyetlen emberben.

A kis "utatásunk" során lesznek hirtelen gondolatok, amik megtörik a doglok menetét. Mint mondtam, nincs rendszer. Nem fogsz mindent érteni, és talán nevetséges is lesz sok minden, megértem. Én is sokszor nevetek magamon. Ha úgy döntesz, adsz nekem egy esélyt, ne várj sokat. Egyszerűen csak nem bírom már magamban tartani mindezt, de közben megpróbálom bemutatni, milyen az őrület és az épelméjűség határán egyensúlyozni. Milyen a Borderline személyiség.

 Hamvaim felett már rég köddé vált a füst, és lám, nevem egy művész neve lett. Megérni így egy élet munkája?

Nincs ellenemre, hogy csak halálom után ismerjenek el, a végeredmény nem változik. Fenmarad a név és a munkásság értéket nyer. Egy barátom jelezte évekkel ezelőtt az aggodalmát, miszerint lehetséges, nem fogom megtapasztalni a nevem felemelkedését.

Semmi gond, nagyon sokan csak a haláluk után váltak naggyá.

De kérdem én: Egy művész, aki még élő és folyamatosan alkot, kevés lenne ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet? Tényleg csak a halál utáni szánalommal érhető ez el?

Van értéke annak, amit csinálok....?

"Nem tudnék annyi felé törni egy tükröt, hogy mindahányan beletudjak nézni"