Gudea

Gondolatok az elfogadásról

 

Az elfogadásnak számtalan módjával találkozunk az életünk során, de legalább ennyi alkalommal az elutasítással is.

Elfogadhatjuk magunkat és másokat. Elfogadhatjuk az életet, az élethelyzeteket. Szembe kell néznünk mindazzal, amit az élet elénk tár. Az élet tartogat jót, és rosszat is. Mindezekre elfogadással, vagy elutasítással reagálunk, esetleg közömbösen elmegyünk az élet dolgai mellet, de akkor szembe találjuk magunkat a közöny nyomasztó fásultságával, az érzékeink eltompulásával. Tehát jobban járunk még akkor is, ha elutasítók vagyunk, mintha a közöny tompaságába ereszkedünk!

Amikor megszületünk, elfogadjuk az életet, amit szüleinken keresztül Istentől kaptunk itt a Földön. Nem véletlen az, hogy megszületünk, és az sem véletlen, hogy hová. Einstein azt mondta: „Isten nem kockajátékos”, célozva arra, hogy a világmindenségben szigorú rend uralkodik, tehát semmi nem a véletlen műve. Valójában minden dolog, ami körülvesz minket, valamilyen szabály, vagy rend szerint működik. Az emberi elme, a tudatunk határai egyre kijjebb tolhatók, a felfogásunk, és a megértésünk bővül a világ és magunk tekintetében is. Sajnos az összes szabályt és összefüggést, amely a világ rendjével kapcsolatos mégsem vagyunk képesek megérteni, hiszen a teremtés isteni mű, megérteni teljes egészében csak Isten képes. Az emberi megértés pedig csak az általa teremtett dolgokra terjed ki maradéktalanul. És itt kapcsolódhatunk az elfogadáshoz. El kell fogadnunk, hogy teremtmények vagyunk, akik megszületnek. Aki megszületik, az meg is fog halni. Vannak Tibetben és Indiában több száz, sőt ezer évesnél is idősebb kort megélt jógik, akik nagyon kinyújtották az emberi kor határát, de előbb, vagy utóbb ők is meg kell, hogy haljanak. Halhatatlan az, aki meg sem született, tehát örökkévaló, mint Isten. Beláthatjuk, hogy életünk is véges, és a lehetőségeink se végtelenek. Minden ami történik velünk valami tökéletes isteni rend szerint megy végbe. Mégis azt tapasztalhatjuk embertársainknál, hogy igen sokan nem képesek elfogadni sem magukat, sem a körülményeiket. Lázadnak az isteni rend ellen, ez a tudatlanság.

Isten végtelen bölcsességében megadta az embernek a szabad akarat képességét. A szabad akarat által lehetőségünk nyílik a világ, és magunk mélyebb megismerésére. Természetesen sokszor rossz döntéseket hozunk, emiatt szenvednünk kell. Belátva hibánkat rátérhetünk a jó útra, és az isteni törvényt követve, azt elfogadva boldogok lehetünk.

Minden ember abba a családba születik, amelyben a lelke a fejlettségének leg megfelelőbben tud növekedni, de előfordul, hogy csak az egészséges, szívós test miatt választjuk a szüleinket, talán csak egy ugródeszka a születési családunk. Szüleinket elfogadva, őket elismerve továbbléphetünk az élet sűrűjébe. Amíg szüleinkkel kapcsolatban elutasításaink vannak, nem léphetünk tovább, nem kaphatjuk meg a szüleinken keresztüláramló, az őseink által reánk hagyományozott ősi erőt, és bölcsességet, amely a génjeinkbe be van kódolva. Amíg szüleinket nem fogadjuk el olyannak amilyenek, önmagunkat tagadjuk ki a család, a klán energiarendszeréből. Ekkor az élet viharaiban nem tudjuk megállni a helyünket, szerencsétlennek, a sors által üldözöttnek fogjuk érezni magunkat.

Az életben számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy el kell valamit fogadnunk. Amikor megbetegszünk, elfogadjuk valamelyik orvos, vagy gyógyító segítségét. Hittel tesszük ezt, ha meg akarunk gyógyulni. Repülőn utazva el kell fogadnunk a pilóta, a kapitány döntéseit, attól függetlenül, hogy milyen az időjárás, és milyen manővereket hajtanak végre. A szabad akaratunk volt az, ami által a repülőre kerültünk, de a gép elindulása után, csak a körülmények és események elfogadása által élhetünk, mert sorsunk predesztinált, azaz eleve elrendelt a továbbiakban. Bízunk kell abban, hogy biztonságban megérkezünk.

A fogantatás pillanatában eldől, hogy kiből mi lesz. A lélek, Akinek otthont ad a születendő test, megválasztotta a szüleit, velük együtt az egzisztenciát, és a lehetőséget az életben való érvényesülésre. A Földi élete során kialakul a teste, megszületik, majd eléri a teljes fejlettségi szintet. A továbbiakban a szabad akarata lesz a leginkább meghatározó erő.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a sérülten születő gyermeknél miben nyilvánul meg a szabad akarat. Aki sérülten születik, annak a lelke ezt az állapotot tudatosan választotta, tanulás miatt, és következményként, karmikus felelősségének a felvállalásából. A szülőt ez az állapot az elfogadásnak egy mélyebb szintjére viszi, aminek következtében meg kell, hogy értse, ez a test csak ruha a lélek számára. Mindegy, hogy milyen az a test, amelybe az ő gyermeke született, mert akkor is az övé, és feltétel nélküli szeretetet érdemel. A sérülten, de épp elmével születő gyermeknek a lehetőségei jobban behatároltak, de ne feledjük, sérülten, betegen születő gyermekből is vált már híres tudós, a társadalom számára különösen értékes ember! A sérült elmével születő gyermek a szüleit jött segíteni, az elfogadásra, a szeretetre nevelni. A szülő megérti, hogy az élet minden megnyilvánulása érték. Elfogadja, és megérti a gyermeke ösztönös cselekedeteit, kitalálva a gyermek kívánságait empatikusabbá válhat.

Tehát megállapíthatjuk, hogy az elfogadásnak sok formája, és mélysége létezik, de minden téren és minden formában az elfogadás nevelő hatású. Az elfogadás által lehetőségünk nyílik az élet mélyebb értelmének a megértésére. Ennek legkézenfekvőbb formája önmagunk teljes elfogadása. Önmagunk elfogadása rálátást nyit összes ősünkre. Összes ősünk elfogadásával ráébredünk, hogy nincs jó, és nincs rossz, csak tapasztalat. Ekkor már képessé válunk elfogadni embertársainkat, elhagyva minden ítéletünket, mint kígyó a kinőtt, levedlett bőrét. Amikor eddig eljutottunk az elfogadásban, belátjuk, hogy minden úgy jó, ahogy van.

 

A féltékenység

„A féltékenység gyógyíthatatlan betegség”

                                                  (Sai Baba)

 

Már sokan, és sokféleképen beszéltek, és írtak a féltékenységről.  Néhány gondolatomat szeretném megosztani mindazokkal, akiket ez a jelenség kísér, vagy kísért.

Minden emberben, akinek értékes kapcsolata van, vagy volt, felmerült már a féltés, vagy a féltékenység. Aki értékkel rendelkezik, és ahhoz ragaszkodik, az elvesztésétől való félelem aggodalommal tölti el.

Az érzések óceánjában a féltékenység csupán egy csepp, mégis ez az egy cseppnyi érzés az élet megkeserítőjévé válhat.

Szeretünk, és vágyunk a szeretetre. Majd valakitől végre megkapjuk mindazt, amire vágytunk, és többé nem akarjuk elengedni!  A túlzott ragaszkodás elvezethet arra a pontra, ahol már a partnert ki akarjuk teljesen sajátítani. A féltékeny tudatú ember már nem lát mást, csak azt, hogy a szeretett kedvesre valaki más is pályázik, és ez benne pánikot kelt, szinte minden érzéke riadót fuj!

A féltékeny embert maga a féltékenysége határozza meg. Ebből már az következik, hogy a tudata egy módosult tudatállapotba mozdul el, ahol a gondolkodásnak a realitása más, mint a normál tudatállapotban. Az egész halvány sejtelemtől, amely szép lassan féregként rágja az ember szívét, a kínzóan tomboló őrületig bármilyen fokozata elképzelhető, és megvalósítható a féltékenységre alapozott reakcióknak.

Amikor féltünk valakit, aki hozzánk tartozik, betegségtől, balesettől, és minden rossztól, az természetes, és a szeretetnek az elengedhetetlen része. Szeretteink épsége ugyanolyan fontos, sőt néha fontosabb számunkra, mint a magunk testi épsége. Ezzel szemben a féltékeny ember ártani is képes a párjának, és féltékenységből származó indulatainak sokszor súlyos, időnként életveszélyes következményei lehetnek.

Sokan a szerelem, és a szeretet tartozékának vélik a féltékenységet.

Véleményem szerint viszont az igazi szeretet önzetlen, és az adáson alapuló, és nem az elváráson!

Az elvárásokon alapuló szeretet önző, birtokló, kisajátító. Ezért aztán nem is nevezhetjük igazi mély szeretetnek. Az ilyen szeretet a féltékenység melegágya.

Az igaz szeretet, és az igaz szerelem mindig adni akar, és örömmel fogad el mindent a kedvestől!

Örömét abban leli, ha adhat, és szerelme minden megnyilvánulását szeretettel elfogadja, mert ilyen a feltétel nélküliség. Ezen az alapon nem férhet meg a féltékenység, és semmilyen más negatív érzés. Ennek ellenére sokszor kiderül, hogy a partnert valaki mégis elcsábítja. Az igaz szeretet értékéből ez mégse von le semmit. Bizony sokszor érdemtelent is szerethetünk. Csak az igaz szeretet képes az elengedésre, mert a másik boldogsága fontosabb, és néha a szívünk szakad, de a lelkünk még tisztábban jön ki a kapcsolatból, mint ahogy belement.

Amikor féltékenység ébred bennünk, vizsgáljuk meg magunkat. Nézzünk a szívünkbe, valyon mi is ezt szeretnénk? Amíg a kedvesünket birtokolni akarjuk, kisajátítva, mint egy birtok-tárgyat, addig soha nem lesz nyugtunk. A birtokosnak mindig reszketni kell a birtokáért, mert bármikor elveszítheti. Azomban, ha megadom a szeretet mellé a szabadságot is, többé nincs birtok viszony. Ami nem az enyém, azt tőlem el nem vehetik! A féltékenység ezen a tudatosságon értelmetlenné válik.

Az igaz szerelem szabad, nem követel, nem birtokol. Amikor a szíved tele van a szerelemmel, csak adni tudsz, és örülsz, ha elfogadja valaki.

Én, mint gyógyító, sok esetben kapcsolatba kerülök a megbocsátás és a meg nem bocsátás tényével.

Hozzám betegséggel küzdő emberek jönnek, akik sok esetben hordozzák a sértődést a lelkükben. Megbocsátásra képtelenül a betegségük se tud elmúlni. A betegség akkor alakul ki, ha letértünk a lelkünk által kijelölt igaz útról, s akkor nem az életfeladatunknak megfelelő életet éljük.  

A harag, a gyűlölet, és a különböző negatív energiák egyre messzebb vezetnek az igazi életfeladatunktól. Nem a saját életünket éljük már, hanem egy indulatok által vezérelt kényszerpályát járhatunk be csupán, ami mindig betegségekbe, és szerencsétlenségekbe torkol.

Akkor tudunk kiszakadni a sok rosszból, ha mindjárt a megbocsátással kezdjük az életünk megreformálását. Aki megbocsát, annak megbocsáttatnak! A megbocsátás lehetőséget ad nekünk arra, hogy gyakorolhassuk a toleranciát, ezáltal megértve egy másik ember lelkét. 

Megfigyeléseim szerint már ott kezdődik a baj, amikor saját magunknak sem tudunk megbocsátani. Aki nem szereti magát, az nem képes magának megbocsátani sem. Magunkat kell megszeretni először ahhoz, hogy megbocsáthassunk magunknak. Magunkat megszeretni viszont csak akkor vagyunk képesek, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Magunkat elfogadva képesek leszünk az önszeretetre, magunknak meg tudjuk bocsátani a hibáinkat és tévedéseinket, s ezek után már egy másik emberrel is meg tudjuk ugyanezt tenni!

Sokszor esünk abba a hibába, hogy a magunk, és embertársunk közötti különbségre figyelünk, és automatikusan ítéletet alkotunk róla. Ezzel szemben, ha a hasonlóságokra koncentrálnánk sokkal közelebb kerülhetnénk egymáshoz, és akkor a megbocsátás is természetesebb lehetne, hiszen mind emberek vagyunk, és mind csak vágyunk a tökéletesre.

Aki nem képes változni, megreked és a megbocsátásra is képtelenné válik, az elfojtott düh, agresszió, ízületi gyulladásokban, reumás fájdalmakban jelentkezhet. Amikor képtelenek vagyunk megbocsátani valakinek, de arra se vagyunk képesek, hogy ezt az illetőnek a szemébe mondjuk, epeköveket gyárthatunk, esetleg epehólyag gyulladás miatt szenvedünk. A vesekő ugyanez, de a probléma a párunkkal van. Akik többet várnak el a másiktól, mint amit ők adni képesek, magukat többre tartva lenézik a másikat, és mindenért képesek megsértődni, viszont a megbocsátás nem kenyerük, asztmatikus, allergiás tüneteket produkálnak, vagy ezekbe a betegségekbe bele is ragadhatnak. Csak néhány ismert betegséget ragadtam ki a sok közül, de a sor nagyon hosszú lehet!