Grigo_Zoltan blogja

Tudom, hogy régóta menni akarsz,
ülnél egy könnyebb világ trónjára,
mik lehetnének azok a szavak,
mit mondhatnék neked utoljára?
- Meséljek talán szőke mezőről,
hogy ragyog felette a nyári nap,
az életet adó ősi földről,
a kézről, mely szent kenyeret arat?
- elmondjam milyen szép is a folyó,
ha ébred a hajnal lent a parton,
hogy milyen gyönyörűek a dombok
ha koronát tesz rájuk az alkony?
- meséljek az elhagyott tanyákról,
hogy pusztulnak a magányos falak,
elfeledett ősökről, Apákról,
a csontokról a lábaid alatt,
könnyekről, vérről, - elmondjam neked,
hogy mennyit szenvedett itt ez a nép,
küzdött harcolt és csak reménykedett,
imádkozott boldogabb holnapért?
Ha elfogyunk majd mint a gyertyaláng,
emlékeznek vajon ránk a szelek,
megsiratják a szép Magyar Hazát
ha suhannak a Kárpátok felett?
Tudom, te mégis menni akarsz már,
mit mondhatnék neked utoljára?
- ebben a földben nyugszik az Anyád,
tégy egy szál virágot a sírjára!

Olyan vagy mint egy magányos parti szikla,
állsz egyedül s nézel magad elé némán,
vagy riadt gyerekként behunyod a szemed
és üldögélsz sokáig csüggedten, bénán,
éjszakánként minden kis neszre felriadsz,
csak bámulsz ki elmerengve az ablakon,
miközben egész testeden végigcsorog
valami kimondhatatlan nagy fájdalom,
kinyújtod a kezed az esti sötétben,
de már csak az üres levegőt markolod,
neki támasztod hátad a hideg falnak,
s a bánat cseppenként gördül le arcodon.

Fejem felett az égen fürtökben lógnak
a csillagok - mint barlangban a denevér,
hallgat az este is magában szótlan,
szárnyait kitárta puhán és feketén.

Fák tövére ránőtt a csend, vad sem rikolt,
árva fűszálak hegye lobog a szélben,
lepihent már a világ csak a telihold
a tó felett és én, mi vagyunk még ébren.

De már bennem is aludni készül a dal,
hamvadó tűz fényénél szelíden zokog,
emlékké szelídül egyszer minden szavam,
hogyha nagy eső jön, elmossa lábnyomom.

Hogyha langyos eső
simítja a szemed,
elmondom majd akkor
mit jelentesz nekem.
Hogy te vagy az élet,
te vagy a szerelem,
roskadó fám alatt,
éltető gyökerem.
Életem, álmaim,
csendemben a dalok,
kiszáradt rétemet
itató harmatok.
Sorsomnak üzenet,
el nem sírt könnyeim,
örökös fogságban
lelkemben gyöngyeim.
De lehetsz te bármim -
csak semmim nem lehetsz -
akkor hogyha nekem
te vagy a mindenem -
Síró felhők felett
vagy - kacagó egem.

 
A játéknak vége. Nem ér a nevem !
Időm elfogyott, közeledik a part,
nem voltam neked más, csak egy gyerek,
aki kicsit még játszani akart.
Többé már nem vonz a hazug világod
csak egy faladból kilazult kő vagyok,
a hangom még erős, de ha kiáltok,
nem akarod hallani,: hogy itt vagyok !
Lassan tovatűntek az évtizedek
az ígéret maradt, a többi hol van ? -
kértél engem, hogy várjak türelmesen,
mindig azt mondtad: megkapod holnap !
Vártam rád csendben, már több mint húsz évet,
jó gyerek voltam, megőszült a hajam,
mára már nem fáj semmi, csak a szégyen,
ha arccal temetik földbe a Magyart.