Bekesi.Fanni89 blogja

Alonália

https://poet.hu/vers/259855

A cím egy kitaláció, értelmetlen. Az angol "alone" (egyedül) szóból átformált egyedi szóalak.
Hiszen a magányosság is egyfajta nonszensz érzés, ami nem illik bele az ember mindennapjaiba,
ám találkozik ezzel az érzettel, és értetlenül áll előtte. Hogy jutott el ideáig? Hol tért le a megfelelő ösvényről?

Néha képtelenség kimondani hangosan, élő szóban, milyen sok feszültség, mennyi kéretlen szó
éri el az embert nap, mint nap. Olyankor nem számít, hányan veszik körbe az illetőt. Magányosnak érzi önmagát.

Mindentől jobban vágyik a szeretre, de képtelen elhinni, hogy valóban érdemes rá.
Az Alonália című versem ezt az érzést jeleníti meg.

Ez volt az első publikált versem itt a Poet-en.  Megtekinthető a fenti linken...

Szabad láncon

Légkő szorongatja a szívem.
Sajogva karcol, horzsol tétlen.
Görnyedve botladozom alatta.

A nagyok mondják nekem: „Menjek;
mert ők mindig mögöttem lesznek!”
Ám amikor lépek, gáncsot vetnek.

A szélrózsa egy iránya sem jó,
s egyre mélyül az ingoványos tó.
Simogatva szúrnak a szavak.

Szól szabad láncra vert farkas-lelkem.
Ezüsthold őshatalmáért vonyít.
Hangját én süketen követem.

Görnyedve szívem köve alatt
lágyan horzsolnak balga szavak.
Tudom, mindig mögöttem lesznek!
Farkasom láncai megcsörrennek…

Én-ostrom

avagy Én-harc

Zsugorodik az ego-kupola.
Legmélyén állok csendben üvöltve.
Visszhangtól reped selyem gubója.
Én <-> én időtlen titán-háborúja.

Zsugorodik, reped puha selyem.
Mélyén ego súgja: "Maradj velem!"
Alattomban fojtana, szorítna,
pókháló-kötelet rám borítna.

Omlik, szakad a ragadós selyem.
Kupola volt, árnyékvár, védelem.
Én-visszhangom suttog. Egyre halkabb.
Ön-titánom talán legyőzhetem...