Az üres szoba

Üres szoba

Egykor, májusban gyönyörű, verőfényes, napsütéses volt az idő. Ennek ellenére mégsem volt mindenki felhőtlenül jó hangulatban. Délután négy órakor nagy, szürke terepjáró parkolt le egy szép, fehér, mészkőporos ház előtt. Magas, tagbaszakadt, bozontos hajú és szakállú, szemüveges úr szállt ki. Olyan sokszor járt már itt. Azonnal, eligazítás nélkül közlekedett. Meg sem állt, míg egy nagy, régi, rozzant ágyhoz nem ért. Ott egy hófehér hajú idős hölgy feküdt. A férfi nyugodt hangon, szépen beszélve hozzá látott, hogy megvizsgálja az asszonyt. Annyira rohant a pácienséhez, hogy a többi házlakónak el is felejtett köszönni; pedig nagyon jó barátja volt a családnak. Mi után kész lett a vizsgálattal, csak annyit mondott a nénikének. - Nyugodtan, tessék csak feküdni, még továbbra is pihenésre van szüksége. – ezzel búcsút vett tőle. Majd elkomorodott arccal fordult az ajtóban végig ott állt másik férfihoz – Sajnálom öregem! Nem hiszem, hogy édesanyád megéri a holnapi napot. Már teljesen legyengült a szervezete. Attól tartok, el fogja vinni tőlünk ez a tüdőgyulladás. Legyél csak mellette, borogasd a homlokát, mint eddig. Hátha megy le a lázából! Történhetnek még csodák! – vigasztalta barátját. Megveregette a vállát, de indult is tovább, mert egy másik háznál már várta a következő betege. Életbe vágóan sürgős eset… Úgy éjfélre járhatott már az óra. A szép tiszta szobácskában, a nagy, régi, rozzant ágyon a hófehér hajú idős hölgy feküdt, csak feküdt. Semmi sem zavarta az álmát. A díszes hímzésű ágyneműhuzatban, a puha paplan alatt pihent egyszerre békésen és lázasan. Az ágy mellett egy aprócska heverőn éberen ült a fia. Csak nézte a pöttöm asszonykát a hatalmas dunnába takarva. Könnyek szöknek fekete szemébe.

- Jaj, Anyuka, kérem, ne hagyjon el minket! – suttogja halkan. – Még szükségünk van magára! – ekkor egy nő lép a szobába hálóingben. Zöld szeme csakúgy ragyogott a sötétben, miközben odaállt a férfihoz, és kezét a vállára tette.

- Gyere Drágám! Feküdj le! Már nem tehetünk semmit! Hagyd a Mamát, hagy pihenjen! A tüdőgyulladásra nincs jobb orvosság. Gyere!

- Nem megyek, nem vagyok álmos! Itt akarok lenni Anyukával, amikor felébred. Ő már túl öreg ahhoz, hogy csakúgy itt hagyjam!

- Te meg már túl öreg vagy ahhoz, hogy ilyen gyerekesen viselkedj! Holnap péntek. Holnap is dolgozni kell menned! Feküdj le, különben lefordulsz majd a létráról! Anyuka holnap is itt lesz még. Mitől félsz ennyire?

- Mi van, ha mégsem lesz itt? Mi van, ha reggel mégsem ébred fel? Amióta csak élek mindig itt volt mellettem. Az én jó anyám. Főzött, mosott, takarított rám, meg a fivéreimre. Sohasem panaszkodott ránk, pedig mi voltunk a világ legrosszabb kölykei! Nekem elhiheted. Sosem segített neki senki, még Apánk se! Mégis annyira szeretett bennünket. Nem volt könnyű élete. A bátyámmal a hátán szökött át apámmal együtt Erdélyből Magyarországra a zöldhatáron. Gondosan ápolta a nagynénémet, aki már nem volt teljes tudatában a cselekedeteinek. Eltemette már a férjét, és négy testvérét. Annyi gond, szenvedés, fájdalom és bánat jutott már neki az életben. Mégis mindig olyan boldog, ha a múltról mesélhet az unokáinak. Boldog, mint minden idős, aki mesélhet. Nem akarom elveszíteni őt! Érted?! – kérdezte a férfi. Majd zokogásban tört ki. Az asszonyka pedig átölelte a férjét, akár egy gyereket.

- Ne aggódj! Anyuka rosszabb dolgokat is túlélt már. Meg fog gyógyulni meglásd! – megpróbálta megvigasztalni a vigasztalhatatlan embert. Hosszú idő elteltével a férfi az ágyhoz lépett kicserélni a borogatást az öregasszony homlokán. Végül szépen elmentek lefeküdni a másik szobába. Már nem hallhatták, hogy az idős hölgy hörögve, félig nyitott szemmel, alig érthetően így szól.

- Vigyázz rájuk Uram! Köszönöm neked, hogy eddig itt voltak velem! Köszönöm! – ezután már nem szólt többet. Ő is elment csendesen, békével. Az álmok lágy ölén lelke örökre kisétált a kis szobából.

-------

Pénteken délután Andrea vidáman szállt le a vonatról. El akarta újságolni a hírt, első helyezett lett az iskolai történelem versenyen. De, amikor meglátta az édesapját, könnyes, már-már pirosra kisírt szemmel, leolvadt arcáról a mosoly. Megkérdezte, bár sejtette a választ.

- Mi történt? Mi a baj, Apa?

- Kicsikém, a nagymama meghalt. Ma hajnalban, álmában. – válaszolta az apja, a sírástól remegő hangon. – Jövő hét hétfőn nem kell iskolába menned. Akkor lesz a temetés. Majd hétfő este Sanyi bácsi visszavisz kocsival Debrecenbe, a kollégiumba. Jó?

- Jó. – felelte Andrea döbbenten. Nem sírt, nem jajveszékelt. Csak néma csendben átadta az utazótáskáját az apjának és szépen lassan elindult mellette haza. Egész úton hazafelé nem szóltak egy szót sem. Mikor megérkeztek, otthon egy egész gyülekezet várta őket. Az egyik idősebb unokatestvére Andinak, a nyakába borult, amint a lány belépett a nappaliba. Megállás nélkül csak bőgött és bőgött Andit szorongatva. Majd sorba ölelgették a zokogó rokonai. Ennek ellenére Andi még mindig nem érzett semmi különösebb változást. Gépiesen fogta a cókmókját. Bement a szobájába kipakolni. Egyelőre csak annyit fogott fel az egészből, hogy hétfőn nem megy suliba, mert egy temetésen kell lennie. Aztán kocsival viszik vissza a koliba, még a temetés után, este. A pakolás után leült a tévé elé. De meredten bámulta, mintha mi sem történt volna. Azt teljesen el is felejtette, hogy milyen jó hírt akart közölni. Egyszer csak eszébe jutott, hogy holnapra megbeszélte a legjobb barátnőjével, hogy elmegy hozzá megnézni egy új filmet DVD-n. – Fel kell hívnom Zsuzsit! – mondta. – Le kell mondanom a találkát! Ezért sírt az egész család. Ezért volt mindenki, olyan szomorú. Én most jöttem rá! – gondolta magában. Felpattant a kényelmes fotelből, melyben korábban mindig a nagyanyja ült. Az is felötlött benne, talán már túl késő van a telefonálásra. Hiszen mindjárt nyolc óra. Zsuzsi pedig korán szokott fürdeni. Végül mégiscsak tárcsázott. – Halló! Csókolom! Zsuzsival szeretnék beszélni… Jó várok… Szia! Csak azért hívlak, mert szólni akartam, nem megyek holnap hozzátok, ugyanis… – egészen eddig a pillanatig teljesen higgadt volt a hangja. Most hirtelen erőtlen lett, megremegett. – ugyanis… meghalt a… a nagy… a nagymamám! – amint ezt kimondta már ő sem bírta tovább. Kitört belőle is az a gombóc, ami kora délutántól úgy szorongatta a torkát.

- Oh! Nagyon sajnálom. – felelte Zsuzsi zavartan.

- Én is… szia.

- Szia. – Andi visszabattyogott a nappaliba. Könnyben úszó szemekkel benézett a nagymamája immár üresen álló szobájába. Leült a kisheverőre az ágy mellett, és zokogott tovább. Anyukája pillanatok alatt ott termett mellette, és vigasztalóan magához ölelte.

- Semmi baj Kicsim, sírj csak! Jót tesz.

- Ezt nem hiszem el! Csak most fogtam fel, ahogy kimondtam a telefonban. A nagyi meghalt. A nagyi meghalt! – közben az apukája is odaért. Együtt sírtak, míg el nem fogytak a könnyeik.

-------

Hétfőn délelőtt ismét megtelt a rokonsággal a ház. Személygépkocsik tucatja állt meg előttük. Mindenki fekete ruhában volt. Beszélgetett az elhunytról. Meg a családról, a gyerekekről, unokákról, hogy ki mit és hol dolgozik, ki mennyire beteg… stb. Nem könnyezett már senki sem a halottért. Andi csak szótlanul bolyongott a seregnyi feketébe bugyolált ember között. Eldöntötte nem fog sírni a szertartás alatt. Aztán elindult a gyászmenet. A kocsik lassan, komótosan gurultak végig az utcákon, a temető ravatalozójába. Körül állta a sokaság a cseppnyi fehér falú házat. Mindenki sorra bement a kis helyiségbe még egy utolsó pillantást vetni a halott nagyira. De Andi nem tudott. Csak dermedten állt a házikó előtt, és a tömegbe bámult. Nemcsak a család volt ott, hanem minden régi ismerős, barát, akik mind kedvelték a nagymamáját. Csupa ősz hajú, szomorú ember, akik mind őt nézték, csendben. Talán azért, mert úgy hasonlított a fiatalkori mamájára. Vagy, mert nem sírt, mint az unokatestvérei. Lassan felcsendült a gyászzene. Andi is odaállt az unokák sorába. De nem bírta tovább sírás nélkül. Olyan fájó, olyan rossz volt hallgatni, hogy „Csak a jók mennek el…”. Igen elmentek, és magukkal vitték a szívünk egy darabját. De ahogy múlhat az idő lassan begyógyulhat az a megsebzett szív is. Talán egyszer megint vidám lesz majd. A ravatal végére megérkezett a pap is. Kihozták a kis ház elé a lefedett koporsót a szertartáshoz.

– Azért gyűltünk itt ma összes, hogy örökbúcsút vegyünk Kiss Erzsébettől, akinek nyolcvanegy boldog évet adott az Úr. Továbbá három egészséges fiúgyermeket, hat unokát és három dédunokát… – a pap nagyon hosszú ideig beszélt a nagymama életéről. Ám Andi már nem hallotta a szavait. Csak sírt csak sírt. Arra gondolt, a mamája mennyire tudott szeretni. Mennyire önfeláldozó volt. Mennyire imádott mesélni. Oh, hogy mennyire jó volt hallgatni őt. Ránézni, miközben ragyogó szemekkel beszélt régen elmúlt gyerekkoráról. Vagy fiatal éveiről. Milyen előszeretettel olvasta a meséskönyvet az unokáknak, dédunokáknak. Annyira szörnyű ráébredni, hogy többé nem mesél majd. Soha többé nem hallja majd a hangját. Nem láthatja a mindig mosolygós arcát. Csak hitetlenkedett magában. Egyre jobban szabadjára engedte könnyei árját. Amikor a pap befejezte a beszédét, ami szívhez szólóan zengett; a sírásók szép lassan leeresztették a pöttöm, tölgyfakoporsót a mélybe. A gyászoló sokaság sorban a sírhoz lépett. Fehérszegfűt dobott az elhunyt poraira. Ezt követően az egész rokonság estig Andiéknál tartózkodott. Megülték a halotti torát a nagymamának. Mindenki újra csak evett, beszélgetett. A gyerekek játszottak. Olyan volt az egész, mintha karácsony lenne. Andi fel-alá járkált. Nem találta a helyét sehol. Egy falat sem ment le a torkán. Nem értette, hogy tud más ilyenkor enni, mosolyogni, meg csevegni. Emberek! Meghalt a nagyi! Ez pedig egy rémálom! Senki sem siratja már csak ő? De hát, hogy lehetnek ilyenek? Nekik nem fáj úgy, mint neki? Nekik nem szúr, sajog valami itt a mellkasukban? Az nem lehet. Nem lehet. Hiszen szerették a nagyit! Azért vannak itt, vagy nem? Ezek után azt várják tőle, hogy ő is beszélgessen, meg vigyorogjon? Sőt, hogy iskolába menjen? Nem! Azt már nem! Ezzel ott hagyta a rokonokat. Bemenekült a szobájába, ahol álomba sírta magát.

-------

Másnap kilenckor arra kelt, hogy mozgolódást hall. Kikászálódott hát az ágyból. Mégsem ébresztették fel tegnap este azzal, hogy vissza kell mennie Debrecenbe. Andi kissé kába volt a tegnap történtek miatt. Nem értette, miért pakolnak ki mindent a nagyi szekrényéből a padló közepére. Talán nagytakarítás van? Igen, biztos ezért, állapította meg. Kibattyogott a konyhába, hogy megreggelizzen. Aztán visszament megnézni, hogy mi is ez a nagy pakolászás pontosan. A cseppnyi, de tisztaszobában ott volt a két nagynénje, a négy unokanővére és az anyukája. Akkurátusan rakosgatták a nagymama holmiját. Épp, csak köszöntek neki, és folytatták tovább, amibe belemerültek. Amikor Andi rápillantott a rozzant, régi ágyra, ismét belehasított a felismerés. A nagyi meghalt! Most már örökké üres lesz az ágya. Többé már nincs köztünk! Elment. Biztos találkozott már a nagypapával. Mi több, papa tárt karokkal várta, és megölelte őt. Már újra láthatta az elhunyt testvéreit, akiket szintén úgy szeretett. Megint a karjaiban foghatta az egyetlen kislányát, aki négy naposan meghalt. Biztosan összefutott a régi barátaival is. Feltehetőleg figyeli fentről azokat, akiket idelent hagyott. Most is mosolyog, mert az ő jó kedvét sohasem lehet elvinni. Mégis olyan szomorú nézni, ahogy mindenét, amije csak volt szétosztják a családtagok egymás között. Hisz ő magától is mindenét a családjának adta! Nincs szükség rá, hogy elvegyék tőle! Ezt végig nézni olyan volt Andi számára, mintha egy lassan pergő, akadozó filmet látott volna. Minden perc száz évnek tűnt.

– Elég már! Miért nem hagyják pihenni a nagyit? Miért nem nyugodhat békében? – kérdezte magában Andi. Egy idő után nem bírta nézni, amit a rokonai művelnek. Ismét bemenekült a szobájába.

-------

Délután, amikor elmentek a nénikéi és az unokatestvérei, csendesen kisurrant a szobájából, ahol egész idő alatt sírt. Újra belépett a nagymamája régi üres szobájába. Leült a kisheverőre, és meredten bámult a semmibe. Olyan ürességet érzett, mint még soha. Csak üldögélt a sezlonon. Nem érdekelte, hogy mennyi az idő, mi volt az ebéd, mit vittek el a nénikéi. Már az a hatalmas üresség sem foglalkoztatta annyira, ami szorongatta a szívét. Sőt azt is elfelejtette miért ült be a mama szobájába. Hisz senki sincs itt. A szülei elmentek a városházára elintézni még néhány fontos papírt. Egész estig senki sem jött haza. Csend volt a fehér falú házban. Majd, amikor már sötétedni kezdett, egy nagy árnyék jelent meg a szobaajtóban.

- Te meg miért ücsörögsz itt a sötétben? – kérdezte Andi apukája. Közben villanyt kapcsolt.

- Csak úgy! Miért ne? – Andi sírós, remegő hangon válaszolt. Az apja odasétált ahhoz a kupachoz, amiből válogattak a sógornői, és felszedett néhány dolgot belőle.

- Tessék! Ez most már a tied. – ezzel átnyújtott a kislánynak egy apró ékszerdobozt, meg egy zacskót, ami tele volt régi, megsárgult papírokkal.

– Mi ez a rengeteg papír? Miért az enyém? – értetlenkedett Andi.

- A papírokon a dédipapád versei vannak. A nagyi megpróbált minél többet megőrizni belőlük az unokáinak. Szerintem ő is neked adná oda. Mert te szereted a legjobban a verseket. Olvasgass csak nyugodtan. Ez mind az eredeti kézirat. Mostantól vigyázz rájuk te! – ezután magára hagyta Andit a dobozkával és a lapokkal. A lány pedig egykedvűen belefogott az olvasásba. Úgysem volt más dolga, hisz mégsem ment vissza az iskolába. A versikék közt volt aztán mindenféle-fajta. Anyák napi, születésnapi, búcsúztató, vidám hangú, és gyászos, filozófiai, és életkép… stb. Mindegyik nagyon érdekes volt Andinak. Hisz még egyiket sem látta soha. Pedig a többségük több mint hatvanéves volt. S miközben olvasta ezeket valahogy megfeledkezett a szomorú ürességről. Megnyugtatták az írások. Néha úgy érezte olyan, mintha ő írta volna egyiket-másikat. Úgy éjfél körül végzett az olvasással. Teljesen másképp látta már a nagymamáját és a temetését. Könnybe lábadt szemmel a még mindig tévéző szüleihez futott. Átölelte őket.

- Köszönöm a verseket! Jó éjszakát!

- Neked is! – ezzel Andi a kis örökségével saját szobájába vonult. Még mielőtt elaludt volna, leült az íróasztalához, elővett egy üres lapot a fiókjából. Ezt a verset írta le:

Megsárgult fényképek és poros albumok,
Moly rágta ruhák, csicsás bizsuk, gyöngysorok.
Ennyi marad hátra százévnyi életből
A padlásra zárva, emléktárggyá válva.

Elmosódott, régi szerelmeslevelek,
Elszakított, megfakult, lejárt színházjegyek.
Ennyi marad hátra egy percnyi életből
A padlásra zárva, emléktárggyá válva.

Egy percnyi élet, százezer emlékkel,
Egy emberöltő, egyetlen kedves kinccsel.
Ebből mennyi az öröm és mennyi a bánat?
Vagy nem lelünk semmit, vagy találunk százat.

Ki dönti azt el, hogy meddig tart egy élet?
Ki dönti el, hogy merre mész, míg éled?
Mennyi marad hátra egy életből emléknek?
Az emléktárgyak néked mindent elmesélnek.

Nemsokára elnyomta az álom ismételten. Mialatt egy pöttöm, idős asszony figyelte őt mosolyogva. az ajtóból, láthatatlan Csak úgy ragyogott a tekintete. Az íróasztalnál alvó kislányhoz tipegett. Megsimogatja a fekete, hosszú haját, és egy csókot nyom a homlokára.

- Végre te is beletörődtél Bogaram. Aludj csak! Aludj! S holnap újra szép lesz a világ! – dünnyögte, öreg, remegő hangon. Hirtelen, mintha a szél fújta volna el körvonalait, árnyékát. Vagy talán ott sem volt?

Vége

Elveszíteni valakit, akit szeretünk nagyon fájdalmas dolog, még ha nem is értjük, miért. Az ember nem érez mást csak egy hatalmas, tátongó űrt, és értetlenkedve azon gondolkodik, vajon mi hiányzik? De a választ már rég tudja. Hiányzik a nagymama, a nagypapa, anya vagy apa. Hiányzik az, akit szerettünk, és még mindig szeretünk. Ám valójában nem is az fáj, hogy eltávozott közülünk. Ez az élettel jár, hanem az, hogy az ember ráébred, soha többé nem kaphatja őt vissza teljes egészében…

Várom a véleményeket, hozzászólásokat!