Anni szobája

Anni szobája

Sötétség ül a városon, a házakon és a szobákon. Lassan elüti az éjfélt az óra mutatója. Csend van. Csak néha-néha suhan el egy-egy kósza gépkocsi az ablakok előtt, a fényszórójuk fényével egy villanásnyi ideig betöltve a helyiségeket. A távolban felcsendül a nap végét jelző harangszó, ami szinte már visszhangzik a kihalt utcákon. Valahol, egy kellemes kis villában, az egyik hálóban erre a kongásra-bongásra előkúszik az ágy alól egy kislány, és felkapcsolja a kis lámpáját. Majd megkönnyebbülten sóhajt egyet, és a kedvenc plüssmaciját magához ölelve leül az ágyára.

– Elmentek, igaz Barnus? Ugye nem is jönnek vissza? – kérdezte a gyanútlanul bazsalygó játékot. – Most már nem fognak megtalálni. Így fogok tudni aludni, nem? – de erre sem kapott semmilyen választ. Ezért szépen bebújt a paplanja alá. Még egy pillantást vetett az üres szobára, és leoltotta a villanyt.

– Hát itt vagy! – harsogta bele a feketeségbe egy szörnyen recsegő távolinak ható hang. Mire szegény lányka sikítva pattant ki fekhelyéből. Egész az erkély ajtóig rohant.

– Többet nem rejtőzhetsz el előlünk! – mondta fenyegetően egy másik hang. Hallatszott, ahogy megrecseg a padló a gyerek felé indulók lábak alatt.

– Nee! Hagyjatok békén! Nem akarok veletek menni! – de ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja, felcsapódott a nagyvillany, és belépett egy hálóinges nő.

– Anni, Kicsikém, miért kiabálsz?

– El akarnak vinni!

– Kik? Kicsim, nincs itt senki!

– De van! Nem akarják, hogy itt aludjak! Azt mondják, ez nem az én szobám. Adjam vissza az igazi Anninak, vagy elvisznek hozzá, és beárulnak neki, mert elfoglaltam a szobáját. Most is csak kacagnak rajtam. Nem hallod? – mindketten füleltek egy kicsit. Végül a nő nem bírta tovább. A következőket mondta:

– Na jó! Holnap reggel iskola, úgyhogy neked ágyban a helyed! Feküdj szépen vissza! Csak rosszat álmodtál!

– Nem! Nem akarok! Nem hagynak aludni! Anyu, tényleg nem hallod őket?

– Kiket kéne hallanom? Mondom, hogy nincs itt senki, csak egy álom volt! Fekvés!

– De itt vannak! – a kislány a szoba közepére mutatott. – Egy félkarú, szenes nagy játék medve, meg egy csúnya, megégett fejű Barbie baba. Nem látod? – erre az anyuka nem reagált, sőt egy jó darabig szólni sem bírt. Csak állt az ajtóban dermedten. Majd nagy nehezen így folytatta.

– Kicsim, csak álmodtad az egészet! Hidd el nekem, ez a te szobád! Mindig is a tied volt. Gyere szépen feküdj le! – mielőtt a kislány megint elismételte volna, hogy úgyse hagyják békén, gyorsan hozzátette, hogy ő is itt marad. Üggyel-bajjal, de sikerült az álomnak elcsuknia a szemük héját. Kavargó, keserű, füstízű álomban merültek el, ami olyan valóságosnak hatott, mintha megtörtént volna már.

-------

A kormos fekete füst lassan betakart mindent, és a hőség egyre elviselhetetlenebb lett. Csakúgy tombolt a tűz, felfalva minden egyes bútordarabot, és összemaszatolva a falakat. Égett az egész ház a pincétől a padlásig. Az egyik emeleti szobából szívet tépő sikoltozás hallott ki.

– Áá! Anyu! Apu! Segítség! Nem tudok kimenni! Anyu! Apu! – kiabálta egy gyerek hang.

– Úr isten! Anni!

– Ne, Drágám! Majd én érte megyek! Te menj ki innen!

– De…

– Áá! Anyu! Apu!

– Nincs vita! Menj! – mondta határozottan a férj. – Semmi baj Kincsem, máris kimegyünk innen! Nyugodj meg mindjárt ott vagyok!

– Áá! Segítség! – a lányka továbbra is félt és kiabált. A férj eltűnt a lángoló kormoló tűznyelvek közt, ami egykor a lépcső lehetett. A feleség köntösben és egy pokrócban burkolózva, a köntös egyik ujját a szája elé tartva, valahogy kikecmergett az épületből. Nem törődve a mínusz tíz fokos hideggel, a hóval mezítláb a szomszédba rohant, hogy azonnal hívják a tűzoltókat, meg a mentőket, mert tűz van. Majd visszasietett a ház elé, és aggódó pillantásokkal a bejárati ajtóra meredt. Észre sem vette, hogy tetőtől-talpig reszket a hidegtől. Csak az érdekelte, mikor lép ki az ajtón a férje a kislányukkal. Közben az egyre közeledő szirénák zaja töltötte be a téli utcákat; felverve a rosszalvókat álmukból. Ám mielőtt megérkeztek volna a megadott helyszínre hatalmas ropogás, recsegés és robaj közepette összedőlt az égő ház.

– Nem! Nem! Kristóf! Anni! – a nő önkéntelenül is a lángoló romok felé indult, de az addigra odaérő szomszédok visszahúzták. – Neem! Neem! – fájdalmasan belerogyott a hóba.

– Sajnálom, Kedves! Micsoda szörnyűség! – szomorkodott a mellette álló idősödő hölgy, miközben a vállára tette a kezét.

-------

– Nem! Nem! Anni! Kristóf! Nem! Csináljanak valamit! Hozzák ki őket! Hozzák ki! – kapálódzott az asszony össze-vissza forgolódva az ágyban.

– Anyu! Anyu! Ébredj! Anyu! – erre a nő zihálva riadt fel. – Semmi baj! Csak rosszat álmodtál! – mondta a kislány fölé hajolva. Még mindig eléggé sötét volt odakint. Az apránként lenyugvó Hold fénye besütött az ablakon. Amikor ránézett a kislánya arcára az eltorzult, égett és kormos volt, szőke fürtjeiből is alig maradt valami, pillangós pizsamáját por meg korom borította. Mire az asszony jajveszékelve ugrott ki az ágyból. – Semmi baj Anyu! Minden rendben van! Nyugodj meg! – indult el felé a lányka.

– Anni! Anni, kérlek ne csinálj butaságot! Anni, kérlek menj vissza az Apuhoz jó!

– Jó! De te is gyere velem!

– Nem! Nem lehet!

– Mert van egy új Annid?

– Ő nem új!

– Miért csináltad ezt Anyu? Miért jöttél vissza vele? Miért adtad neki a szobámat? Miért akarsz elfelejteni engem meg az Aput?

– Nem felejtettelek el titeket!

– Nem? Akkor miért kellett másnak adnod a szobám?

– Nem adtam másnak!

– De ő nem én vagyok! – ezzel az ágy felé mutatott, ahol, még mindig ott aludt egy ugyanolyan szőkefürtös, piszeorrú kislány, mint amilyen ő volt egykor. – Kérem vissza a szobámat és a macimat is! – mondta. Közben szó szerint füstölögni kezdett.

– Anni, kérlek, hagyd abba!

– Csak, ha visszakapom a szobám! – a szemei helyén egy-egy kisebb lángocska kezdett pislákolni, azon keresztül nézett az anyjára.

– Uram Isten! Anni, ne! Kérlek! Nyugodj meg! Visszakapod a szobád!

– Nem hiszek neked! Itt hagytál engem, meg az Aput, most meg hazudsz! – mérgében elöntötte a tűz. Ettől hirtelen meggyulladt a szőnyeg is.

– Nem! Oh, jaj! Anni! Ébredj! – a nő az ágyhoz lépve felkapta a kislányát paplanostól. Úgy szaladt ki a házból, mintha most is lángban úszna az egész.

– Mi történt Anyu? – csak annyit kapott válasznak, maradjon, ahol van. Az édesanya pedig megint a szomszédba rohant, mint hét évvel ezelőtt. – Anyu, hol van Barnus?

– Barnus? – kérdezett vissza az anyja. – Nem tudom. Biztosan odabent maradt.

– De akkor meg fog égni!

– Anni! Hova mész? – kapta el a kislány karját az asszony. – Most nem mehetsz érte!

– De nem akarom elveszíteni!

– Majd veszünk másikat!

– De nekem ez a maci kell, nem egy másik! Nekem Barnus kell!

– Anni! Elég volt! Maradj itt! Megértetted? – Negyedórával később megérkeztek a tűzoltók. Szerencsére ezúttal időben.

– Kérem szépen! Tessék kihozni a macimat! – kiáltotta Anni az egyik tűzoltónak. – Még odabent van! – szipogta aggódva. A lángok hamar elaludtak. Előkerült a plüss brumi is. Bár megkapta itt-ott a tűz, és csuron vizes volt az oltástól, de viszonylag egyben maradt. – Szegény maci! Olyan ijesztő lett, mint az a másik.

– Tudom.

– Honnan tudod? Azt mondtad, nem láttad!

– De láttam, hét éve, amikor az Apu és a nővéred, elmentek az égbe. Akkor is tűz volt, csak nagyon sokára vettük észre – a lányka csak szomorúan, álmosan, a maciját szorongatva nézett rá. – Talán meg kéne őket látogatnunk, mit szólsz hozzá?

– Megyünk el mi is az égbe?

– Nem! A földön is van egy hely, ahol találkozhatunk velük. Majd reggel megmutatom, most viszont menjük a bácsikkal, jó?

-------

Másnap reggel mindhárman (az anya, a lánya, meg Barnus) elmentek a temetőbe, meglátogatni az elhunyt apát, és a nővért. Egy darabig csak nézték a hideg köveket.

– Bárcsak itt lennétek most is! – sóhajtott a nő.

– Én itt vagyok Anyu! – mondta csendesen Anni. – Anyu, miért sírsz?

– Anni. A nővéredet is így hívták. Anni… – a sírkőhöz térdelve folytatta. – annyira sajnálom! Kérlek Anni, bocsáss meg! Bocsáss meg, hogy legalább téged szerettelek volna magam mellett tudni. Te voltál a mindenem. Azt hittem, ha a húgodnak is az Anni nevet adom, azzal egy kicsit visszakaplak téged. De tévedtem. Szörnyen sajnálom! Bocsáss meg nekem!

– Szerintem adjuk oda neki Barnust! Itt jobb helye lesz. – ajánlotta fel Anni.

– Igazad van Kicsim! Jó ötlet! – helyeselt az anyja. Óvatosan lerakták a plüss macit a sírra. Végül kézen fogva hazasétáltak. Azt már nem láthatták, ahogy odasétál a sírhoz a rém kísértet, és magához ölelte az égett játékot, arca megnyugodott. Pont olyan lett, mint régen volt. Aztán komótosan belesüllyed a sírhalomba, miközben csak annyit mond rekedten.

– Legalább téged visszakaptalak. Legalább téged…Barnus!

Vége

Kíváncsi vagyok a véleményekre!