Bekesi.Fanni89 blogja

Ablak 2 – A másik oldalon

Már majdnem eltelt egy újabb év. Újfent nyoma sincs a nyár fülledtségének, elillant. A fák üdítő zöldje mind mélyebb narancs-rozsdába vedlett át. Hervadt sárgán átszínezte a sáros, hideg földet is foszló avarjával. A változást természetesen követték a plázák, és üzletsorok városszerte. A bolti üveg mögül műanyagsütőtök hegyeken heverő vérfagyasztó szörnymaszkok, boszorkánysüvegek vicsorogtak vissza. Meg koromfekete óriás plüsspókok fekete damil hálókon csüngve ijesztgették a bambultan nézelődőket. Karamellás alma illattal kevert gyermeki visongások terjengtek a levegőben. Zizegő cukorkás papírokba lett csomagolva a ködbeveszett múlt hagyományának mímelt emléke. Ha valaki nem követte a naptárját, akkor is tudta; október 31-e körül lehetett. A mindenszentek tiszteletére napok óta mécses tüzek néma lángnyelvei simogatták a sajgó szívűek emlékeit. Nem győzték gyújtogatni azokat el nem cseppent belső könnyeik után sorba.

Még a kórházak hangulatában is ott motoszkált az ünnep kísértete. Nem volt ez másképp a Szent Péter Kórház Neurológiai osztályán sem. Melynek önműködő ajtaja finoman szétvált. Átbotorkált rajta, egy fiatal, húszas évei végén járó nő. Pinocchio módjára egyensúlyozott két mankójával.

– A kezeléseknek még korán sincs vége Petra! – szólt utána egy öblös, idős férfihang.

– Tudom, Doktor Úr! – hagyta rá a nő. Közben egy félfordulatot tette vissza az ajtó felé.

– Nem szabad megerőltetnie a lábait! – folytatta a kioktatást az orvosa. – Csak a saját felelősségére engedhetem el!

– Megértettem. – bólogatott Petra. – Maga pedig értse meg, hogy nem álltam a saját lábamon több, mint 12 éve. Újra át akarom élni ezt az érzést! Még ma ott akarok lenni, a szeretteim mellett a családi kriptánknál. Azt hittem sosem leszek képes eljutni odáig. Most pedig négy nagyműtét és több hónap gyógytorna foglalkozás után, járok. Egyedül, én. – szipogta saját kínjaitól meghatottan. – Szeretnék odamenni. Mécsest gyújtani, mint mindenki más.

– Meg tudom érteni Petra! – mondta együttérzően a doktor. – Nos, legyen! Ahogy mondtam a saját felelősségre kimehet! De vissza is kell jöjjön éjszakára! Gyalog, véletlenül sem mehet hosszan! Inkább hívjunk magának egy taxit! Erre tessék!

– Jaj, Fehér Doktor, maga olyan kedves! Köszönöm! – hálálkodott Petra. Fél órán belül a főbejárat előtt lefékezett egy fehér taxi. Tetején a megszokott lámpával. Addigra szinte teljesen besötétedett. A sofőrnő sebesen besietett a recepcióra.

– Helló! – szólalt meg dallamosan búgó hangon. – Az Alfréd taxitól jöttem. Úgy tudom, Fridai Petra névre innen kértek egy fuvart.

– Így van! – felelte az ápolónő egyhangúan. – Ott várakozik a beteg. – mutatott rá egyenesen Petrára. Ő indulásra készen várt egy széken ücsörögve.

– Oh, üdv Kisasszony! Alfréd taxi, szolgálatára. – lépett oda hozzá. – Segíthetek?

– Igen, köszönöm! – tápászkodott fel nehézkesen Petra. – Az Északi Temetőbe vigyen ki, kérem! – adta meg az úti célját mialatt kivánszorogtak az autóhoz.

-------

Ahogy Petra beült a taxi hátuljába furcsa érzés fogta el. Maga sem tudta, miért, képtelen volt levenni acélkék tekintetét a sofőrnő tarkójáról. Mintha látta volna azelőtt is ezt a lányt. Aki szótlanul a gázra lépett. Határozattan, nyugodtan, habár elég gyorsan vezetett. Igazán nem volt rajta semmi különös. Semmi feltűnően érdekes ismertető jel. Mégis olyan valószínűtlenül ismerősen festett. Talán húsz éves lehetett, vagy annyi se. Szegecses bőrdzsekit, lámpásként világító szemű, koponya mintás pólót, szűk farmert, magas szárú bakancsot, és levágott ujjú kesztyűt viselt. Fekete volt az egész megjelenése. Beleértve a derékig érő hullámos haját, sőt a szemeit is. Bőre a frissen meszelt faltól fakóbban fénylett. Dermesztő hatással volt Petrára a kisugárzása. Ma amúgy is nyomasztotta a közelgő ünnep érzete. De még szomorúbbnak találta saját magát, a temetőfelé haladva. Egyszer csak felötlött benne a gondolat, hogy meg kéne törnie a köztük lévő mély csendet. Ki kéne öntse a szívét. Képtelen volt megmagyarázni, mi ütött belé. Sosem szokott idegenekkel diskurálni. Ám most bármennyire tiltakozott magában, kibuktak a száján a szavak.

– Bocsánat! Nem figyeltem, amikor bemutatkozott. Mit mondott, hogy hívják? – puhatolózott.

– Nem mondtam Kisasszony. – felelte lágyan, ám hidegen a taxis lány. – Csak annyit, hogy az Alfréd Taxitól jöttem. – közben megállt egy pirosnál.

– Áh, tényleg! Tudja ironikus, de azért választottam magukat, mert a kedvenc éttermemet is így hívják. Fura véletlen, nem? – érdeklődött Petra.

– Nem igazán. – jött a tényként közölt válasz. – Annak is apám a tulajdonosa. Ambos Alfréd. Elég sokféle tevékenységgel foglalkozik a vállalkozásunk.

– Vagy úgy! Akkor ezért volt annyira ismerős. Tudtam, hogy már találkoztunk valahol.

– Oh, igen! Fridai Petra, tényleg találkoztunk korábban. Meglepően sokszor is. Maga apám, egyik kedvenc törzsvásárlója. Én Azrael vagyok. – felelte a taxis lány. A hangja egyszerre volt kedves, és távolságtartó. Lekanyarodott, mivel időközben zöldet kapott.

– Öhm, most miért kanyarodtunk le? Az Északi Temetőbe szeretnék menni. Ott vannak eltemetve a szüleim. Sőt sajnos a legrégibb barátom is, sajnos. Elmondhatatlanul régen szeretném már megtenni ezt az utat hozzájuk.

– Nyugalom! Odamegyünk! Csak el akarom kerülni az utcai Halloween partikat. Egy rakás útlezárás van mindenfelé. Főleg a nagy terek környékén, ahol koncertek kezdődnek nemsoká. Tudja milyen manapság október utolsó éjjele? – tette fel költőien a kérdést Azrael.

– Persze. Maga biztosan jobban tudja. Nem akartam beleszólni. – zárta le a csevegést Petra. Végre elbírta fordítani a pillantását a taxisnőről. Egykedvűen kibámult az ablakon. Habár elsőre nem látott semmit az őszi ködfoltok homályos sötétségétől. Majd kisvártatva égő lámpásokat, vonagló, görcsös léptekkel haladó torzókat látott néhány fős csoportokban vonulni. – Egyesek milyen komolyan veszik a szerepüket! – gondolta elsomolyodva. Talán a terápiás gyógyszerektől, talán a nyirkosan csípős őszidőtől, esetleg az andalító zenétől; amit a taxislány bekapcsolt; vagy mindtől együttesen, hirtelen elálmosodott. Pisze orra nekinyomódott a hideg ablaküvegnek mialatt elnehezült pillái leragadtak.

-------

Amikor Petra legközelebb kinyitotta a szemét a lakásán találta magát. Szokott helyén, az ablaknál ült. Mely tele volt aggatva mindenféle rémséges halloweenes kellékkel. Odakint sötét volt, köd, és fújt a szél. A nappaliból épp felcsendült a Manson-féle This is Halloween. Nem tudta eldönteni, mi lepte meg jobban. Eddig teljesen biztos volt abban, hogy ez nem ismétlődhet meg vele többé.

– Megint álmodom?? – elmélkedett fél hangosan.

– Petra, gyere már! A házigazda nem hiányozhat a szörnyvonatról! – lépett be a helyiségbe egy magas, négyszárnyú, vigyorgó kutyafejű, oroszlánmancsú, keselyűlábú, skorpiófarkú lény. – Azrael ragaszkodik hozzá, hogy te légy a masiniszta.

– Ki… kicsoda maga?! Vagy inkább micsoda? Hogy jött be ide? Mit akar tőlem? – kérdezte Petra holtra vált arccal, szinte rátapadt az ablakra ijedtségében.

– Petra, ne csináld már! Én vagyok az! – kacagta ki a démoni alak. Lenyitotta a félelmetesen hatalmas, éles kutyafogsort. – Látod. Gábor vagyok. Fél órája engedtél be a többi vendéggel együtt. Csak átöltöztem a jelmezembe. Te mondtad, hogy ókori mitológiák legyenek a parti jelmezek témája. Ez volt az egyik legijesztőbb rém az óvilágon. Pazuzu, a démonkirály a babiloni és asszír mitológiákból. Szóval jó lett?

– Öhm, igen! Rettentő hiteles. – felelte zavartan Petra.

– Ha nem tévedek, benned pedig a Hatalmast tisztelhetjük. – biccentett vidáman Gábor. – Szehmetet, az oroszlánfejű istennőt.

– Hogy?? – Petra értetlenül rápillantott a pipereasztal tükrére. Onnan egy hosszú egyiptomi ruhát viselő oroszlánfej koronás kép köszönt rá vissza. – Öhm, vagyis… eltaláltad.

– Petra, gyere Anyukádék hívnak telefonon! – viharzott be a szobába egy csillogó fehér tüll ruhás lény. Az áttetsző óriás pillangószárnya, sápadt arca, hosszú szőke parókája is fénylett.

– Maga meg kicsoda? – érdeklődött Petra. Válaszra sem méltatta a fehér tündér szavait.

– Azrael vagyok. Ez a Cerridwen jelmezem. Kisüstöm is van. Persze nem a mindentudás elixírjével töltött, csak forralt borral. – felelte lelkesen. – Saját recept. Majd igyatok belőle, azért hoztam. De előbb vedd fel a kagylót! Pereg a telefon számlájuk!

– Jaja, megyek. – felelte Petra szórakozottan. – Haló, tessék! – mondta a telefonkagylóba. Közben nem ismert barátainak integetett szívélyesen, a lakás minden szegletébe. – Anya?! – kérdezte döbbenten. – Hogy hol vagytok, most?! – értetlenkedett tovább. – A kanadai Havenspingth-ben, a Paradicsom Szállóban?! Remek. Jól vagytok? … Igen? … Nagyon jó! … Igen, hallom apát is! … Én is szeretlek titeket! Úgy hiányoztok! Olyan jó lenne, ha itt lennétek! – szipogta meghatottan. – A parti nagyszerű! Persze, a kedvenc témámról szól. … Öhm, nem! Nem vagyunk olyan sokan. Pont elég a jó hangulathoz. – magyarázta a könnyeit törölgetve. – Persze, jól fogom érezni magam a saját bulimon! Örülök, hogy jól érzitek magatokat! Jó pihenést! Sziasztok! Sok puszi!

– Látod, mondtam én az utazásuk előtt is, hogy nem lesz semmi gond! – szólt hozzá Gábor, Pazuzu szájából. – A lehető legjobb helyre kerültek, ahol békére találtak. Neked is meg kell találnod ugyanezt, itthon!

– Rendben van! – adta meg magát Petra. – Ígérem, igyekezni fogok!

– Muszáj lesz, mert különben mind itt hagyunk! – viccelődött Azrael. – Halloween fényei már égnek. Kövesd ezeket! Odavezetnek, ahol lenned kell! – váltott sejtelmes hangra. Ezalatt a szemei szinte egy-egy tátongó sötétséggé mélyültek csupán egy hosszú pillanatra. Aztán kigyulladtak, ahogy a taxiban, a pólóján lévő lenyomaton. – Tényleg, a taxi! –  kapott észbe magában Petra. Újra képtelen volt máshová tekinteni. Belemerült, egyenesen a szemlámpás üregeibe. Ettől szinte rosszul lett. Szédelegni kezdett. Végül elsötétült a világ. Nem maradt más előtte, csak ez a derengő arcú fehérfény. Egyre mélyebben meredt bele. Az mind fényesebb, vakítóbb és fehérebb lett.

-------

Nőttön-nőtt körülötte a ragyogás. Távolról hangokat hallott. Mintha beszéltek volna. De nem hozzá, hanem róla. Az egyik ki akart kapcsolni valamit mindenáron. A másik tiltakozott ellene. Petra semmit sem értett tisztán. Mivel egy ütemesen zajongó géphang sok szó elejét vagy végét elnyomta monoton fújtatásával. Elnehezült szemhéjai ólomsúlyokkal küszködtek. – Ki kell nyitnom mindkettőt! Muszáj látnom, mi folyik itt! – erőlködött magában. Nagy sokára sikerült. Először esküdni mert volna rá, hogy Ambos Azrael vitatkozik Dr. Fehérrel. Újfent a taxis szerelésében a folyosón állt. Pontosan Petra kórházi szobájának jókora méretű üvegablaka előtt. Kisvártatva tudatosult benne hol van. A Szent Péter Kórház Intenzívosztályán. Épp feküdt egy ágyon. Az ütemes fújtatás a lélegeztetőgépből jött. Mellette rásandított az élesen csipogó szívmonitorjára. Szeretett volna megszólalni. Csakhogy egy csövet dugtak le a torkán. Így képtelenség beszélni. Majd kitisztultak a folyosóról beszűrődő eszmecserék is. – Igen, ez a jó doktor. Ám Azrael helyett a másik hang Fridai Csilláé, az unokatestvéremé. – állapította meg gondolatban.

– … Úgy jött ide, hogy meg akart gyógyulni! – folytatta Csilla. Azaz a rokona; metálszerelésben.

– Miért lehet így öltözve? Oh, persze! Biztosan valami rock koncertre akart menni. Imádja azt a műfajt. – mélázott Petra hangtalanul.

– Hosszú évekbe telt, mire rászánta magát erre a műtétre. Megbízott magában, a szakértelmében. Nem engedheti el! Nem kapcsolhatja le a gépeket! Nem engedélyezem! – jelentette ki határozattan Csilla. – Gyógyítsa meg!

– Kisasszony, értse meg, kérem! Mindent megtettünk az unokanővéréért, amit csak tudtunk! Sajnos eddig négyszer kellett újra éleszteni. Hónapok óta nem reagál semmire. Mély kómában van. Kifogytunk a lehetőségekből. Nem hiszem, hogy valaha is felébredne. – felelte komoran Fehér doktor. Petrára vetett egy röpke pillantást az ablakon át. Majd ledöbbent. – Egek! Ébren van! Felébredt! Kérem, maradjon itt! – rikkantotta Csillának. Beviharzott a pácienséhez. Elvégzett néhány egyszerű rutin vizsgálatot. Például a pupillák fényreakcióját, a szemtornát. Utoljára megszabadította az intubációs csőtől. – Nos, Petra! Hogy érzi magát?

– Fáradtan. – válaszolta rekedten, szinte némán tátogva.

– Ez csak természetes. Elég hosszú utat tett meg. Ne aggódjon! Innentől minden nappal jobb lesz! – nyugtatta meg az orvos. – A maga esete egy igazi csoda!

– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – érdeklődött Petra.

– Tíz hónapig! Most november 1-je van. Sajnos komplikációk merültek fel az első műtét alatt. Újra kellett élesztenem. Kómába esett. Azóta, még háromszor állt le a szíve.

– Úgy érti, összesen tíz hónapja vagyok itt? Végig kómában feküdtem?!

– Igen. Ez történt. – magyarázta a doki.

– Na, de a kezelések… a műtétek… a terápiák… a taxi Halloweenkor… a parti… miden csak álom volt? – hüledezett Petra, könnyezve. – Semmi sem javult? Nem tudok járni?

– Derítsük ki! – mondta Fehér doktor. Beállt az ágy végébe, megérintette a bal talpát egy ujjal. – Ezt érzi? – Petrából sírás tört ki. Pár percnyi bömbölés után így felelt.

– I-gen! – nyöszörögte boldogan. – Ér-zem! – kinézett Csillára, könnyektől elhomályosult szemekkel. Egy pillanatig esküdni mert volna, Azrael állt a szobaablak előtt, mosolyogva. Aztán elszállt ez az érzete. Lassan a réges-régi Petrává lett. Azzá, aki tizenkét évvel korábban volt. Mielőtt gúzsba kötötte, és panelfogságra kárhoztatta magát egy autóbaleset után. Melyben elveszítette a családja nagy részét is. Jövőre talán már álmain túl is mécsest gyújthat nekik az Északi Temetőben…

-------

Odakint szépen a fák üdítő zöldje mind mélyebb narancs-rozsdába vedlett át. Hervadt sárgán átszínezte a sáros, hideg földet foszló avarjával. Elmúlt a zizegő cukorkás papírokba csomagolt, ködbeveszett múlt hagyományának mímelt bolondsága. Mindenszentek tiszteletére napok óta mécses tüzek néma lángnyelvei simogatták a sajgó szívűek emlékeit. Nem győzték gyújtogatni őket el nem cseppent belső könnyeik után sorba. Még a kórházak hangulatában is ott motoszkált az ünnep kísértete. Nem volt ez másképp a Szent Péter Kórház Neurológiai osztályán sem. Melynek önműködő ajtaja finoman szétvált. Csilla kilépett rajta boldogan. Szinte szökdécselve. Hisz visszakapta az ő Petráját. Leintett egy taxit, hogy hazamehessen…

Vége

Ablak

Az ég szürke volt. Bármerre nézett az ember mindent vastag, puha, fehér lepel takart. A kirakatokban Jingle bells-t éneklő játék mikulások rázták; az enyhén rockosított dalra; önmagukhoz képest tekintélyes méretű pocakjukat. Az utcákon karácsonyi ajándékokat kajtató, kissé feszült járókelők igyekeztek átverekedni magukat a sokaságon. Céljuk az volt, hogy bejuthassanak a következő bevásárlóközpontba. Azért, hogy megkaparinthassák a legújabb Barbie-k és Actionman-ek utolsó, még az üzletekben maradt példányait. – Hát igen. A szeretet ünnepére való készülés egyik elmaradhatatlan momentuma az apróságok kedvenc játékaiért folyó kisebb-nagyobb tömeg verekedések megvívása napjainkban. Ezt nevezik manapság karácsonyi láznak. Élvezet nézni, hogy miként esnek egymásnak az emberek a boltokban. Vagy az utcákon, miközben a hangszórókból mennyei dallamok szólnak. Ilyenkor mindenki ingerültebb a szokásosnál, és fáradtabb is! Könnyen elveszíti a türelmét. Lehet csak egy pillanatra nem figyel oda. Máris egy fán vagy oszlopon találja magát spirálosan felcsavarodva új autóstól. Netán a tükörsima jéggel borított földön feküdve sajgó hátsóval. Esetleg teljesen átfagyva álldogál a mínusz tíz fokban kabát nélkül. Mert véletlenül kizárta magát a lakásból. De meg kell várja, míg valaki hazajön. Még lehetne sorolni, hogy kinek mi baja van a téli idővel meg az ünnepekkel…

Mindez nyolcemeletnyi magasságból, egy panel ablakából nézve. Még kicsinyesebbnek, ironikusabbnak hat, ahogy elmélázik a nyüzsgés felett az ember. – Fridai Petra számára mindenegyes nap gúnyosan, egyhangúan telt, nézőként. Mivel nap-nap után mást sem tett, mint az ablakpárkányon könyökölve szúrós szemekkel vizslatta a hangyaboly módjára zsibongó népséget. Ott lent; azokat a parányi emberkéket, parányi problémáikkal. Siralmas. Nevetségesen siralmas. A karácsonyra hivatkozva megpróbálták takargatni a nyűgjüket. Elfedni azt színes csomagolópapírba bújtatott jelentéktelen kacatokkal. Na meg tonnányi mézes sütivel és forralt borral. – motyogta magában Petra. – Nem beszélve a giccses égők meg díszek szövevényes, összegabalyodott hálózatáról. Amit sebtében löktek be tavaly egy használaton kívüli szekrény poros polcára a vigaszság elmúltával. Most csodálják, hogy lehet ilyen ramaty állapotban az összes. S bizony sehogy sem akar tisztességesen megállni a megszokott helyen, mi meg illeti ilyenkor. Ez nem tragikomédia, hanem komikus tragédia. Ezt nevezik családi ünneplésnek! Vajon meddig folytatódhat ez még így? – Petra gondolataiban ilyesféle képek keringtek. De a világért se mozdult volna el az ablakból. Rendületlenül a duplafalú üveghez nyomta az orra hegyét. El sem fordította a fejét. A halvány, ködös, szürke, téli valóélet izgalmasabb bármelyeik túl spilázott szappanoperánál. (Nem mintha volna tévéje. Őt az ilyesmi nem kötötte le). Lassan besötétedett a kinti zimankós, kaotikus kép. Kigyúltak az utcai lámpák fényei, az ünnepi, csicsás kivilágítással együtt persze. A havas úton ekkor kissé csalinkázva bekanyarodott egy futár robogóval. Alfréd étterem szerepelt az oldalán. Kissé szokatlanul festett a közelgő szentestét övező fényáradatban. Sokan felhúzott szemöldökkel jól meg is bámulták. A kiszállító viszont arra koncentrált, nehogy felboruljon a sok ínyencséggel együtt a csomagtartón. Görcsösen markolászta a kormányt vastag bőrkesztyűjében. – Micsoda degenerált alak rendel ilyenkor éttermi kaját, pizzát meg hasonlókat?? Mindjárt karácsony! Hogy mik vannak? – hitetlenkedtek magukban a járókelők. Akik épp hazafelé tartottak, jól megpakolva ajándékkal. Melyeket többnyire maguknak vettek a másik nevében. Mondván így biztosan nem fognak valami ócska, használhatatlan bizgentyűt kapni. Amit később vagy kidobnak, vagy tovább ajándékoznak, jókor kicserélnek másra. Röviden, így a legegyszerűbb. Igaz nincs meglepetés. Ám nincs csalódás sem a másik félre csúszott ízlésében. A szállító eközben a legnagyobb lelki nyugalommal leparkolt. Fogta a még gőzölgő pakkot, és rajzfilmbe illő ügyetlenséggel valahogy elcsúszkált a kapucsengőkig. Igyekezett kisujjal eltalálni a megfelelő gombot.

– Nahát?! – rezzent össze meghökkenten Petra.

– Jó estét! Alfréd étterem. Meghoztam a rendelést! – szólalt meg a kaputelefonban egy férfi.

– Miféle rendelést? Én nem kértem semmit.

– Nekem a Köteles utca 33. 8. emelet 71-es ajtó lett megadva. Fridai Petra névvel. Talán nem stimmel valami?

– Az nem stimmel, hogy én nem telefonáltam maguknak!

– Oh, jaj elnézést! Most látom csak a papíron, hogy kegyed törzsvásárló nálunk. Ez az étterem ajándéka. Hálából, amiért rendszeresen minket választ, évek óta. Tudja rekord számú megrendelésünk volt ma. Csak mostanra tudtam kihozni. Felvinném, ha elfogadja! – fél perc csend a vonal túlsó végén.

– Ez valami újabb keletű szokás?

– Így van! A főnök újítása.

– Hm. Jó. Jöjjön. – mondta kelletlenül. Rögvest csendült a zárnyitódását jelző zúgás. Mire felért a lifttel már egy nyitott folyosó, és lakásajtó várta a futárt. – Köszönöm. Tegye csak le oda az asztalra. – intett Petra. Hátra sem nézett az ablak mellől. – Mennyi is lesz? – kérdezte a pénztárcája után kajtatva.

– Oh, ez most ingyenes!

– Hogyan?!

– A cég ajándéka karácsonyra. Nem kell fizetnie érte! Ezzel kívánunk nagyon kellemes ünnepeket Önnek! A főnök minden törzsvendégünknek a legtöbbször kért menüjét küldte ki. Reméljük ezúttal sem lesz rá panasza, és a jövőben is minket fog választani!

– Ja, persze! Éljen az önzetlen szeretet! – mondta gúnyosan. – Viszlát!

– Ezt úgy mondta, mint aki nem rajong az ünnepekért.

– Miért? Talán kötelező rajongani érte?

– Ne vicceljen! Mindenki szereti a karácsonyt! – kuncogta el magát a kiszállító.

– Akkor, íme az egyetlen kivétel ez alól!

– Miért, mi a baja a karácsonnyal?

– Mit érdekli az magát?

– Kíváncsi fickó vagyok. – felelte furcsán elmosolyodva az ételkihordó. Eközben letelepedett az egyik fotel karfájára. Levette sálját. Amivel úgy bebugyolálta arcát, hogy eddig csak a barna szemei látszottak ki. Bár arcát így is sikeresen vérpirosra csípte a kinti jeges szél a motoron.

– Majd pont magának fogok mesélni róla! – fordult felé Petra. – Kimondta, hogy leülhet? Hagyjon már békén! Kifelé! És csukja be maga után az ajtót! – förmedt rá a férfira, ingerülten.

– Oké! Jól van! Nyugodjon meg hölgyem! Én csak… gondoltam szeretne valakivel beszélgetni. Bocsásson meg, hogy egy kicsit kedvesebb akartam lenni a szokásosnál! Viszlát! Mégegyszer kellemes ünnepeket! – felelte az életkihordó. A végén kissé sértődött iróniával a hangjában. Pár pillanattal később be is csapódott az ajtó mögötte. Petra szemrebbenés nélkül újra kimeredt az ablakon. – Ez a Fridai Petra nem egy könnyű eset! – duruzsolta halkan a szállító. Majd neki vágott a visszaútnak. Eltűnt az utcasarkon, mintha ott sem lett volna soha. Az említett lány pedig követte őt fagyos tekintetével, ameddig tudta. Valóban nem volt az a barátkozó típus. Sosem járt sehova. Nem jöttek hozzá sem, az éttermi futárokat leszámítva. Nem voltak barátai. Akik legalább felhívták volna az ünnepek táján. Rokonai, családtagjai sem igen akadtak. Pláne nem olyanok, akik törődtek volna azzal, mi van vele. Számára nem maradt más csupán az; hogy külső, kritikus szemlélőként figyelte az ablakán át a rohanó, zajos, zavaros, képmutató világot tél-nyáron. Nem tartotta meg az ünnepeket. Még a születésnapokat sem. Sőt nem érdekelte, milyen nap van. Vagy melyik hónap, már hosszú évek óta. Felteszem, mindenkiben felmerül a kérdés, miért? Ok nélkül biztosan nem. Az a helyzet, hogy Petra számára az ünnepek; főleg a karácsonyok; egyet jelentettek a kórházakba járásokkal, műtétekkel. Sőt hozzátartozói temetésének megszervezésével. Hihetetlenül hangzik. Ám mióta csak az eszét tudja, nem volt egyetlen szép karácsonya sem. S azóta, hogy ennyire magára maradt, próbálja minél jobban távol tartani önmagát az emberektől, az ünnepektől. Nehogy még több baj érje. Szinte mondhatni szabályosan, már-már menetrendszerűen vonzza őket.

-------

Odakint már teljesen sötét volt, amikor egy tucatnyi kis növésű, furcsa hangú figura óbégatására lett riadt fel. Gyertyával a kezükben végig haladnak a havas úton a Szól a csengettyűt énekelve. Ásított és nyújtózott egy nagyot. Biztosan elbóbiskolt. Ahogy általában szokott, ha sokáig ül az ablaknál. Úgy döntött elmegy lefeküdni. Még egy pillantást vetett az ablakra. Egy röpke másodpercig azt hitte, rosszul lát. Ugyanis az teljesen fel volt díszítve. Égőkkel, angyalkás matricákkal, egyéb szokásos csecsebecsékkel. Melyeket egészen biztosan nem ő tett oda. Még a látványuktól is kirázza a hideg! Mi több, esküdni mert volna rá, hogy évekkel ezelőtt kidobta az összes ócska, törött, karácsonyi kacatot.

– Valami gond van Petrám? – kérdezte egy idősebb női hang a konyhaajtó felől. A megszólított ösztönösen a hang felé fordult, és majd leesett az álla.

– Anya?!

– Tessék, Kisszívem! – felelte a kedves hang. A sercegő, gőzfelhőkkel ötvözött konyhai sürgölődésből kiszólva. – Annyira csendben vagy. Elkészültél az asztaldíszekkel is?

– Öhm. – Petra körbenézett eddig üres, kopár kis garzonlakásán. Hitetlenkedő tekintettel. Mintha valaki más lakásán lennének. Csupa melegség, karácsonyi ragyogás, mintegy valódi otthon, úgy festett a nappali. – Igen. – nyögte ki végül a választ.

– Akkor jó. Eredj, és moss kezet mindjárt kész a vacsora! Apádék bármelyik percben megjöhetnek. – adta ki a szelíd, rég feledett utasítást édesanyja.

– Apáék?! – kapott észbe Petra. – Mi az, hogy apáék?!

– Oh, Kisszívem, már megint elfelejtetted? Elment Gáborral fát venni. – hangzott a konyhából a válasz, a sürgés-forgás zajai közepette.

– Milyen Gáborral?

– Hát Gáborral! A vőlegényeddel. Végre ő is velünk vacsorázik! Rémlik már?

– Miféle vőlegény? – értetlenkedett megint az ablaknak makogva Petra. – Nekem nincs is vőlegényem. Anyámmal beszélgetek, aki már évtizedek óta halott. Mi ez az egész? Valami rossz álom? Vagy kezd elmenni az eszem?! – arcát a tenyerébe temette.

– Megjöttünk! – harsogta az édesapja a bejáratból. – Na, mit szóltok, milyen ízlése van a leendő vejemnek? – kérdezte egy terebélyes lucfenyő egyik felét tartva. – Ez aztán a karácsonyfa, mi? – Petra továbbra is ledöbbenten ücsörgött az ablak előtt. Azt hajtogatva magában, hogy „Ilyen nincs!”. Az apja pedig széles vigyorral megállt a nappali közepén. Miközben az édesanyja kijött a konyhából, hogy megcsodálja a gyönyörű fát.

– Petra, te nem szólsz hozzá semmit? – kérdezte egy hang a fa mögül. Mikor kilépett a takarásból, a lány megmarkolta a karfákat megrökönyödésében. Majdhogy nem fel is pattant meglepetésében.

– Maga meg hogy kerül ide? – fakadt ki fennhangon.

– Hogyan? – hőkölt hátra a fiatalember értetlen.

– Petrám, nyugodj meg! Ő a vőlegényed, Gábor. Nem emlékszel rá? – a két férfinak eltátogta: – Már megint volt egy rohama. – erre csak épphogy biccentettek. Gábor odalépett Petrához. Mellé húzta a sarki fotelt, és kézen fogta.

– Petra, most itthon vagy a családod körében. – kezdte kedvesen.

– Azt én is látom. – húzódott el tőle Petra, idegesen. – De te nem vagy az!

– Ez így van! Még nem. De nemsokára az leszek.

– Dehogy leszel! – rivallt rá elutasítóan Petra.

– Valóban ezt szeretnéd? – kérdezett vissza Gábor. – Menjek el? Most rögtön? – hangjából teljes nyugalom, béke áradt. Fel sem vette Petra riadt, ideges stílusát. Pedig a lány már feleselésre nyitotta volna a száját. Azonban képtelen volt újra kimondani az undok elzárkózás mondatait. Hosszú percekig belemeredt a kedvesen csillogó barna szemekbe.

– Jól van! Menjünk vacsorázni, már tálalva van minden! – zárta le a témát Petra anyja. Hívta a lányát is, hogy menjen. Ám Petra meg sem moccant. Egyre csak azon tűnődött, mi folyik itt. Hogy lehetnek itt az elhunyt szülei? Hisz az apja sem él már három éve. Na és hogyan csöppenhetett a családba az ételfutár? Ma délben látta életében először. Ez egész biztos, hogy csak egy álom ez az egész. De miért tud felébredni belőle? Addig szólítgatták, amíg be nem adta a derekát. Önkénytelenül a szék oldalához nyúlt, hogy lendítsen rajta. Ennek viszont nem voltak kerekei.

– Hol van a tolószékem?! – nézett körül ijedten Petra.

– A tolószéked? Lent a pincében a többi feleslegessé vált holmival együtt. Miért? – kérdezte Gábor. Ám nem kapott választ. – Szívem, gyere már, állj fel! A végén még kihűl az a mennyei karácsonyi pulykasült. – megint Petra előtt termett, és felhúzta a fotelből. Aki innentől kezdve könnybe lábadt szemekkel csak annyit bírt mondani, „Ez egy álom.” – Petra, minden rendben? Felkavartnak tűnsz.

– Nem. Vagy is igen! Ez szép lenne. Ha lett volna egy ilyen csodás, családi karácsonyom valaha is! Bár lett volna!

– Most van Petrám! Reméljük, ezután mindig mindegyik hasonló lesz! Erről kell szólnia a karácsonynak! A családról. A szeretetről. Az örömről. Nekünk mindig te voltál, te vagy, és te leszel a legnagyobb boldogság! Ezt jegyezed meg! – simította végig lánya haját, az anyukája.

– Tudom. Tudom. Úgy lesz. Ígérem!

– Azért tegyük hozzá, ha nincs az a baleset három éve, most nem lennék ilyen boldogok. Hisz Gábor sem lenne itt velünk! – fűzte hozzá az apukája. – Akkor tájt megjártuk a poklokat is. De hála neked édesfiam! Ez már a múltéj. – veregette meg Gábor vállát. – Kifogtad a legjobb képű ápolót! Igaz-e? – ebből Petra nem sokat értett. Viszont akaratlanul is olyat tett, amit évek óta nem. Elmosolyodott. „Persze, Papa! Persze!” Magával ragadta az a mindent átitató ünnepi hangulat, amire már nem is emlékezett, hogy érezte-e valaha is.

Egy csapásra minden, amit rühellett a karácsonyban, most csodálatos lett benne. A fények. A díszek. A fenyőillat. Ami a mézes-cukros sütikével, meg a vacsora ínycsiklandozó aromáival keveredik. Az együttlét öröme. A régi elcsépelt történetek végig hallgatása. Mégis folyton nevetnek rajta újra meg újra. A zizegő szaloncukrok, amiket kínosan nagy gonddal aggattak fel a szúrós tűlevelek közé. Aztán holnap reggelre, már a fele kibontottan szokott éktelenkedik a fán. A hetekig titokban rejtegetett ajándékok. Nem számít mekkora. Mennyire értékes. Bolti vagy kézzel készült. Csak az, hogy szeretetből adták...

– Petra… biztosan jól vagy? – kérdezte Gábor. Meleget sugárzó barna szemeiben az aggodalom fényeivel.

– Igen jól. Bár még jobb lenne, ha mindez igaz lenne! Nem csak egy álom!

– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy most álmodsz? Karácsony van. A csodák időszaka. Amikor valóra válnak az álmok. Hidd el! A legnagyobb ajándék már a tied. Csak élned kell, és nem csupán lenned! Hidd el! Hidd el végre, hogy igaz! – lelkesítette Gábor.

-------

Odakint még teljesen sötét volt. Még égtek a karácsonyi fények. Talán egy tucatnyi kis növésű, furcsa hangú figura óbégatására riadt fel. Gyertyával a kezükben végig haladtak a havas úton a Szól a csengettyűt énekelve. Petra megdörzsölte könnyes szemét. Megint az ablak előtt találta magát a tolószékében. Körül nézett. A díszek, a fenyő, és a szülei sehol sem voltak, ahogy Gábor sem. Habár ezen nem volt meglepődve.

– Csak egy álom volt. – szögezte le a maga számára. Remegő, rekedt hangon. – Csak egy álom. Igen. – mégsem lefeküdni indult. Hanem évek óta először a telefonhoz gurult. Pár perc múlva rá is bukkant a keresendő számra a telefonkönyvben. Rögvest tárcsázott.

– Halló! Szent Péter kórház. Miben segíthetek? – érdeklődött egy fáradt női hang.

– Jó estét! Dr. Fehér Miklóst keresem… ha bent van még?

– Már is utána járok! Kérem, tartsa!

– Igen. Tartom…

                                                                    Vége

Várom a véleményeket!

 

Üres szoba

Egykor, májusban gyönyörű, verőfényes, napsütéses volt az idő. Ennek ellenére mégsem volt mindenki felhőtlenül jó hangulatban. Délután négy órakor nagy, szürke terepjáró parkolt le egy szép, fehér, mészkőporos ház előtt. Magas, tagbaszakadt, bozontos hajú és szakállú, szemüveges úr szállt ki. Olyan sokszor járt már itt. Azonnal, eligazítás nélkül közlekedett. Meg sem állt, míg egy nagy, régi, rozzant ágyhoz nem ért. Ott egy hófehér hajú idős hölgy feküdt. A férfi nyugodt hangon, szépen beszélve hozzá látott, hogy megvizsgálja az asszonyt. Annyira rohant a pácienséhez, hogy a többi házlakónak el is felejtett köszönni; pedig nagyon jó barátja volt a családnak. Mi után kész lett a vizsgálattal, csak annyit mondott a nénikének. - Nyugodtan, tessék csak feküdni, még továbbra is pihenésre van szüksége. – ezzel búcsút vett tőle. Majd elkomorodott arccal fordult az ajtóban végig ott állt másik férfihoz – Sajnálom öregem! Nem hiszem, hogy édesanyád megéri a holnapi napot. Már teljesen legyengült a szervezete. Attól tartok, el fogja vinni tőlünk ez a tüdőgyulladás. Legyél csak mellette, borogasd a homlokát, mint eddig. Hátha megy le a lázából! Történhetnek még csodák! – vigasztalta barátját. Megveregette a vállát, de indult is tovább, mert egy másik háznál már várta a következő betege. Életbe vágóan sürgős eset… Úgy éjfélre járhatott már az óra. A szép tiszta szobácskában, a nagy, régi, rozzant ágyon a hófehér hajú idős hölgy feküdt, csak feküdt. Semmi sem zavarta az álmát. A díszes hímzésű ágyneműhuzatban, a puha paplan alatt pihent egyszerre békésen és lázasan. Az ágy mellett egy aprócska heverőn éberen ült a fia. Csak nézte a pöttöm asszonykát a hatalmas dunnába takarva. Könnyek szöknek fekete szemébe.

- Jaj, Anyuka, kérem, ne hagyjon el minket! – suttogja halkan. – Még szükségünk van magára! – ekkor egy nő lép a szobába hálóingben. Zöld szeme csakúgy ragyogott a sötétben, miközben odaállt a férfihoz, és kezét a vállára tette.

- Gyere Drágám! Feküdj le! Már nem tehetünk semmit! Hagyd a Mamát, hagy pihenjen! A tüdőgyulladásra nincs jobb orvosság. Gyere!

- Nem megyek, nem vagyok álmos! Itt akarok lenni Anyukával, amikor felébred. Ő már túl öreg ahhoz, hogy csakúgy itt hagyjam!

- Te meg már túl öreg vagy ahhoz, hogy ilyen gyerekesen viselkedj! Holnap péntek. Holnap is dolgozni kell menned! Feküdj le, különben lefordulsz majd a létráról! Anyuka holnap is itt lesz még. Mitől félsz ennyire?

- Mi van, ha mégsem lesz itt? Mi van, ha reggel mégsem ébred fel? Amióta csak élek mindig itt volt mellettem. Az én jó anyám. Főzött, mosott, takarított rám, meg a fivéreimre. Sohasem panaszkodott ránk, pedig mi voltunk a világ legrosszabb kölykei! Nekem elhiheted. Sosem segített neki senki, még Apánk se! Mégis annyira szeretett bennünket. Nem volt könnyű élete. A bátyámmal a hátán szökött át apámmal együtt Erdélyből Magyarországra a zöldhatáron. Gondosan ápolta a nagynénémet, aki már nem volt teljes tudatában a cselekedeteinek. Eltemette már a férjét, és négy testvérét. Annyi gond, szenvedés, fájdalom és bánat jutott már neki az életben. Mégis mindig olyan boldog, ha a múltról mesélhet az unokáinak. Boldog, mint minden idős, aki mesélhet. Nem akarom elveszíteni őt! Érted?! – kérdezte a férfi. Majd zokogásban tört ki. Az asszonyka pedig átölelte a férjét, akár egy gyereket.

- Ne aggódj! Anyuka rosszabb dolgokat is túlélt már. Meg fog gyógyulni meglásd! – megpróbálta megvigasztalni a vigasztalhatatlan embert. Hosszú idő elteltével a férfi az ágyhoz lépett kicserélni a borogatást az öregasszony homlokán. Végül szépen elmentek lefeküdni a másik szobába. Már nem hallhatták, hogy az idős hölgy hörögve, félig nyitott szemmel, alig érthetően így szól.

- Vigyázz rájuk Uram! Köszönöm neked, hogy eddig itt voltak velem! Köszönöm! – ezután már nem szólt többet. Ő is elment csendesen, békével. Az álmok lágy ölén lelke örökre kisétált a kis szobából.

-------

Pénteken délután Andrea vidáman szállt le a vonatról. El akarta újságolni a hírt, első helyezett lett az iskolai történelem versenyen. De, amikor meglátta az édesapját, könnyes, már-már pirosra kisírt szemmel, leolvadt arcáról a mosoly. Megkérdezte, bár sejtette a választ.

- Mi történt? Mi a baj, Apa?

- Kicsikém, a nagymama meghalt. Ma hajnalban, álmában. – válaszolta az apja, a sírástól remegő hangon. – Jövő hét hétfőn nem kell iskolába menned. Akkor lesz a temetés. Majd hétfő este Sanyi bácsi visszavisz kocsival Debrecenbe, a kollégiumba. Jó?

- Jó. – felelte Andrea döbbenten. Nem sírt, nem jajveszékelt. Csak néma csendben átadta az utazótáskáját az apjának és szépen lassan elindult mellette haza. Egész úton hazafelé nem szóltak egy szót sem. Mikor megérkeztek, otthon egy egész gyülekezet várta őket. Az egyik idősebb unokatestvére Andinak, a nyakába borult, amint a lány belépett a nappaliba. Megállás nélkül csak bőgött és bőgött Andit szorongatva. Majd sorba ölelgették a zokogó rokonai. Ennek ellenére Andi még mindig nem érzett semmi különösebb változást. Gépiesen fogta a cókmókját. Bement a szobájába kipakolni. Egyelőre csak annyit fogott fel az egészből, hogy hétfőn nem megy suliba, mert egy temetésen kell lennie. Aztán kocsival viszik vissza a koliba, még a temetés után, este. A pakolás után leült a tévé elé. De meredten bámulta, mintha mi sem történt volna. Azt teljesen el is felejtette, hogy milyen jó hírt akart közölni. Egyszer csak eszébe jutott, hogy holnapra megbeszélte a legjobb barátnőjével, hogy elmegy hozzá megnézni egy új filmet DVD-n. – Fel kell hívnom Zsuzsit! – mondta. – Le kell mondanom a találkát! Ezért sírt az egész család. Ezért volt mindenki, olyan szomorú. Én most jöttem rá! – gondolta magában. Felpattant a kényelmes fotelből, melyben korábban mindig a nagyanyja ült. Az is felötlött benne, talán már túl késő van a telefonálásra. Hiszen mindjárt nyolc óra. Zsuzsi pedig korán szokott fürdeni. Végül mégiscsak tárcsázott. – Halló! Csókolom! Zsuzsival szeretnék beszélni… Jó várok… Szia! Csak azért hívlak, mert szólni akartam, nem megyek holnap hozzátok, ugyanis… – egészen eddig a pillanatig teljesen higgadt volt a hangja. Most hirtelen erőtlen lett, megremegett. – ugyanis… meghalt a… a nagy… a nagymamám! – amint ezt kimondta már ő sem bírta tovább. Kitört belőle is az a gombóc, ami kora délutántól úgy szorongatta a torkát.

- Oh! Nagyon sajnálom. – felelte Zsuzsi zavartan.

- Én is… szia.

- Szia. – Andi visszabattyogott a nappaliba. Könnyben úszó szemekkel benézett a nagymamája immár üresen álló szobájába. Leült a kisheverőre az ágy mellett, és zokogott tovább. Anyukája pillanatok alatt ott termett mellette, és vigasztalóan magához ölelte.

- Semmi baj Kicsim, sírj csak! Jót tesz.

- Ezt nem hiszem el! Csak most fogtam fel, ahogy kimondtam a telefonban. A nagyi meghalt. A nagyi meghalt! – közben az apukája is odaért. Együtt sírtak, míg el nem fogytak a könnyeik.

-------

Hétfőn délelőtt ismét megtelt a rokonsággal a ház. Személygépkocsik tucatja állt meg előttük. Mindenki fekete ruhában volt. Beszélgetett az elhunytról. Meg a családról, a gyerekekről, unokákról, hogy ki mit és hol dolgozik, ki mennyire beteg… stb. Nem könnyezett már senki sem a halottért. Andi csak szótlanul bolyongott a seregnyi feketébe bugyolált ember között. Eldöntötte nem fog sírni a szertartás alatt. Aztán elindult a gyászmenet. A kocsik lassan, komótosan gurultak végig az utcákon, a temető ravatalozójába. Körül állta a sokaság a cseppnyi fehér falú házat. Mindenki sorra bement a kis helyiségbe még egy utolsó pillantást vetni a halott nagyira. De Andi nem tudott. Csak dermedten állt a házikó előtt, és a tömegbe bámult. Nemcsak a család volt ott, hanem minden régi ismerős, barát, akik mind kedvelték a nagymamáját. Csupa ősz hajú, szomorú ember, akik mind őt nézték, csendben. Talán azért, mert úgy hasonlított a fiatalkori mamájára. Vagy, mert nem sírt, mint az unokatestvérei. Lassan felcsendült a gyászzene. Andi is odaállt az unokák sorába. De nem bírta tovább sírás nélkül. Olyan fájó, olyan rossz volt hallgatni, hogy „Csak a jók mennek el…”. Igen elmentek, és magukkal vitték a szívünk egy darabját. De ahogy múlhat az idő lassan begyógyulhat az a megsebzett szív is. Talán egyszer megint vidám lesz majd. A ravatal végére megérkezett a pap is. Kihozták a kis ház elé a lefedett koporsót a szertartáshoz.

– Azért gyűltünk itt ma összes, hogy örökbúcsút vegyünk Kiss Erzsébettől, akinek nyolcvanegy boldog évet adott az Úr. Továbbá három egészséges fiúgyermeket, hat unokát és három dédunokát… – a pap nagyon hosszú ideig beszélt a nagymama életéről. Ám Andi már nem hallotta a szavait. Csak sírt csak sírt. Arra gondolt, a mamája mennyire tudott szeretni. Mennyire önfeláldozó volt. Mennyire imádott mesélni. Oh, hogy mennyire jó volt hallgatni őt. Ránézni, miközben ragyogó szemekkel beszélt régen elmúlt gyerekkoráról. Vagy fiatal éveiről. Milyen előszeretettel olvasta a meséskönyvet az unokáknak, dédunokáknak. Annyira szörnyű ráébredni, hogy többé nem mesél majd. Soha többé nem hallja majd a hangját. Nem láthatja a mindig mosolygós arcát. Csak hitetlenkedett magában. Egyre jobban szabadjára engedte könnyei árját. Amikor a pap befejezte a beszédét, ami szívhez szólóan zengett; a sírásók szép lassan leeresztették a pöttöm, tölgyfakoporsót a mélybe. A gyászoló sokaság sorban a sírhoz lépett. Fehérszegfűt dobott az elhunyt poraira. Ezt követően az egész rokonság estig Andiéknál tartózkodott. Megülték a halotti torát a nagymamának. Mindenki újra csak evett, beszélgetett. A gyerekek játszottak. Olyan volt az egész, mintha karácsony lenne. Andi fel-alá járkált. Nem találta a helyét sehol. Egy falat sem ment le a torkán. Nem értette, hogy tud más ilyenkor enni, mosolyogni, meg csevegni. Emberek! Meghalt a nagyi! Ez pedig egy rémálom! Senki sem siratja már csak ő? De hát, hogy lehetnek ilyenek? Nekik nem fáj úgy, mint neki? Nekik nem szúr, sajog valami itt a mellkasukban? Az nem lehet. Nem lehet. Hiszen szerették a nagyit! Azért vannak itt, vagy nem? Ezek után azt várják tőle, hogy ő is beszélgessen, meg vigyorogjon? Sőt, hogy iskolába menjen? Nem! Azt már nem! Ezzel ott hagyta a rokonokat. Bemenekült a szobájába, ahol álomba sírta magát.

-------

Másnap kilenckor arra kelt, hogy mozgolódást hall. Kikászálódott hát az ágyból. Mégsem ébresztették fel tegnap este azzal, hogy vissza kell mennie Debrecenbe. Andi kissé kába volt a tegnap történtek miatt. Nem értette, miért pakolnak ki mindent a nagyi szekrényéből a padló közepére. Talán nagytakarítás van? Igen, biztos ezért, állapította meg. Kibattyogott a konyhába, hogy megreggelizzen. Aztán visszament megnézni, hogy mi is ez a nagy pakolászás pontosan. A cseppnyi, de tisztaszobában ott volt a két nagynénje, a négy unokanővére és az anyukája. Akkurátusan rakosgatták a nagymama holmiját. Épp, csak köszöntek neki, és folytatták tovább, amibe belemerültek. Amikor Andi rápillantott a rozzant, régi ágyra, ismét belehasított a felismerés. A nagyi meghalt! Most már örökké üres lesz az ágya. Többé már nincs köztünk! Elment. Biztos találkozott már a nagypapával. Mi több, papa tárt karokkal várta, és megölelte őt. Már újra láthatta az elhunyt testvéreit, akiket szintén úgy szeretett. Megint a karjaiban foghatta az egyetlen kislányát, aki négy naposan meghalt. Biztosan összefutott a régi barátaival is. Feltehetőleg figyeli fentről azokat, akiket idelent hagyott. Most is mosolyog, mert az ő jó kedvét sohasem lehet elvinni. Mégis olyan szomorú nézni, ahogy mindenét, amije csak volt szétosztják a családtagok egymás között. Hisz ő magától is mindenét a családjának adta! Nincs szükség rá, hogy elvegyék tőle! Ezt végig nézni olyan volt Andi számára, mintha egy lassan pergő, akadozó filmet látott volna. Minden perc száz évnek tűnt.

– Elég már! Miért nem hagyják pihenni a nagyit? Miért nem nyugodhat békében? – kérdezte magában Andi. Egy idő után nem bírta nézni, amit a rokonai művelnek. Ismét bemenekült a szobájába.

-------

Délután, amikor elmentek a nénikéi és az unokatestvérei, csendesen kisurrant a szobájából, ahol egész idő alatt sírt. Újra belépett a nagymamája régi üres szobájába. Leült a kisheverőre, és meredten bámult a semmibe. Olyan ürességet érzett, mint még soha. Csak üldögélt a sezlonon. Nem érdekelte, hogy mennyi az idő, mi volt az ebéd, mit vittek el a nénikéi. Már az a hatalmas üresség sem foglalkoztatta annyira, ami szorongatta a szívét. Sőt azt is elfelejtette miért ült be a mama szobájába. Hisz senki sincs itt. A szülei elmentek a városházára elintézni még néhány fontos papírt. Egész estig senki sem jött haza. Csend volt a fehér falú házban. Majd, amikor már sötétedni kezdett, egy nagy árnyék jelent meg a szobaajtóban.

- Te meg miért ücsörögsz itt a sötétben? – kérdezte Andi apukája. Közben villanyt kapcsolt.

- Csak úgy! Miért ne? – Andi sírós, remegő hangon válaszolt. Az apja odasétált ahhoz a kupachoz, amiből válogattak a sógornői, és felszedett néhány dolgot belőle.

- Tessék! Ez most már a tied. – ezzel átnyújtott a kislánynak egy apró ékszerdobozt, meg egy zacskót, ami tele volt régi, megsárgult papírokkal.

– Mi ez a rengeteg papír? Miért az enyém? – értetlenkedett Andi.

- A papírokon a dédipapád versei vannak. A nagyi megpróbált minél többet megőrizni belőlük az unokáinak. Szerintem ő is neked adná oda. Mert te szereted a legjobban a verseket. Olvasgass csak nyugodtan. Ez mind az eredeti kézirat. Mostantól vigyázz rájuk te! – ezután magára hagyta Andit a dobozkával és a lapokkal. A lány pedig egykedvűen belefogott az olvasásba. Úgysem volt más dolga, hisz mégsem ment vissza az iskolába. A versikék közt volt aztán mindenféle-fajta. Anyák napi, születésnapi, búcsúztató, vidám hangú, és gyászos, filozófiai, és életkép… stb. Mindegyik nagyon érdekes volt Andinak. Hisz még egyiket sem látta soha. Pedig a többségük több mint hatvanéves volt. S miközben olvasta ezeket valahogy megfeledkezett a szomorú ürességről. Megnyugtatták az írások. Néha úgy érezte olyan, mintha ő írta volna egyiket-másikat. Úgy éjfél körül végzett az olvasással. Teljesen másképp látta már a nagymamáját és a temetését. Könnybe lábadt szemmel a még mindig tévéző szüleihez futott. Átölelte őket.

- Köszönöm a verseket! Jó éjszakát!

- Neked is! – ezzel Andi a kis örökségével saját szobájába vonult. Még mielőtt elaludt volna, leült az íróasztalához, elővett egy üres lapot a fiókjából. Ezt a verset írta le:

Megsárgult fényképek és poros albumok,
Moly rágta ruhák, csicsás bizsuk, gyöngysorok.
Ennyi marad hátra százévnyi életből
A padlásra zárva, emléktárggyá válva.

Elmosódott, régi szerelmeslevelek,
Elszakított, megfakult, lejárt színházjegyek.
Ennyi marad hátra egy percnyi életből
A padlásra zárva, emléktárggyá válva.

Egy percnyi élet, százezer emlékkel,
Egy emberöltő, egyetlen kedves kinccsel.
Ebből mennyi az öröm és mennyi a bánat?
Vagy nem lelünk semmit, vagy találunk százat.

Ki dönti azt el, hogy meddig tart egy élet?
Ki dönti el, hogy merre mész, míg éled?
Mennyi marad hátra egy életből emléknek?
Az emléktárgyak néked mindent elmesélnek.

Nemsokára elnyomta az álom ismételten. Mialatt egy pöttöm, idős asszony figyelte őt mosolyogva. az ajtóból, láthatatlan Csak úgy ragyogott a tekintete. Az íróasztalnál alvó kislányhoz tipegett. Megsimogatja a fekete, hosszú haját, és egy csókot nyom a homlokára.

- Végre te is beletörődtél Bogaram. Aludj csak! Aludj! S holnap újra szép lesz a világ! – dünnyögte, öreg, remegő hangon. Hirtelen, mintha a szél fújta volna el körvonalait, árnyékát. Vagy talán ott sem volt?

Vége

Elveszíteni valakit, akit szeretünk nagyon fájdalmas dolog, még ha nem is értjük, miért. Az ember nem érez mást csak egy hatalmas, tátongó űrt, és értetlenkedve azon gondolkodik, vajon mi hiányzik? De a választ már rég tudja. Hiányzik a nagymama, a nagypapa, anya vagy apa. Hiányzik az, akit szerettünk, és még mindig szeretünk. Ám valójában nem is az fáj, hogy eltávozott közülünk. Ez az élettel jár, hanem az, hogy az ember ráébred, soha többé nem kaphatja őt vissza teljes egészében…

Várom a véleményeket, hozzászólásokat!

Anni szobája

Sötétség ül a városon, a házakon és a szobákon. Lassan elüti az éjfélt az óra mutatója. Csend van. Csak néha-néha suhan el egy-egy kósza gépkocsi az ablakok előtt, a fényszórójuk fényével egy villanásnyi ideig betöltve a helyiségeket. A távolban felcsendül a nap végét jelző harangszó, ami szinte már visszhangzik a kihalt utcákon. Valahol, egy kellemes kis villában, az egyik hálóban erre a kongásra-bongásra előkúszik az ágy alól egy kislány, és felkapcsolja a kis lámpáját. Majd megkönnyebbülten sóhajt egyet, és a kedvenc plüssmaciját magához ölelve leül az ágyára.

– Elmentek, igaz Barnus? Ugye nem is jönnek vissza? – kérdezte a gyanútlanul bazsalygó játékot. – Most már nem fognak megtalálni. Így fogok tudni aludni, nem? – de erre sem kapott semmilyen választ. Ezért szépen bebújt a paplanja alá. Még egy pillantást vetett az üres szobára, és leoltotta a villanyt.

– Hát itt vagy! – harsogta bele a feketeségbe egy szörnyen recsegő távolinak ható hang. Mire szegény lányka sikítva pattant ki fekhelyéből. Egész az erkély ajtóig rohant.

– Többet nem rejtőzhetsz el előlünk! – mondta fenyegetően egy másik hang. Hallatszott, ahogy megrecseg a padló a gyerek felé indulók lábak alatt.

– Nee! Hagyjatok békén! Nem akarok veletek menni! – de ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja, felcsapódott a nagyvillany, és belépett egy hálóinges nő.

– Anni, Kicsikém, miért kiabálsz?

– El akarnak vinni!

– Kik? Kicsim, nincs itt senki!

– De van! Nem akarják, hogy itt aludjak! Azt mondják, ez nem az én szobám. Adjam vissza az igazi Anninak, vagy elvisznek hozzá, és beárulnak neki, mert elfoglaltam a szobáját. Most is csak kacagnak rajtam. Nem hallod? – mindketten füleltek egy kicsit. Végül a nő nem bírta tovább. A következőket mondta:

– Na jó! Holnap reggel iskola, úgyhogy neked ágyban a helyed! Feküdj szépen vissza! Csak rosszat álmodtál!

– Nem! Nem akarok! Nem hagynak aludni! Anyu, tényleg nem hallod őket?

– Kiket kéne hallanom? Mondom, hogy nincs itt senki, csak egy álom volt! Fekvés!

– De itt vannak! – a kislány a szoba közepére mutatott. – Egy félkarú, szenes nagy játék medve, meg egy csúnya, megégett fejű Barbie baba. Nem látod? – erre az anyuka nem reagált, sőt egy jó darabig szólni sem bírt. Csak állt az ajtóban dermedten. Majd nagy nehezen így folytatta.

– Kicsim, csak álmodtad az egészet! Hidd el nekem, ez a te szobád! Mindig is a tied volt. Gyere szépen feküdj le! – mielőtt a kislány megint elismételte volna, hogy úgyse hagyják békén, gyorsan hozzátette, hogy ő is itt marad. Üggyel-bajjal, de sikerült az álomnak elcsuknia a szemük héját. Kavargó, keserű, füstízű álomban merültek el, ami olyan valóságosnak hatott, mintha megtörtént volna már.

-------

A kormos fekete füst lassan betakart mindent, és a hőség egyre elviselhetetlenebb lett. Csakúgy tombolt a tűz, felfalva minden egyes bútordarabot, és összemaszatolva a falakat. Égett az egész ház a pincétől a padlásig. Az egyik emeleti szobából szívet tépő sikoltozás hallott ki.

– Áá! Anyu! Apu! Segítség! Nem tudok kimenni! Anyu! Apu! – kiabálta egy gyerek hang.

– Úr isten! Anni!

– Ne, Drágám! Majd én érte megyek! Te menj ki innen!

– De…

– Áá! Anyu! Apu!

– Nincs vita! Menj! – mondta határozottan a férj. – Semmi baj Kincsem, máris kimegyünk innen! Nyugodj meg mindjárt ott vagyok!

– Áá! Segítség! – a lányka továbbra is félt és kiabált. A férj eltűnt a lángoló kormoló tűznyelvek közt, ami egykor a lépcső lehetett. A feleség köntösben és egy pokrócban burkolózva, a köntös egyik ujját a szája elé tartva, valahogy kikecmergett az épületből. Nem törődve a mínusz tíz fokos hideggel, a hóval mezítláb a szomszédba rohant, hogy azonnal hívják a tűzoltókat, meg a mentőket, mert tűz van. Majd visszasietett a ház elé, és aggódó pillantásokkal a bejárati ajtóra meredt. Észre sem vette, hogy tetőtől-talpig reszket a hidegtől. Csak az érdekelte, mikor lép ki az ajtón a férje a kislányukkal. Közben az egyre közeledő szirénák zaja töltötte be a téli utcákat; felverve a rosszalvókat álmukból. Ám mielőtt megérkeztek volna a megadott helyszínre hatalmas ropogás, recsegés és robaj közepette összedőlt az égő ház.

– Nem! Nem! Kristóf! Anni! – a nő önkéntelenül is a lángoló romok felé indult, de az addigra odaérő szomszédok visszahúzták. – Neem! Neem! – fájdalmasan belerogyott a hóba.

– Sajnálom, Kedves! Micsoda szörnyűség! – szomorkodott a mellette álló idősödő hölgy, miközben a vállára tette a kezét.

-------

– Nem! Nem! Anni! Kristóf! Nem! Csináljanak valamit! Hozzák ki őket! Hozzák ki! – kapálódzott az asszony össze-vissza forgolódva az ágyban.

– Anyu! Anyu! Ébredj! Anyu! – erre a nő zihálva riadt fel. – Semmi baj! Csak rosszat álmodtál! – mondta a kislány fölé hajolva. Még mindig eléggé sötét volt odakint. Az apránként lenyugvó Hold fénye besütött az ablakon. Amikor ránézett a kislánya arcára az eltorzult, égett és kormos volt, szőke fürtjeiből is alig maradt valami, pillangós pizsamáját por meg korom borította. Mire az asszony jajveszékelve ugrott ki az ágyból. – Semmi baj Anyu! Minden rendben van! Nyugodj meg! – indult el felé a lányka.

– Anni! Anni, kérlek ne csinálj butaságot! Anni, kérlek menj vissza az Apuhoz jó!

– Jó! De te is gyere velem!

– Nem! Nem lehet!

– Mert van egy új Annid?

– Ő nem új!

– Miért csináltad ezt Anyu? Miért jöttél vissza vele? Miért adtad neki a szobámat? Miért akarsz elfelejteni engem meg az Aput?

– Nem felejtettelek el titeket!

– Nem? Akkor miért kellett másnak adnod a szobám?

– Nem adtam másnak!

– De ő nem én vagyok! – ezzel az ágy felé mutatott, ahol, még mindig ott aludt egy ugyanolyan szőkefürtös, piszeorrú kislány, mint amilyen ő volt egykor. – Kérem vissza a szobámat és a macimat is! – mondta. Közben szó szerint füstölögni kezdett.

– Anni, kérlek, hagyd abba!

– Csak, ha visszakapom a szobám! – a szemei helyén egy-egy kisebb lángocska kezdett pislákolni, azon keresztül nézett az anyjára.

– Uram Isten! Anni, ne! Kérlek! Nyugodj meg! Visszakapod a szobád!

– Nem hiszek neked! Itt hagytál engem, meg az Aput, most meg hazudsz! – mérgében elöntötte a tűz. Ettől hirtelen meggyulladt a szőnyeg is.

– Nem! Oh, jaj! Anni! Ébredj! – a nő az ágyhoz lépve felkapta a kislányát paplanostól. Úgy szaladt ki a házból, mintha most is lángban úszna az egész.

– Mi történt Anyu? – csak annyit kapott válasznak, maradjon, ahol van. Az édesanya pedig megint a szomszédba rohant, mint hét évvel ezelőtt. – Anyu, hol van Barnus?

– Barnus? – kérdezett vissza az anyja. – Nem tudom. Biztosan odabent maradt.

– De akkor meg fog égni!

– Anni! Hova mész? – kapta el a kislány karját az asszony. – Most nem mehetsz érte!

– De nem akarom elveszíteni!

– Majd veszünk másikat!

– De nekem ez a maci kell, nem egy másik! Nekem Barnus kell!

– Anni! Elég volt! Maradj itt! Megértetted? – Negyedórával később megérkeztek a tűzoltók. Szerencsére ezúttal időben.

– Kérem szépen! Tessék kihozni a macimat! – kiáltotta Anni az egyik tűzoltónak. – Még odabent van! – szipogta aggódva. A lángok hamar elaludtak. Előkerült a plüss brumi is. Bár megkapta itt-ott a tűz, és csuron vizes volt az oltástól, de viszonylag egyben maradt. – Szegény maci! Olyan ijesztő lett, mint az a másik.

– Tudom.

– Honnan tudod? Azt mondtad, nem láttad!

– De láttam, hét éve, amikor az Apu és a nővéred, elmentek az égbe. Akkor is tűz volt, csak nagyon sokára vettük észre – a lányka csak szomorúan, álmosan, a maciját szorongatva nézett rá. – Talán meg kéne őket látogatnunk, mit szólsz hozzá?

– Megyünk el mi is az égbe?

– Nem! A földön is van egy hely, ahol találkozhatunk velük. Majd reggel megmutatom, most viszont menjük a bácsikkal, jó?

-------

Másnap reggel mindhárman (az anya, a lánya, meg Barnus) elmentek a temetőbe, meglátogatni az elhunyt apát, és a nővért. Egy darabig csak nézték a hideg köveket.

– Bárcsak itt lennétek most is! – sóhajtott a nő.

– Én itt vagyok Anyu! – mondta csendesen Anni. – Anyu, miért sírsz?

– Anni. A nővéredet is így hívták. Anni… – a sírkőhöz térdelve folytatta. – annyira sajnálom! Kérlek Anni, bocsáss meg! Bocsáss meg, hogy legalább téged szerettelek volna magam mellett tudni. Te voltál a mindenem. Azt hittem, ha a húgodnak is az Anni nevet adom, azzal egy kicsit visszakaplak téged. De tévedtem. Szörnyen sajnálom! Bocsáss meg nekem!

– Szerintem adjuk oda neki Barnust! Itt jobb helye lesz. – ajánlotta fel Anni.

– Igazad van Kicsim! Jó ötlet! – helyeselt az anyja. Óvatosan lerakták a plüss macit a sírra. Végül kézen fogva hazasétáltak. Azt már nem láthatták, ahogy odasétál a sírhoz a rém kísértet, és magához ölelte az égett játékot, arca megnyugodott. Pont olyan lett, mint régen volt. Aztán komótosan belesüllyed a sírhalomba, miközben csak annyit mond rekedten.

– Legalább téged visszakaptalak. Legalább téged…Barnus!

Vége

Kíváncsi vagyok a véleményekre!

Csend van

Ez volt a címe az egyik legelső zsengémnek, amit megírtam, kb. 16 éves koromban.

Ekkor még semmiben sem voltam biztos. Tanácstalan voltam. Nem tudtam, mit akarok tenni.
Viszont éreztem, hogy ott vannak bennem ezek a gondolatok, kérdések. De nem tudtam,
hogyan mondhatnám el ezeket. Végül nem mondtam el. Inkább leírtam, vagy még inkább

kiírtam magamból. Ez is egy fontos lépés volt. Habár csak további kérédsek és mondanivalók
születtek bennem utána.

Nem érzetem tehetséget, nem érzetem nagyságot, nem kaptam megerősítést. Egyszerűen

csak csodáltam azt a sok nagyszerű írót, költőt, akik annyi annyi szépet papírra vetve képesek

voltak önmagukból átadni mindazt, ami őket épp foglalkoztatta. Megpróbáltam utánozni őket.

De hosszú évekig egyedül a fióknak tartogattam írásaimat. Hiszen, én sosem leszek olyan, mint ők.

Persze ma már nem is szeretnék senkire sem hasonlítani. Épp az egyediséget keresem, de azt

hiszem, ehhez idő kellett, hogy elengedjem a sok félelmet és bizonytalánságot, és megtanuljak

önmagam lenni, és hinni...

Ennek emlékére íme maga a vers:          Csend van

Hol van? Hová lett a zene,
Mit zengett madarak serege?
Csend van. Milyen furcsa zene?
Ez a jövő előszele?

Kihalt, kiégett a táj,
S az ember szíve fáj!
Halott levél hull a fákról,
Szárazvirágok az ágról.

Hol van? Hová lett a zene,
Mit zengett madarak serege?
Csend van. Milyen furcsa zene?
Ez a jövő előszele.

A patakok medre kiszáradt,
Az ég halovány, sápadt.
Madár s tücsök halott,
Fa s fű földre hajlott.

Nincs már zene,
Mit zengett madarak serege.
Csend van. Ez a zene!
Itt van már a jövő szele!

Szörnyű álom!
Szörnyű zene!
Bár a madár csicseregne!
Az szép és édes álom lenne!

Várom hozzá a véleményeket!