A szél és az erdő

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szél, akit mindenki csak „Erőteljesnek” nevezett. Erőteljes úgy hitt, hogy bárhová fúj, ott csak ő számít: lehullott leveleket söpört el, fákat hajlított meg, és néha még madarakat is lekergetett az ágakról. Büszke volt arra, milyen hatással van a világra, de soha nem állt meg, hogy megértse, mit hagy maga mögött.

Egy nap Erőteljes egy békés erdő felett fújt végig. A fák halk susogással köszöntötték őt, de ahogy Erőteljes nekikiramodott, gyökerestől tépte ki a gyenge hajtásokat, lehullatta a leveleket, és megijesztette az állatokat. Az erdő fái csendben tűrték a viharos fuvallatokat, de egy öreg tölgy megszólalt:

– Kedves Szél, bár hatalmas vagy, és erőd lenyűgöző, kérlek, hallgass meg egy pillanatra. Amit itt hagytál, az nem csak változás, hanem pusztítás is. A gyökerek, melyeket elpusztítasz, tartják életben ezt az erdőt.

Erőteljes kacagott:

– Nem tehetek róla, hogy ennyire gyengék vagytok! Az én feladatom, hogy fújjak, nem pedig az, hogy vigyázzak rátok. Ha nem bírjátok, az nem az én hibám!

Az erdő csendben figyelte, ahogy Erőteljes továbbállt. Idővel azonban a szél észrevette, hogy minden hely, ahol átvonult, sivárrá változott: az erdők eltűntek, a folyók kiszáradtak, és madárdal helyett csak a saját süvítését hallotta. Egy nap megállt, és a most már csendes világban rájött, hogy egyedül maradt. Nem volt mit formálnia, sem kire hatnia.

Az öreg tölgy szavai ekkor jutottak eszébe, és megértette, hogy a puszta erő önmagában nem teremt, hanem rombol. Bár a szél nem tudott visszafordulni, megtanulta, hogy mielőtt újabb erdőre találna, érdemes lenne előbb megértenie, hogy a világ nemcsak erejétől, hanem figyelmétől is függ.