A Feneketlen Kút és a Sugárzó Fény

Élt egyszer egy ember, akit mindenki csak Ürességnek hívott. Nem azért kapta ezt a nevet, mert semmi sem volt benne, hanem mert minden pillanatban úgy érezte, valami hiányzik belőle. Üresség folyton kereste, mivel tölthetné meg magát, de minden, amit megtalált, csupán pillanatnyi örömet hozott. Tárgyakat gyűjtött, az emberek figyelmét hajszolta, de semmi sem maradt vele hosszú időre.

Egy nap találkozott Fénnyel, aki csendesen sétált az erdőben, egyedül. Fény nem kereste mások társaságát, mert tudta, hogy az igaz boldogság és béke belülről fakad. Üresség közelebb lépett hozzá, és dühösen kérdezte: „Miért nem keresed, hogy mások értékeljenek? Miért nem hajszolod a világ örömeit?”

Fény mosolyogva válaszolt: „Mert a világ örömei csak illúziók, amelyek elhalványulnak. A fényem belülről fakad, és nem függ mások véleményétől vagy elismerésétől. Nem kell, hogy mások töltsenek meg engem, mert én már teljes vagyok.”

Üresség nem értette ezt. „De én folyton üresnek érzem magam! Hogyan lehetek teljes, ha semmi sem marad meg velem? Az emberek, akiket szeretek, mindig távolodnak, és amit gyűjtök, sosem elég.”

Fény lehajolt, és egy kis kavicsot vett fel a földről. „Nézd meg ezt a kavicsot. Egy egyszerű tárgy, de ha elengedem, visszatér a földre, ahol megnyugvást talál. Az emberi kapcsolatok és tárgyak olyanok, mint ez a kavics – csak egy darabig tartanak, és aztán el kell engedni őket. A valódi teljesség azonban nem ezekben rejlik, hanem abban, amit magadban megtalálsz.”

Üresség csöndben állt, és nézte a kavicsot, amit Fény visszatett a földre. Érezte, hogy mindaz, amit eddig hajszolt, valóban csak üres illúzió volt. Hosszú napok teltek el, mire megértette, hogy Fény nem azért sugárzó, mert másoktól kapja a fényt, hanem azért, mert ő maga teremti meg.

Ez volt az a pillanat, amikor Üresség elkezdte megérteni önmagát. Bár hosszú útra kellett indulnia, hogy megtalálja saját fényét, Fény jelenléte megmutatta neki az irányt. Az üresség lassan megtelt, nem külső dolgokkal, hanem belső erővel.