A Csend Manója – Az Elméről és a Békéről

Egy kis falucska szívében állt egy különleges óra, amelyről azt mondták, hogy a világ minden emberének elméjét jelképezi. Az óra belsejében élt a Csend Manója, aki folyamatosan kalapált: tiktak, tiktak, járta az idő ritmusát. Az emberek, akik az órát nézték, észre sem vették a manót – csak az időt, amely folyamatosan haladt.

Az emberek egész életüket az időnek szentelték. Ügyet sem vetettek arra, hogy az óra belsejében zajló kalapálás tulajdonképpen az ő saját gondolataikat tükrözi. A manó minden gondolatra egy újabb kalapálást ütött, és a zaj egyre hangosabb lett. Az emberek emiatt folyamatosan szenvedtek: ítélkeztek, irigykedtek, manipuláltak, és azt hitték, hogy az életük lényege az, amit az óra mutat.

Egy napon azonban megérkezett a faluba egy utazó, aki más volt, mint a többi ember. Ő nem nézte az órát, nem érdekelte sem a múlt, sem a jövő – csak a MOST létezett számára. Csendesen leült az óra mellé, és elkezdte hallgatni a manó kalapálását.

„Miért kalapálsz olyan hangosan?” – kérdezte az utazó. A Csend Manója először értetlenül nézett, mert még soha senki nem kérdezte meg tőle ezt. Végül halkan így válaszolt: „Kalapálnom kell, mert az emberek folyton gondolkodnak, folyton zűrzavart keltenek, és nekem mindent el kell rendezniük helyettük.”

Az utazó mosolyogva így szólt: „Tudod, te nem vagy felelős azért, hogy az emberek zajt keltenek. Ha megállsz, és elengeded a kalapácsot, nemcsak te pihensz, hanem az emberek is békére lelnek.”

A Manó először habozott, majd lassan megállította a kalapálást. Abban a pillanatban az óra tiktakjai elhaltak, és a falut csend borította be. Az emberek először megijedtek, de aztán észrevették, hogy a csendben meglátták önmagukat. Nem volt többé múlt vagy jövő – csak a jelen, csak a MOST.

És így történt, hogy a Csend Manója megtanította az embereket, hogyan szelídítsék meg saját elméjüket, hogyan találjanak békét a zaj helyett, és hogyan éljenek egységben önmagukkal és egymással.