Gloren Tanmese

Egy apró faluban élt egy vándor, aki egész életében kutatta az igazságot. Számtalan könyvet olvasott, bölcsek tanításait hallgatta, utazott hegyeken és tengereken át, de mindig maradt benne egy érzés, hogy valami még hiányzik. Egy nap eljutott egy helyre, ahol az ég és a föld összeértek – egy hatalmas sós síkságra, amely vihar után üvegszerűen verte vissza a nap fényét. A síkságot helyiek az „Ég Tükrének” nevezték, és úgy tartották, hogy aki belenéz, meglátja a saját igaz természetét.

Ahogy a vándor belenézett a tükörszerű felületbe, először csak a saját alakját látta. De ahogy hosszan szemlélte, az ég mélységes végtelenje kezdte körbeölelni a látványt. Elbűvölve állt ott, míg végül megszólította az eget: – Mondd meg nekem, milyen vagyok valójában?

Az ég halk, szinte susogó hangon válaszolt: – Amit most látsz, az a külső formád – neved, szerepeid, tetteid. Ezek a rétegek, amelyeket magad köré vontál, nem tükrözik vissza a tisztaságot, amellyel megszülettél. Amikor először érkeztél erre a világra, olyan tiszta voltál, mint én – a végtelen tér, amely minden lehetőséget magában hordoz. Az, aki valóban vagy, mélyen belül található, túl az önképen, amit magad alkottál.

A vándor zavartan tanakodni kezdett: – És hogyan láthatom meg ezt a tiszta igaz természetemet? Hogyan hagyhatok olyan nyomot a világban, amely méltó hozzá?

Az ég válaszolt: – A nyomok, amiket hagysz, nem a külvilágban vannak, hanem az emberek szívében, akiket megérintesz. Ne aggódj azon, hogy mások szemében milyennek tűnsz – amikor elengeded az „én” és az „enyém” gondolatát, akkor lesznek tetteid harmonikusak az igaz természeteddel. Akkor válik minden lépésed könnyűvé, és valódi értékedet a csendes pillanatokban találod meg, amikor nem címkézel, nem ítélkezel, és szíved hangját követve cselekszel.

A vándor hosszan elgondolkodott ezen, majd lassan leült a síkságra. Elkezdte figyelni önmagát – mit miért gondol, miért tesz. Szokásait, elvárásait, félelmeit sorra vizsgálta, míg végül rádöbbent, hogy az igazság nem egy állandó kődarab, amit folyton keresni kell, hanem minden apró pillanatban jelen van, amikor a szív tiszta hangjára hallgatva lép előre.

Többé nem keresett válaszokat, és többé nem félt hibázni. Megértette, hogy a belső béke nem valami távoli cél, hanem minden lélegzetben ott van, amely nem az elvárások, hanem az egyszerű igaz természet útján születik.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy ember, aki egész életében többre és többre vágyott. Minden nap új álmot szőtt: egy csillogó palotát, határtalan gazdagságot, az elismerés minden formáját. De ahogy haladt előre az útján, egyre inkább észrevette, hogy amit megszerzett, sosem hozta meg azt a boldogságot, amit remélt.

Az erdő mélyén, egy öreg bölcs kunyhójában végül megállt, mert megfáradt a keresésben. "Miért vagyok boldogtalan? Hiszen mindent megtettem, hogy elérjem, amit akartam" - kérdezte a bölcset.

A bölcs csak mosolygott, és így felelt: "Az, amit keresel, nem odakint van, hanem benned. A vágyaid, mint láncok, kötnek az anyagi világhoz. Minden vágy, amit üldözöl, csak újabb bilincset helyez rád. De az igazi szabadság nem abból fakad, amit birtokolsz, hanem abból, amit el tudsz engedni."

Az ember nem értette. "Hogyan élhetnék vágyak nélkül? Akkor mi értelme lenne az életnek?"

"Az élet értelme nem a birtoklásban, hanem a harmóniában rejlik" - mondta a bölcs. Amikor lemondasz a vágyak súlyáról, és hagyod, hogy a természetes rend vezessen, megtapasztalod a valódi szabadságot. A vágyak helyett ismerd meg önmagadat, és találd meg, mi az, ami belülről tölti meg az életedet."

Az ember hosszú napokig ott maradt a bölcsnél, tanulva a csendet és az elfogadást. Ahogy teltek a hetek, lassan rájött, hogy a legnagyobb kincsei nem a kezében, hanem a szívében vannak. Megtanulta, hogy a gazdagság nem az aranyban rejlik, hanem a lélek tisztaságában. És amikor visszatért az útjára, már nem keresett többet - csak élt, szabadon és boldogan.

Egy kis falucska szívében állt egy különleges óra, amelyről azt mondták, hogy a világ minden emberének elméjét jelképezi. Az óra belsejében élt a Csend Manója, aki folyamatosan kalapált: tiktak, tiktak, járta az idő ritmusát. Az emberek, akik az órát nézték, észre sem vették a manót – csak az időt, amely folyamatosan haladt.

Az emberek egész életüket az időnek szentelték. Ügyet sem vetettek arra, hogy az óra belsejében zajló kalapálás tulajdonképpen az ő saját gondolataikat tükrözi. A manó minden gondolatra egy újabb kalapálást ütött, és a zaj egyre hangosabb lett. Az emberek emiatt folyamatosan szenvedtek: ítélkeztek, irigykedtek, manipuláltak, és azt hitték, hogy az életük lényege az, amit az óra mutat.

Egy napon azonban megérkezett a faluba egy utazó, aki más volt, mint a többi ember. Ő nem nézte az órát, nem érdekelte sem a múlt, sem a jövő – csak a MOST létezett számára. Csendesen leült az óra mellé, és elkezdte hallgatni a manó kalapálását.

„Miért kalapálsz olyan hangosan?” – kérdezte az utazó. A Csend Manója először értetlenül nézett, mert még soha senki nem kérdezte meg tőle ezt. Végül halkan így válaszolt: „Kalapálnom kell, mert az emberek folyton gondolkodnak, folyton zűrzavart keltenek, és nekem mindent el kell rendezniük helyettük.”

Az utazó mosolyogva így szólt: „Tudod, te nem vagy felelős azért, hogy az emberek zajt keltenek. Ha megállsz, és elengeded a kalapácsot, nemcsak te pihensz, hanem az emberek is békére lelnek.”

A Manó először habozott, majd lassan megállította a kalapálást. Abban a pillanatban az óra tiktakjai elhaltak, és a falut csend borította be. Az emberek először megijedtek, de aztán észrevették, hogy a csendben meglátták önmagukat. Nem volt többé múlt vagy jövő – csak a jelen, csak a MOST.

És így történt, hogy a Csend Manója megtanította az embereket, hogyan szelídítsék meg saját elméjüket, hogyan találjanak békét a zaj helyett, és hogyan éljenek egységben önmagukkal és egymással.

Élt egyszer egy ember, akit mindenki csak Ürességnek hívott. Nem azért kapta ezt a nevet, mert semmi sem volt benne, hanem mert minden pillanatban úgy érezte, valami hiányzik belőle. Üresség folyton kereste, mivel tölthetné meg magát, de minden, amit megtalált, csupán pillanatnyi örömet hozott. Tárgyakat gyűjtött, az emberek figyelmét hajszolta, de semmi sem maradt vele hosszú időre.

Egy nap találkozott Fénnyel, aki csendesen sétált az erdőben, egyedül. Fény nem kereste mások társaságát, mert tudta, hogy az igaz boldogság és béke belülről fakad. Üresség közelebb lépett hozzá, és dühösen kérdezte: „Miért nem keresed, hogy mások értékeljenek? Miért nem hajszolod a világ örömeit?”

Fény mosolyogva válaszolt: „Mert a világ örömei csak illúziók, amelyek elhalványulnak. A fényem belülről fakad, és nem függ mások véleményétől vagy elismerésétől. Nem kell, hogy mások töltsenek meg engem, mert én már teljes vagyok.”

Üresség nem értette ezt. „De én folyton üresnek érzem magam! Hogyan lehetek teljes, ha semmi sem marad meg velem? Az emberek, akiket szeretek, mindig távolodnak, és amit gyűjtök, sosem elég.”

Fény lehajolt, és egy kis kavicsot vett fel a földről. „Nézd meg ezt a kavicsot. Egy egyszerű tárgy, de ha elengedem, visszatér a földre, ahol megnyugvást talál. Az emberi kapcsolatok és tárgyak olyanok, mint ez a kavics – csak egy darabig tartanak, és aztán el kell engedni őket. A valódi teljesség azonban nem ezekben rejlik, hanem abban, amit magadban megtalálsz.”

Üresség csöndben állt, és nézte a kavicsot, amit Fény visszatett a földre. Érezte, hogy mindaz, amit eddig hajszolt, valóban csak üres illúzió volt. Hosszú napok teltek el, mire megértette, hogy Fény nem azért sugárzó, mert másoktól kapja a fényt, hanem azért, mert ő maga teremti meg.

Ez volt az a pillanat, amikor Üresség elkezdte megérteni önmagát. Bár hosszú útra kellett indulnia, hogy megtalálja saját fényét, Fény jelenléte megmutatta neki az irányt. Az üresség lassan megtelt, nem külső dolgokkal, hanem belső erővel.

Élt egyszer egy ember, akinek szeme mindig valami új után kutatott. Mindig keresett, mindig mozgott, mindig fújt, mint egy szélvihar, amely sosem áll meg. Azt mondta, tudatos és bölcs, de valójában a szívében és fejében olyan káosz dúlt, amit még ő maga sem tudott megérteni. „Én vagyok az irányító” – hangoztatta. De minden mozdulata és szava éppen az ellenkezőjét bizonyította.

A világ dolgai teljesen lekötötték őt. Képtelen volt elmélyülni bármiben, mert amint valami kicsit is elcsendesedett körülötte, máris új zörgéssel és zajongással töltötte meg az üres helyeket. Zacskók csörgése, tárgyak pakolása, végeérhetetlen zsörtölődés. Az ingerek hajszolása volt az egyetlen módja annak, hogy elkerülje saját belső csendjét.

Ahogyan teltek a napok és évek, az ember egyre fáradtabb lett. A sok mozgás, keresés és hajszolás nem hozott sem valódi boldogságot, sem nyugalmat. Amit megszerzett, az csak pillanatnyi örömöt hozott, de mire megérintette, már el is tűnt. Az emberek körülötte észrevették ezt, de ő maga makacsul ragaszkodott a saját káoszához, mert félt attól, hogy mi várna rá, ha egyszer megállna.

Egy napon találkozott egy bölcs utazóval, aki hosszú vándorlása során megállt a közelében. Az ember, szokás szerint, panaszkodni kezdett. „Mindig másokat hibáztatnak, semmi sem sikerül, mindenki csak akadályoz engem!” – mondta. Az utazó halkan hallgatta, majd így szólt: „Mi lenne, ha egyszer megállnál, és megnéznéd, ki az, aki valójában akadályoz téged?”

Az ember először felháborodott, majd újabb zajongással próbálta elnyomni a kérdést. De az utazó nem távozott. Minden nap újabb kérdéseket tett fel, amelyek lassan elkezdték átjárni az ember gondolatait. „Mit keresel valójában? Miért hajszolod az ingereket? Ki az, aki folyton előlük menekül?”

Ahogy teltek a hónapok, az ember lassan ráébredt, hogy a saját belső nyugtalansága az, ami uralja őt. Nem az emberek, nem a világ, hanem ő maga, aki sosem merte elfogadni a csendet, a belső nyugalmat. Rájött, hogy az, amit keresett, végig ott volt benne – csak meg kellett állnia, hogy észrevegye.