Gloren Gyerekmesék

Egy szélfútta tanyán, ahol a baromfiudvar állatai vidáman éltek együtt, különleges barátság alakult ki Jankó, a jólelkű szamár, és a tyúkok, kacsák, valamint libák között. Jankó vigyázott rájuk, gyakran segített nekik biztonságos helyre húzódni a viharok elől, és soha nem hagyta, hogy éhezzenek.

Egyik napon, amikor Jankó a rétre indult friss zöldet szerezni, az erdő szélére tévedt. Az ösvény azonban csalfa volt, és a szamár beleesett egy mély, elhagyatott gödörbe. Az erdő csendes volt, csak a szél suhogását lehetett hallani, és Jankó kétségbeesetten próbált kimászni. Minden próbálkozása kudarcot vallott, mígnem egyszer csak előbukkant a bokrok közül egy róka - a környéken jól ismert ravaszdi.

,,Na nézd csak, Jankó!" - szólalt meg a róka mosolyogva. ,,Nagy bajban vagy, úgy látom."

,,Kérlek, segíts kijutni innen!" - esedezett Jankó.

A róka elgondolkodott. ,,Segíthetek, de cserébe kérek valamit. Egy tyúkot a baromfiudvarodból. Mit szólsz?"

Jankó nehéz szívvel, de beleegyezett, és a róka minden ravaszságát latba vetve segített neki kimászni a gödörből. Ahogy Jankó hazaért, elmesélte a történetet a baromfiudvar lakóinak, és látszott, hogy bántja a megállapodás, amelynek árát nekik kellett volna megfizetniük.

A baromfiudvar állatai azonban nem hagyták annyiban a dolgot. ,,Segítettünk neked korábban is, Jankó, és most is ki fogunk állni egymásért" - mondták. Úgy döntöttek, leckét adnak a rókának.

Amikor másnap a róka megérkezett a tyúkért, csak egy nagy, díszes kosarat talált az ajtóban. A kosár tele volt mindenféle finomsággal: zöldségekkel, gyümölcsökkel és egy darab hússal, de tyúk sehol.

A róka értetlenül nézett Jankóra, aki mosolyogva szólt: ,,Nem áruljuk el a barátainkat. De nem hagyunk cserben téged sem. Ez az étel elegendő lesz számodra anélkül, hogy bárkinek ártanál."

A róka meghökkent, és először sértetten fordult volna el, de aztán elgondolkodott. Megértette, hogy a becsület és a barátság erősebb kötelék, mint a ravasz cselszövések. ,,Igazatok van" - mondta végül, és elfogadta a kosarat.

A történet azonban itt nem ért véget. Jankó és a baromfiudvar lakói úgy döntöttek, hogy a rókát befogadják a tanyára. Megtanították neki, hogy a közösség ereje többet ér, mint az egyéni ravaszság, és a róka idővel a tanyán élt velük, segítve a munkában.

Egy kis faluban, ahol a levegő mindig a friss kenyér és a sült édességek illatát hordozta, élt egy idős pék, Máté bácsi. Az emberek szerették őt nemcsak a finom fánkjai miatt, hanem a bölcsességeiért is, amelyeket egyszerű szavakba burkolva osztott meg.

Minden szombaton sorban álltak nála a falusiak, hogy megkóstolhassák a híres forgácsfánkját. Aranybarnára sütötte, porcukorral hintette, és soha nem fukarkodott egy-egy mosollyal sem egy kis baracklekvárral, amikor odaadta őket. De Máté bácsi mindig hozzátett egy különös megjegyzést: ,,Ne tartsd meg magadnak az összes forgácsot, mert elporlad! Csak az lesz örök, amit megosztasz."

Egy napon egy városi fiatalember érkezett a faluba. Aladár jólöltözött volt, és lenéző pillantással méregette a kis pékséget. ,,Mi lehet ebben olyan különleges?" - kérdezte szkeptikusan, de azért vásárolt egy adag forgácsfánkot. Miközben evett, megérezte a régi idők egyszerűségét, de gyorsan elhessegette az érzést. ,,Ez csak étel - semmi más" - mormolta magában.

Másnap, amikor a fánkot már megette, újra eljött, ezúttal kíváncsiságtól hajtva. Látta, ahogy Máté bácsi mosolyogva adja át a fánkokat, miközben beszélgetett az emberekkel. ,,Miért mondja mindig, hogy meg kell osztani?" - kérdezte Aladár.

Máté bácsi felnézett, és egyszerűen válaszolt: ,,Mert a forgácsfánk sem marad meg sokáig, ha nem osztjuk meg valakivel. Az élet öröme pont ilyen - múlandó. Ha nem adjuk tovább az ízét és a pillanatot, akkor csak elmúlik, nyom nélkül."

Aladár hallgatott. Aznap este meglátogatott egy idős szomszédját, akinek mindig keserű szavai voltak a világ dolgairól. Vitt neki egy adag forgácsfánkot, és együtt nevettek, amikor a porcukor mindkettejük orrára szállt. Aladár ekkor megértette Máté bácsi szavait: nem az édességről szólt, hanem a megosztás öröméről.

Azóta Aladár, bármerre is járt, mindig magával vitt egy kis adag forgácsfánkot, amit megosztott valakivel - barátjával, idegennel, vagy akár egy szomorú nap estéjén önmagával.