Gubanc és az öreg almafa titka IV. rész

Egy szeles délutánon Gubanc messzebbre merészkedett, mint eddig bármikor. 

Addig fúrta-faragta a földet, amíg egy elhagyatott, omladozó kerítés alá nem ért. Ez volt a Kísértet-tanya széle. 

Itt a fű magasabb volt, a ház faláról mállott a vakolat, és nem jártak se horgászok, se hangoskodó emberek. Csak a szél fütyült a törött ablaküvegek között.

A tanya udvarának közepén állt egy magányos, öreg almafa. Az ágai görbék voltak, a kérge repedezett, és úgy tűnt, mintha elaludt volna az időben. Gubanc felbukkant a fa tövében, és érezte, hogy a föld itt nagyon kemény és száraz.

- Hát te? - szólalt meg egy mély, recsegő hang. - Mit keres egy ilyen apró vándor ezen az elfeledett helyen? 

Gubanc megpördült. Az öreg almafa beszélt hozzá. 

- Csak felfedezek - felelte Gubanc. - De látom, te nagyon szomjas és fáradt vagy, öreg barátom. 

- Régen volt itt élet - sóhajtott a fa. - Gyerekek nevettek, vizet hordtak a kutasból, de mióta elmentek, a föld megkeményedett körülöttem. A gyökereim már nem érik el az éltető vizet, a leveleim pedig lassan elszáradnak.

Gubanc körülnézett. Tudta, hogy ő nem tud vödröt fogni, és nem tud vizet húzni a kútból. De ő volt Gubanc, a föld alatti utak mestere! 

- Ne add fel, öreg fa! - mondta biztatóan. - Lehet, hogy kicsi vagyok, de sokan vagyunk!

Gubanc visszacsúszott a mélybe, és különleges jeleket küldött a föld rezgéseivel. 

Hívta a testvéreit, az unokatestvéreit, és még a távoli rokonokat is. Hamarosan giliszták százai gyűltek össze az almafa alatt. 

- Figyeljetek! - adta ki az utasítást Gubanc. - Nem lefelé ásunk, hanem hálóban! Lazítsátok fel a földet az öreg fa körül, és építsünk csatornákat a közeli patak irányába!

Egész éjjel ment a munka. A sok kis giliszta úgy dolgozott, mint egy finom gépezet. Átfúrták a kemény talajt, apró folyosókat és "vízvezetőket" készítettek. Mire felkelt a nap, a föld az almafa körül puha lett, mint a dunna, és az éjszakai harmat, meg a föld mélyéből szivárgó nedvesség végre utat talált a szomjas gyökerekhez.

Pár nap múlva az almafa ágai kiegyenesedtek, a levelei pedig újra fényes zölden ragyogtak. 

- Köszönöm, Gubanc - suttogta a fa a szélben. - Azt hittem, már senkit sem érdekel ez az öreg tanya. 

- Tudod - válaszolta Gubanc egy friss rög tetejéről -, néha a legkisebbek teszik a legnagyobb dolgot. Csak egy kis levegő és út kell a víznek, meg valaki, aki nem felejti el, hogy az élet még a romok között is fontos.

Gubanc azóta is gyakran ellátogat a Kísértet-tanyára. Ott nincs halradar, nincs zaj, csak az öreg fa hűvös árnyéka és a csend, amit már nem kísértetek, hanem a barátság tölt meg.

Záróakkord:

Nem kell óriásnak lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a világot magad körül. Néha elég, ha csak a föld alatt, csendben teszed a dolgod, és utat nyitsz az éltető víznek.