Gubanc és az Elveszett Harmatcseppek V. Rész

Beköszöntött a nagy szárazság. 

Hetek óta nem esett az eső, a nap pedig olyan forrón tűzött, hogy a fűszálak sárga szalmaszálakká aszalódtak. 

A tó vize visszahúzódott, a partmenti virágok - a harangvirágok és a pipacsok - pedig olyan szomorúan lógatták a fejüket, mintha elfelejtették volna, hogyan kell kinyílni.

Minden tiszta por volt; a hangyák portörlőként használták a csápjaikat, hogy kilássanak a fejükből, a katicák pöttyei pedig majdnem kifakultak a tikkasztó hőségben.

Gubanc látta, hogy a szárnyas barátai hiába keresik a hajnali harmatot. 

A nap olyan gyorsan felszárította a vízcseppeket, hogy a kis rovaroknak már nem maradt ideje inni. 

A föld felett minden forró volt és szomjas. 

- Ha nem kapnak vizet a gyökerek és a szárnyas barátaink, elalszik az erdő - gondolta Gubanc.

Nem várt az égi áldásra, hanem a föld mélyére hívta a giliszták tanácsát. 

Gubanc különleges rezgéseire a legtávolabbi vakondtúrások alól is előbújtak a rokonok: jöttek a vékony, fürge homoki giliszták és a komótos, kövér agyaglakók is. 

Ahogy a sötétben a sok ezer apró test surrogása felerősödött, az egész kert alja megmozdult. 

- Barátaim! - mondta Gubanc a hűvös mélyben. - Fent ég a világ, de idelent nálunk van a kincs: a nedvesség. Olyan "harmatcsapdákat" kell építenünk, amik nem engedik megszökni a vizet a nap elől!

Gubanc vezetésével a giliszták serege dolgozni kezdett a legszomjasabb virágok tövében. 

Nem egyszerű járatokat fúrtak, hanem apró, tölcsér alakú mélyedéseket alakítottak ki a talaj felszínén, amik lefelé szűkülő, hűvös agyagkürtőkben végződtek. 

Ezeket a kürtőket belülről simára döngölték, hogy a víz ne szivárogjon el azonnal.

A munka nem volt könnyű. Gubancnak milliméterről milliméterre kellett kimérnie a lejtőket, hogy a víz ne álljon meg a felszínen, hanem pontosan oda fusson, ahol a legnagyobb szükség van rá. 

- Vigyázzatok a falakra! - intette társait. - Legyenek simák, mint a tükör, hogy a víz ne vesszen el az iszapban! 

A giliszták pedig olyan ütemesen mozogtak, mintha egyetlen hatalmas, földalatti szív verné a taktust.

Amikor leszállt az éj, és a hűvös levegőből kicsapódott a pára, a harmatcseppek nem a fűszálakon maradtak, hanem belecsordultak Gubanc tölcséreibe. 

Ott, a mélyben, a nap sugarai nem érték el őket. 

Reggel, a "Víz-ünnep" napján, csodálatos látvány fogadta a kert lakóit.

Amikor a nap felkelt, a katicák és a hangyák megdöbbenve látták, hogy a virágok tövében kis, csillogó víztükrök várják őket. Egy öreg hangya boldogan mosta meg az arcát egyetlen hűvös cseppben, a méhek pedig úgy landoltak a tölcsérek szélén, mintha apró, kristálytiszta repülőterek lennének.

Gubanc és társai még a virágok hajszálgyökereihez is kis csatornákat vezettek, így a pipacsok újra érezhették az erőt a lábuknál.

Mire Morcos és a többiek felébredtek, a kert már újra zöldellt a virágok körül, pedig eső egy csepp sem esett. 

Senki nem értette, hogyan lehetséges ez. 

Gubanc pedig ott pihent egy hűvös rög alatt, és csak annyit mondott: - A nap elveheti a tavat, de nem veheti el azt, amit a föld mélyén őrzünk.

Néha nem nagy folyókra van szükség a túléléshez, hanem sok ezer apró vízcseppre, amit valaki türelmesen összegyűjtött a sötétben. Gubanc tudta: az élet nem a látványos dolgokban rejlik, hanem abban a hűvös nyugalomban, amit a lábunk alatt, a mélyben teremtünk meg egymásnak.