Gubanc és az eltévedt kiscsibe III. rész

Gubanc, a kis giliszta, éppen a reggeli harmatot itta egy fűszál hegyéről, amikor furcsa pityergést hallott a kerítés felől.

Egy apró, sárga gombóc kuporgott a nagy lapu alatt: Pelyhes, a szomszéd tanya legkisebb csibéje volt az, aki átbújt a kerítés alatt, és most nem találta a hazavezető utat.

- Miért sírsz, kispajtás? - kérdezte Gubanc barátságosan. 

Pelyhes nagyot szipogott. - Elvesztem. Minden fűszál olyan óriási, és nem látom a kaput. Ráadásul nagyon éhes is vagyok.

Gubanc tudta, hogy a csibéknek a kerítés túloldalán van a helyük, ahol a mamájuk várja őket. De azt is tudta, hogy Pelyhesnek nem tanácsokra van szüksége, hanem tettekre. 

- Ne félj, én hazavezetlek! - mondta Gubanc. - De mivel én a földön csúszom, te meg fenn jársz, figyeld a jeleket!

Gubanc nem elméleteket gyártott, hanem munkához látott. 

Elkezdett a puha földben haladni, de nem mélyen, hanem épp csak a felszín alatt. Úgy túrta a földet, hogy egy apró, jól látható csík maradt utána, mintha egy kis ösvényt rajzolt volna a fű közé. 

- Kövesd a csíkot, Pelyhes! Ahol én járok, ott a föld puha, és találsz finom magvakat is, amiket én kiforgatok neked.

Pelyhes vidáman indult el a "giliszta-ösvényen". Gubanc ügyesen kerülte ki a nagy köveket és a sűrű bozótost, mindig a legbiztonságosabb utat választva. Közben apró üregeket fúrt, amikből előbukkant egy-egy elfeledett búzaszem vagy finom hajtás, így a kismadár útközben még jól is lakott.

Amikor a kerítéshez értek, Gubanc megtalálta azt a kis lyukat a dróthálón, ahol Pelyhes átfért. 

- Itt vagyunk, kispajtás! Csak bújj át, és már otthon is vagy. Pelyhes boldogan csipogott egyet köszönetképpen, és átszaladt a családjához.

Gubanc elégedetten nézett utána. Nem kért érte se dicsőséget, se különleges fizetséget. 

Neki elég volt az a tudat, hogy az ő apró, földalatti munkája segített valakinek hazatalálni. 

Visszacsúszott a hűvös földbe, és csak annyit gondolt: "Néha elég egy kis ösvény is ahhoz, hogy a világ rendbe jöjjön."