Gloren Gyerekmesék

Egy szeles délutánon Gubanc messzebbre merészkedett, mint eddig bármikor. 

Addig fúrta-faragta a földet, amíg egy elhagyatott, omladozó kerítés alá nem ért. Ez volt a Kísértet-tanya széle. 

Itt a fű magasabb volt, a ház faláról mállott a vakolat, és nem jártak se horgászok, se hangoskodó emberek. Csak a szél fütyült a törött ablaküvegek között.

A tanya udvarának közepén állt egy magányos, öreg almafa. Az ágai görbék voltak, a kérge repedezett, és úgy tűnt, mintha elaludt volna az időben. Gubanc felbukkant a fa tövében, és érezte, hogy a föld itt nagyon kemény és száraz.

- Hát te? - szólalt meg egy mély, recsegő hang. - Mit keres egy ilyen apró vándor ezen az elfeledett helyen? 

Gubanc megpördült. Az öreg almafa beszélt hozzá. 

- Csak felfedezek - felelte Gubanc. - De látom, te nagyon szomjas és fáradt vagy, öreg barátom. 

- Régen volt itt élet - sóhajtott a fa. - Gyerekek nevettek, vizet hordtak a kutasból, de mióta elmentek, a föld megkeményedett körülöttem. A gyökereim már nem érik el az éltető vizet, a leveleim pedig lassan elszáradnak.

Gubanc körülnézett. Tudta, hogy ő nem tud vödröt fogni, és nem tud vizet húzni a kútból. De ő volt Gubanc, a föld alatti utak mestere! 

- Ne add fel, öreg fa! - mondta biztatóan. - Lehet, hogy kicsi vagyok, de sokan vagyunk!

Gubanc visszacsúszott a mélybe, és különleges jeleket küldött a föld rezgéseivel. 

Hívta a testvéreit, az unokatestvéreit, és még a távoli rokonokat is. Hamarosan giliszták százai gyűltek össze az almafa alatt. 

- Figyeljetek! - adta ki az utasítást Gubanc. - Nem lefelé ásunk, hanem hálóban! Lazítsátok fel a földet az öreg fa körül, és építsünk csatornákat a közeli patak irányába!

Egész éjjel ment a munka. A sok kis giliszta úgy dolgozott, mint egy finom gépezet. Átfúrták a kemény talajt, apró folyosókat és "vízvezetőket" készítettek. Mire felkelt a nap, a föld az almafa körül puha lett, mint a dunna, és az éjszakai harmat, meg a föld mélyéből szivárgó nedvesség végre utat talált a szomjas gyökerekhez.

Pár nap múlva az almafa ágai kiegyenesedtek, a levelei pedig újra fényes zölden ragyogtak. 

- Köszönöm, Gubanc - suttogta a fa a szélben. - Azt hittem, már senkit sem érdekel ez az öreg tanya. 

- Tudod - válaszolta Gubanc egy friss rög tetejéről -, néha a legkisebbek teszik a legnagyobb dolgot. Csak egy kis levegő és út kell a víznek, meg valaki, aki nem felejti el, hogy az élet még a romok között is fontos.

Gubanc azóta is gyakran ellátogat a Kísértet-tanyára. Ott nincs halradar, nincs zaj, csak az öreg fa hűvös árnyéka és a csend, amit már nem kísértetek, hanem a barátság tölt meg.

Záróakkord:

Nem kell óriásnak lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a világot magad körül. Néha elég, ha csak a föld alatt, csendben teszed a dolgod, és utat nyitsz az éltető víznek.

Gubanc, a kis giliszta, éppen a reggeli harmatot itta egy fűszál hegyéről, amikor furcsa pityergést hallott a kerítés felől.

Egy apró, sárga gombóc kuporgott a nagy lapu alatt: Pelyhes, a szomszéd tanya legkisebb csibéje volt az, aki átbújt a kerítés alatt, és most nem találta a hazavezető utat.

- Miért sírsz, kispajtás? - kérdezte Gubanc barátságosan. 

Pelyhes nagyot szipogott. - Elvesztem. Minden fűszál olyan óriási, és nem látom a kaput. Ráadásul nagyon éhes is vagyok.

Gubanc tudta, hogy a csibéknek a kerítés túloldalán van a helyük, ahol a mamájuk várja őket. De azt is tudta, hogy Pelyhesnek nem tanácsokra van szüksége, hanem tettekre. 

- Ne félj, én hazavezetlek! - mondta Gubanc. - De mivel én a földön csúszom, te meg fenn jársz, figyeld a jeleket!

Gubanc nem elméleteket gyártott, hanem munkához látott. 

Elkezdett a puha földben haladni, de nem mélyen, hanem épp csak a felszín alatt. Úgy túrta a földet, hogy egy apró, jól látható csík maradt utána, mintha egy kis ösvényt rajzolt volna a fű közé. 

- Kövesd a csíkot, Pelyhes! Ahol én járok, ott a föld puha, és találsz finom magvakat is, amiket én kiforgatok neked.

Pelyhes vidáman indult el a "giliszta-ösvényen". Gubanc ügyesen kerülte ki a nagy köveket és a sűrű bozótost, mindig a legbiztonságosabb utat választva. Közben apró üregeket fúrt, amikből előbukkant egy-egy elfeledett búzaszem vagy finom hajtás, így a kismadár útközben még jól is lakott.

Amikor a kerítéshez értek, Gubanc megtalálta azt a kis lyukat a dróthálón, ahol Pelyhes átfért. 

- Itt vagyunk, kispajtás! Csak bújj át, és már otthon is vagy. Pelyhes boldogan csipogott egyet köszönetképpen, és átszaladt a családjához.

Gubanc elégedetten nézett utána. Nem kért érte se dicsőséget, se különleges fizetséget. 

Neki elég volt az a tudat, hogy az ő apró, földalatti munkája segített valakinek hazatalálni. 

Visszacsúszott a hűvös földbe, és csak annyit gondolt: "Néha elég egy kis ösvény is ahhoz, hogy a világ rendbe jöjjön."

Morcos, miután kiheverte az arculcsapást a gumicsizmával, nem adta fel. De mivel a saját esze kevés volt, hívott egy "Szakértőt". Ez a Szakértő egy olyan ember volt, aki mindenről tudott mindent, mert elolvasott róla három prospektust. Tetőtől talpig terepszínben érkezett, és annyi műszert aggatott magára, hogy ha beleesett volna a vízbe, mágnesként rántja le a tó fenekére az összes rozsdás szöget.

- Ide figyelj, Morcos - mondta a Szakértő, miközben egy digitális halradart eregetett a vízbe. 

- Te itt nem halakkal harcolsz. Ez itt egy anomália. Itt a talaj szerkezete és a víz pH-értéke olyan rezgéseket kelt, ami...

Gubanc ott figyelt a part menti rekettyés gyökerei között. Hallgatta a Szakértőt, és majdnem elhányta magát a sok idegen szótól. "Anomália? Rezgések?" - gondolta. - "Ez az ember még a saját árnyékának is GPS-szel köszönne."

Gubanc tudta, hogy a Szakértő sokkal veszélyesebb, mint Morcos. Mert Morcos csak buta volt, de a Szakértő elméleteket gyártott. És az elméletek ellen nem elég egy gumicsizma.

A Szakértő egy különleges, "elektromos gilisztaszimulátort" dobott a vízbe. Ez egy műanyag izé volt, ami villogott, zenélt, és azt imitálta, hogy ő a világ legboldogabb csalétke.

Gubanc odaúszott. Körbejárta a villogó műanyagot. - Te meg mi a fene vagy? – kérdezte tőle. A gép csak annyit válaszolt: "Bíp-bíp. Szeress. Kapj be. Bíp-bíp."

Gubanc elvigyorodott. Ez a gép csillogott, de nem volt benne egy gramm föld sem.

Fölmászott a partra, pont a Szakértő lába mellé, aki épp egy táblagépen elemezte a "halak pszichológiáját". 

- Elnézést, Uram! - szólalt meg Gubanc. - Nem akarom félbeszakítani ezt a tudományos áttörést, de a halradarja épp egy kapitális, 1942-es német tengeralattjárót jelez a nádasban.

A Szakértő megugrott. - Tengeralattjárót? Egy kerti tóban? 

- Nos - vonta meg a vállát (ha lett volna neki) Gubanc -, a "rezgések" és az "anomáliák" világában bármi lehetséges, nem igaz? De ha megnézi azt a sárga gombot a készülékén, szerintem az a "mélytengeri atomtámadás" üzemmód. Én a helyében nem nyomnám meg, kivéve, ha tud úszni terepruhában.

A Szakértő, aki imádta a saját fontosságát, rögtön elhitte, hogy talált valami gigantikusat. Elkezdte nyomkodni a gombokat, állítgatni a frekvenciát, Gubanc pedig közben a víz alatt a villogó műanyag giliszta zsinórját ráhurkolta a Szakértő saját nadrágszíjára (ami persze lazán lógott rajta a sok felszerelés súlyától).

- Most! - kiáltotta Gubanc. - Most jön a jel! Húzza, mielőtt elmerül a tudomány!

A Szakértő rántott egyet a horgászboton, de mivel a zsinór a saját nadrágszíjához volt kötve, a rántástól a nadrágja egy pillanat alatt a bokájára szaladt. A nagy lendülettől a Szakértő elvesztette az egyensúlyát, és a méregdrága táblagépével, a halradarjával és a terepszínű becsületével együtt - "BUMM” - beleborult a langyos iszapba.

Gubanc csak annyit mondott a vízből kikászálódó, sáros Szakértőnek: - Azt hiszem, a pH-érték mostanra stabilizálódott. De a nadrágja... nos, az egyértelműen a múltban ragadt.

A Szakértő és Morcos azóta sem jártak a tónál. Azt beszélik a faluban, hogy a tó „intelligens és bosszúálló”. Gubanc pedig aznap este dupla adag komposztot kapott a békáktól, akik végre nyugodtan tudtak kuruttyolni.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy giliszta, akit a többiek csak Gubancnak hívtak. Nem azért, mert folyton összegabalyodott volna, hanem mert a feje tele volt bonyolult ötletekkel, amikkel rendre túljárt a többi erdei lakó (és főleg az emberek) eszén. Gubanc nem volt se Margit, se Pista, ő egyszerűen csak Gubanc volt, a földalatti intellektusa.

A tavacska partján lakott, ahol hetente megjelent egy Morcos nevű horgász. Morcos mindig ugyanazzal az elszánt, de reménytelen arccal ült le, és a világ összes gilisztáját ki akarta fogni. De nem ám a finom, vékony horgászcuccokkal, hanem valami brutális, "egytonnás halra tervezett" felszereléssel, mintha legalábbis Loch Ness-i szörnyre vadászna.

Gubancot ez idegesítette. Nem azért, mert félt volna, hanem mert Morcos olyan zombisan együgyű volt. Minden alkalommal odafurakodott a horoghoz, körbenézett, mint aki azt mondja: "Tényleg ennyire hülyének néztek minket?”, majd elegánsan elkerülte, miközben a mellette lévő, kevésbé eszes testvéreit sorra felszedték.

Egy napsütéses reggelen Morcos újra megjelent. Kiterítette a szokásos arzenálját: hatalmas damil, egy horog, ami egy kisebb karomra hasonlított, és egy vödör, amiben már ott ficánkolt néhány szerencsétlen giliszta.

Gubancnak elege lett. Fölmászott a földre, pont Morcos csizmája elé, és elkezdett gondolkodni. "Mi az, ami az embert a legjobban kihozza a sodrából? Hát az, ha valaki túlságosan okoskodik” - villant be neki.

Elindult a tavacska széléhez, és feltűnően nagy ívben, lassított felvételen elúszott a horog mellett. Morcos felvonta a szemöldökét. Aztán Gubanc visszajött, és most már egyenesen a horog mellett, mintha mérné, mekkora. Morcos morogva, de kicsit felélénkülve nézte.

"Ez meg mit csinál?” - gondolta a horgász.

Ekkor Gubanc elkezdett beszélni. Naná, hogy tudott, csak eddig nem akart lejátszani az emberi szinten.

- Jó reggelt, Morcos úr! - rikácsolta vékony, de átható hangján. - Látom, ma is az apróbb fajtákra vadászik. Nem túl hatékony, ha megengedi, a túlélési esélyek szempontjából...

Morcos majd leesett a székről. Egy beszélő giliszta!

- Te... te beszélsz?! - motyogta.

- Természetesen! - válaszolta Gubanc. - És ha már itt tartunk, szerintem a horog beállításával van egy kis gond. Az a szög... azt hiszem, ha egy fokkal jobbra döntené, sokkal nagyobb lenne a fogás. A súlypont eltolódása... tudja.

Morcos, aki amúgy sem volt a legélesebb kés a fiókban, és imádta, ha valaki okoskodik neki, teljesen elbizonytalanodott.

- Tényleg? - kérdezte, és elkezdte tekergetni a damilt.

Gubanc kihasználta a pillanatot. Elúszott egyenesen a horoghoz, és rákapcsolta a horog hegyét egy miniatűr, vízinövényből font hurok segítségével a damilra. Aztán elkezdett kapálózni, mint egy bolond, de úgy, hogy a horog ne akadjon bele semmibe.

- Segítség! - rikoltozta. - Beragadtam! Ez a rossz szög! Kijavítaná, Morcos úr? Kicsit lazábbra kéne engedni a damilt!

Morcos pánikszerűen elkezdte tekergetni az orsót, lazította a damilt, húzta, próbált rájönni, mi a fene történik, közben már azt számolgatta, mennyit kap egy beszélő gilisztáért a cirkuszban. Gubanc ekkor egy gyors mozdulattal ráakasztott egy sárral telegyömöszölt gumicsizmát a víz alatt.

- Na, most húzza meg igazán, Morcos úr! Ott a kapitális fogás! - kiáltotta Gubanc.

A horgász rántott egy hatalmasat, vért izzadva tekerte az orsót. "Megvan! Ez a rekord!” - üvölti. Kitépi a vízből a dögnehéz csizmát, ami pont pofán vágja a lendülettől.

Morcos ott ült a parton, csizmával az arcán, Gubanc pedig visszacsusszant a földbe, és csak ennyit mondott magának: - Na, ma is megmentettem egy hülyétől a világot. A többiek meg azt hitték, csak egy giliszta vagyok.

Morcos azóta sem érti, hogyan foghatott ki egy csizmát. A faluban azt meséli, hogy „valami óriási lény” cibálta meg a damilt. Gubanc pedig azóta is röhög a bajsza alatt - már ha lenne neki.

Gubanc pedig kinevezte magát a tó hivatalos horgász-elriasztójának. És képzeld: fizetést is kért érte. Komposztban.

Záróakkord: Ha valaki túl okosnak akar tűnni, de közben elfelejt gondolkodni, azt még egy giliszta is megvezetheti. A tudás ugyanis nem méret kérdése - Gubanc ezt már régóta tudja.

Csak azért, mert valaki kicsi és csendes, még nem biztos, hogy ő a csali. Néha pont a legkisebbek azok, akik a partról mozgatják a szálakat.

Valahol egy apró bolygón, ami úgy nézett ki, mint egy kávéfoltos térkép, éltek a Színpihék, apró, szárnyas lények, akiknek minden gondolatukból egy új színes alkotás született.

Egyik nap Plingó, az egyik legkíváncsibb Színpihe, kitalálta, hogy mi lenne, ha feltalálná a Színspirált—egy szerkezetet, amely képes szivárványokat összetekerni, és kis színes tekercsekként árulni.

A bolygón hamarosan mindenki szivárvány-spagettivel díszítette az otthonát, még a ruhák is szivárványból készültek! De volt egy apró bökkenő…

Ahogy egyre több szivárványt tekercseltek össze, az ég szürkévé vált. Eleinte senki sem törődött vele—hiszen ott voltak a csodás tekercsek, mindenki élvezte a színes dekorációt.

Ám nem minden Színpihe volt egyformán lelkes. Voltak, akik kételkedtek az ötletben, és talán egy bölcs Színpihe, aki figyelmeztette őket: "Óvatosan a színekkel! Ha túlzásba visszük, lehet, hogy eltűnik az, ami igazán fontos!"

De a többség nem hallgatott rá. Tekerték, csavarták, egyre több szivárványt gyűjtöttek össze, míg végül annyira harsány és összevissza lett az összkép, hogy szédültek a látványtól!

A bolygó lassan egy kaotikus, túltelített színkavalkáddá változott… majd hirtelen minden szürkévé vált. Nem maradt más, csak az árnyékos égbolt és a színes tekercsek.

Plingó kétségbeesve keresett megoldást. Tényleg ennyire túllőttek a kreativitással? Véletlenül elrontották a világot?

A Színpihék egy idő után pánikba estek. Talán soha többé nem térnek vissza a valódi színek?

Egy nap, amikor már kezdték elveszíteni a reményt, Plingó észrevette, hogy a Színspirált visszafelé is lehet működtetni—ha kibontják a tekercseket, visszaállíthatják az ég színeit!

A Színpihék gyorsan hozzáláttak a tekercsek kibontásához. Ahogy egyre több szivárvány szabadult ki, a bolygó lassan újra megtelt színekkel—először halványan, majd teljes pompájában.

Plingó megkönnyebbülten sóhajtott. A világ visszanyerte a szépségét, és a Színpihék megfogadták, hogy ezentúl okosabban kezelik az ötleteiket.

Mert néha a legelborultabb gondolatok éppen annyira visszafordíthatók, mint a tekert szivárványok.