Gloren Gyerekmesék

Egy kis kert, tele színes virágokkal, minden nap szebb lett a kertész gondoskodása alatt. Egyik nap, miközben a kertész a virágokat öntözte, egy gyönyörű pillangó szállt a közelébe. A pillangó szárnyai úgy ragyogtak, mint a tiszta égbolt naplemente után, és a kertész elragadtatva figyelte.

A kertész hirtelen ötlettől vezérelve meg akarta fogni a pillangót, hogy közelebb csodálhassa meg. Ám a pillangó megszólította őt: - Ha hagysz elrepülni, három ajándékot adok neked, amelyek minden napodat boldogsággal és bölcsességgel töltik meg.

A kertész megállt, és kíváncsian hallgatta a pillangót. Úgy döntött, hogy nem fogja meg, és hagyja szabadon repülni. A pillangó először csak a kert szélén pihent meg, majd így szólt: - Az első ajándékom a türelem. A türelem az, ami segít kivárni, hogy a virágok teljes szépségükben kibontakozzanak. Ne akard siettetni az időt, mert minden gyümölcs a saját ritmusában érik be.

A kertész elgondolkodott, és meglátta a virágok szépségében a türelem igazságát. Ezután a pillangó egy magasabb ágra szállt, és folytatta: - A második ajándékom a hála. Légy hálás mindenért, amit a kerted ad neked: az illatokért, az árnyékért, a színeért. A hála az, ami segít észrevenni, hogy mennyit kaptál az élettől.

A kertész boldogan körbenézett, és úgy érezte, hogy most először látja igazán a kertje értékét. A pillangó végül felrepült az égbe, hogy elmondja a harmadik ajándékot: - A harmadik ajándékom a belátás. Ne ragaszkodj ahhoz, ami elmúlt, hiszen minden virág elhervad, de újabbak mindig nyílnak helyettük. Engedd el azt, amit már nem tarthatsz meg, és légy nyitott arra, ami még érkezhet.

A kertész már nem próbálta utolérni a pillangót, mert tudta, hogy a három ajándékot, amit kapott, örökre vele marad. Attól kezdve minden napot boldogan kezdett, a kertjét gondozva, és a pillangó ajándékait szívében őrizve.

Egy gyönyörű, régi erdőben állt egy öreg fa, amely az év minden napján három aranylevelet termett. A falubeli emberek úgy hitték, hogy ezek a levelek varázserőt hordoznak, és aki megszerzi őket, az bölcsebbé válik.

Egy fiatal lány, név szerint Lilla, elhatározta, hogy megkeresi az aranyleveleket, és tanul belőlük. Elindult az erdő mélyére, míg végül az öreg fa elé ért. A fa szelíden megszólította őt: – Kedves Lilla, a három aranylevelem tanulságokat hordoz. De mielőtt megérintheted őket, tudnod kell, hogy amit egyszer megtapasztalsz, már nem tudod visszafordítani.

Lilla bólintott, és megérintette az első levelet, amely így szólt: – Az idő. Az idő a világ legértékesebb kincse, de sosem tér vissza, ha elvesztegeted. Értékeld minden pillanatát.

Miközben Lilla továbbhaladt, megérintette a második levelet, amely megszólalt: – A szavak. Amit kimondasz, sosem vonhatod vissza. Gondold meg, hogy mit mondasz, mert szavaid hatása örökre veled marad.

Végül elérte a harmadik levelet. Ahogy megérintette, az így szólt: – A lehetőségek. Minden alkalom, ami az életben eléd tárul, csak egyszer van ott. Fogadd el, vagy hagyd elmenni – de tudd, hogy nem tér vissza.

Lilla megértette, hogy a fa bölcsessége óriási felelősséget helyezett rá. Az aranylevelek csodás fényben ragyogtak, mielőtt lassan eltűntek a fa ágairól. Az öreg fa végül így szólt: – Most már ismered az aranylevelek titkát. Vigyázz rájuk, és oszd meg azokat, akik képesek hallgatni rájuk.

Lilla hazatért, és attól fogva minden napját úgy élte, hogy tisztelte az időt, bölcsen használta a szavait, és bátran lépett, amikor lehetőség kínálkozott. Az aranylevelek tanácsa örökre vele maradt.

Egy csendes, csillagokkal teli éjszakán egy kis süni, akit Tüsinek hívtak, felnézett az égre, és látta, ahogy a holdfény ezüstösen csillogott az erdő tisztásán. Tüsi csodálta a holdfény ragyogását, és úgy érezte, hogy szeretne valami nagyot tenni, valamit, amiért az egész erdő emlékezne rá.

„Versenyre hívom a holdfényt!” – kiáltotta Tüsi a barátainak. „Majd meglátjuk, ki éri el hamarabb az erdő végén álló nagy tölgyfát!”

Az állatok először nevettek: „De Tüsi, a holdfény olyan gyors, hogy az egész erdőt bejárja egyszerre. Hogyan versenyeznél vele?”

Tüsi azonban eltökélt volt. „Nem számít, milyen gyors! Megpróbálom, és meglátjuk, mi történik.”

Az éjszaka elérkezett a nagy versenyhez. A hold ragyogó fényt vetett a földre, és Tüsi nekivágott az útnak. Lassan, de biztosan haladt előre a tisztáson, a bozótokon és a kis ösvényeken át. A holdfény azonban mindenhol ott volt – a fák ágai között, a leveleken és még Tüsi tüskéin is táncolt.

Ahogy Tüsi haladt, egy-egy állat csatlakozott hozzá, hogy biztassa: a mókus diót kínált neki az energiája érdekében, a nyúl segített átkelni a patakon, és a szarvas mutatta az utat a tölgyfához.

Amikor végül elérte a nagy tölgyfát, Tüsi kifulladva, de büszkén állt meg. A holdfény természetesen már ott várta, hiszen végig kísérte az útját. Tüsi szomorúan sóhajtott: „Úgy tűnik, veszítettem.”

De ekkor megszólalt az öreg bagoly a tölgyfa tetejéről: „Tüsi, nem érted, hogy te voltál az igazi győztes? A holdfény mindent bevilágít, de te elindultál és teljesítetted az utat a saját erődből. A bátorságod és az elszántságod mindenkit inspirált.”

Az erdő állatai egyetértően bólogattak, és együtt ünnepelték Tüsit. A süni rájött, hogy a verseny nem is a győzelemről szólt, hanem arról, hogy megpróbálta, és hogy barátait maga köré gyűjtötte az út során.

Azóta Tüsi minden éjszaka felnézett a holdra, és emlékezett rá, hogy a legfontosabb dolog az, hogy bátran szembenézzünk a kihívásokkal – még akkor is, ha a cél elsőre elérhetetlennek tűnik.

Egy napsütötte erdőszélen élt egy fiatal, játékos szarka, akit minden állat ismerett arról, hogy imádta a csillogó tárgyakat. A szarka gyűjteménye tele volt színes gyöngyökkel, fém darabokkal és üveggolyókkal – mindazokkal, amiket a világban talált. Ám idővel a szarka egyre szomorúbb lett. Hiába volt tele a fészkében minden, amit gyűjtött, valami mégis hiányzott.

Egyik este a szarka az erdő közepére repült, ahol a legmagasabb fa állt. A fa ágai között tűnt fel egy különleges csillogás – egy apró, ezüst csillag fénylett az éjszakában. A szarka elhatározta, hogy megszerzi a csillagot, hiszen úgy gondolta, hogy ezzel végre teljes lesz a gyűjteménye.

„Ez lesz a legértékesebb kincsem” – mondta magában a szarka, és elkezdett tervezni, hogyan érheti el a csillagot.

Napok teltek el, de a szarka sehogy sem tudta elérni a magasban lévő csillagot. Próbálta felrepülni, de minden alkalommal visszahullott. A csillag elérhetetlennek tűnt.

Egy bölcs öreg sündisznó, aki éppen a fa tövében lakott, észrevette a szarka elkeseredettségét. „Miért akarod ennyire a csillagot?” – kérdezte.

A szarka sóhajtott: „Mert azt hiszem, ez lesz az a kincs, ami végre boldoggá tesz.”

A sündisznó csendesen válaszolt: „Talán nem a kincsek, hanem a szívedben rejlő értékek azok, amelyek boldogságot adhatnak. Próbáld meg osztozni a gyűjteményeden, és meglátod, milyen fényt hozhat ez a világba.”

A szarka először vonakodott, de aztán meghallgatta a sündisznó tanácsát. Elkezdte az erdő állatainak adni a kincsei egy részét: a gyöngyöket a mókusoknak ajándékozta, hogy díszítsék odúikat; a fémdarabokat a varjaknak adta, hogy építsenek belőlük fészket; és az üveggolyókat a rókáknak adta, hogy játszhassanak velük.

Ahogy a kincsek szétosztása zajlott, az erdő életre kelt. Az állatok hálásak voltak a szarka kedvességéért, és az erdő megtelt nevetéssel és örömmel. A szarka észrevette, hogy már nem érzi magát szomorúnak, és a szívében valami új fényesség jelent meg – egy olyan csillag, amely nem az ágakon, hanem belül ragyogott.

Az ezüst csillag pedig továbbra is fénylett az ágakon, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a valódi érték nem mindig az, amit birtokolunk, hanem az, amit megosztunk.

Egy tavaszi virágba borult mező mellett élt egy lassú, csendes teknős, akit sokan csodáltak bölcsességéért. De a teknősnek volt egy félelme: sosem merte elhagyni a biztonságos kis tópartját, ahol mindig védve érezte magát. Bár vágyott rá, hogy felfedezze a világot, a bátorságot még nem találta meg magában.

Egyik nap, egy szorgos kis méhecske szállt le a tó partjára. Zümmögve dolgozott a virágokon, és amikor meglátta a teknőst, megkérdezte: „Miért maradsz mindig itt, és nem jársz a világban? Annyi gyönyörű helyet láttam már, tele virágokkal és csodákkal!”

A teknős szomorúan válaszolt: „Tudom, hogy a világ csodás, de félek. Olyan lassú vagyok, és annyi veszély leselkedhet rám. Hogyan lehetnék én bátor, mint te?”

A méhecske mosolyogva így felelt: „Bátorság nem a gyorsaságban rejlik, hanem abban, hogy a félelmed ellenére cselekszel. Kísérj el engem egy rövid sétára, és megmutatom, hogy milyen erő van benned!”

A teknős vonakodva, de elindult a méhecske után. Lassú léptekkel haladt, és a mező színeit figyelte. Az egyik virág közelében egy kisebb akadályba ütközött: egy meredek kis dombot kellett megmásznia. A méhecske bátorító szavakkal segítette: „Próbáld meg, teknős barátom! Nem az számít, hogy mennyi idő alatt érsz fel, csak az, hogy felérj!”

A teknős nagy nehezen felmászott a dombra, és amikor felért, megpillantotta a mezőt telis-tele virágokkal és pillangókkal. Szíve megtelt boldogsággal, és rájött, hogy félelmei nem tarthatták vissza attól, hogy élvezze a világot.

A kis méhecske mosolyogva nézett rá: „Látod, bátorságod máris erőt adott neked. És soha ne feledd: lassan járj, tovább érsz!”

Azóta a teknős már nemcsak a tóparton élvezte az életet, hanem gyakran útnak indult a méhecske kíséretében. Együtt mutatták meg a mező lakóinak, hogy a bátorság és a kitartás mindig nagyobb erő, mint a gyorsaság.