Szenvedés-olimpia:

Miért licitálnak az emberek a fájdalmadra?

Ismerős a helyzet? Épp egy friss sebbel küzdesz - legyen az fizikai vágás vagy egy lelki pofon -, és amikor megosztod valakivel, a várt tapasz vagy együttérzés helyett kapsz egy "belezős" történetet a múltból.

"Az semmi! Nekem huszonöt éve az egész gyár rászakadt a fejemre..."

Beszélgetni jöttél, de egy licitáláson találtad magad, ahol a tét az: kinek fájt már jobban? 

Ez a verseny-mártíromság, ahol a hallgatóság nem segíteni akar, hanem bebizonyítani, hogy az ő sebhelye nagyobb. 

De miért romlott el ennyire a konstrukció?

1. Empátia-zárlat és a "Saját Múlt" szemüvege: 

Sokan egyszerűen nem rendelkeznek azzal a szoftverrel, ami lehetővé tenné, hogy csak jelen legyenek a másik bajában. 

Számukra a csend félelmetes vákuum, amit azonnal ki kell tölteniük valamivel. 

Mivel a te fájdalmadhoz nincs kulcsuk, előrántják a sajátjukat a raktárból. 

Azt hiszik, ezzel kapcsolódnak, de valójában csak rövidzárlatot okoznak: a te jelenedet és aktuális fájdalmadat elnyomja az ő poros, évtizedes narratívájuk.

2. Énközpontú operációs rendszer (A Licit-reflex): 

Vannak, akik számára minden interakció egy rejtett rangsorolás. 

Ha te panaszkodsz, az ő szemükben az egyfajta "gyengeség-kihívás". 

Úgy érzik, ha nem licitálnak rád egy nagyobb tragédiával, elveszítik a dominanciájukat vagy a "legtöbbet szenvedett túlélő" járókelő-státuszát. 

Számukra a te sebed csak egy kontextusgomb, amit ha megnyomsz, automatikusan elindul a saját hőseposzuk lejátszása.

3. A "Túlélő Gőgje" és a fájdalom relativizálása: 

Ez a legveszélyesebb rendszerror: amikor a régi sebhelyek tulajdonosa azt hiszi, a tapasztalata feljogosítja őt a te fájdalmad érvénytelenítésére. "Á, ez semmi ahhoz képest, amit én kaptam" - mondják, elfelejtve, hogy a fájdalom nem lineáris és nem összehasonlítható. 

Attól, hogy valakinek régen levágták a kezét, a másik ember ujja most nem fog kevésbé lüktetni. 

A múltbéli tragédia nem orvosság a jelenlegi bajra.

Amikor a figyelem helyett statisztikát kapsz, ott valami végleg elcsúszott. 

Olyan ez, mint amikor szólsz, hogy elfogyott a levegőd, a másik meg közli, hogy ő bezzeg tavaly három percig volt a víz alatt. 

Ez nem kommunikáció, hanem érzelmi süketség.

A társadalmunk lassan egy olyan arénává válik, ahol mindenki a saját sebeit mutogatja, miközben senki sem néz rá a másikéra. 

Pedig az emberi méltóság ott kezdődne, hogy képesek vagyunk elviselni a másik fájdalmát anélkül, hogy azonnal a sajátunkat tolnánk elé pajzsként.

Diogenész, ha látott volna egy ilyen "licitálást" a piacon, valószínűleg csak annyit kérdezett volna a büszke veterántól:

"Mondd, barátom, attól, hogy neked régen nagyobb lyuk tátongott az oldaladon, az én sebemben most megállt a vérzés? Vagy csak azt akarod, hogy a te múltad fontosabb legyen, mint az én jelenem?"

A világ nem egy stadion, ahol a szenvedésért érmeket osztanak. 

Néha nem egy grandiózusabb történetre van szükségünk a múltból, hanem egy tiszta gézlapra, egy pohár vízre és egy olyan emberre, aki bírja a csendet, amíg a lüktetés alábbhagy.