Gloren-Történetek Minden időből

A város szélén, a folyóparton állt egy öreg, megkopott pad. 

Nem volt különleges, csak egy régi, zöldre festett pad, amelyen a festék már felpattogzott, és a deszkák kissé meghajlottak. 

Mégis volt valami benne, ami miatt az emberek ritkán ültek rá. Mintha tartozna valakihez.

Valakihez, aki már nincs ott.

Minden reggel, pontosan hét óra előtt pár perccel, megjelent egy idős férfi. 

Lassan járt, botra támaszkodva, de a mozdulataiban volt valami szelíd méltóság. 

Leült a padra, maga mellé tette a termoszát, és két bögrét vett elő. Mindig kettőt.

A járókelők néha megálltak, néha továbbmentek, de senki sem kérdezett semmit. A férfi pedig minden reggel töltött a termoszból két bögrébe teát. 

Az egyiket maga elé tette, a másikat a pad másik felére.

Aztán csendben ült. Néha mosolygott valamin, amit csak ő látott. Néha beszélt is, halkan, mintha valaki válaszolna.

Egy nap egy fiatal nő, aki rendszeresen futott arra, megállt mellette. Már hetek óta figyelte a férfit, és aznap valamiért nem tudott továbbmenni.

- Elnézést… - szólította meg óvatosan. - Vár valakit?

Az idős férfi ránézett. A tekintete tiszta volt, nem zavarodott, nem fájdalmas - inkább olyan, mint aki nagyon messziről néz vissza a világra.

- Nem - mondta mosolyogva. - Már nem várok. Csak emlékezem.

A nő leült mellé, és a férfi folytatta:

- Negyvenkét évig ültünk itt minden reggel a feleségemmel. Még akkor is, amikor már alig bírt járni. Azt mondta, a folyó hangja olyan, mintha a világ lélegezne. Aztán… - elhallgatott. - Aztán egy nap már nem jött többé.

A nő szeme megtelt könnyel, de nem szólt semmit.

- Tudja - folytatta a férfi -, az ember azt hiszi, hogy a szeretet a nagy pillanatokban lakik. A házasságban, a születésnapokban, a nagy beszélgetésekben. De nem.

 A szeretet ott van a reggeli teában, a csendben, a közös padban. Abban, hogy valaki melletted ül, és nem kell semmit mondania.

A férfi ekkor a másik bögrére nézett.

- Ez az övé. Még mindig töltök neki. Nem azért, mert azt hiszem, hogy eljön. Hanem mert… - elmosolyodott. - Mert így nem érzem úgy, hogy elment.

A nő ekkor megfogta a férfi kezét. Nem szólt, mert nem volt mit mondani. A férfi pedig hálásan bólintott.

Másnap a nő újra arra futott. A pad üres volt. A termosz nem volt ott. A két bögre sem.

Csak egy kis papírlap, gondosan a pad deszkái közé szorítva.

A nő remegő kézzel vette fel.

„Köszönöm, hogy meghallgatott. Ma először érzem úgy, hogy elengedhetem. A pad most már a magáé is. Üljön rá néha valakivel, akit szeret.”

A nő leült. A folyó lassan folyt, mintha tényleg lélegezne. És a nő először életében megértette, hogy vannak szerelmek, amelyek nem múlnak el - csak átalakulnak csenddé.