Gloren-Történetek Minden időből

A völgy szélén, ahol a sziklás talaj már szinte teljesen meddő volt, nem nőtt más, csak szürke üröm és néhány tövises cserje. 

Az itt élők nem sokat törődtek a mélységgel. Megelégedtek a talajvízzel, ami a sekély, sárgás gödrökben gyűlt össze a tavaszi esők után. 

Langyos volt ez a víz, mocsárízű és zavaros, de ha elég sok cukrot vagy erjesztett gyümölcslevet kevertek hozzá, elnyomta a korhadás ízét. 

Megszokták. Ezt itták, ebből főztek, és erről daloltak a sárga gödrök partján ülve.

Volt azonban egy ember, aki nem akart ebből a langyos hordalékból inni. Ő tiszta forrást akart.

Kijelölt egy helyet a kopár domboldalon, messze a falu zajától, és ásni kezdett. 

Az első hetekben még csak a száraz agyaggal küzdött, ami fojtogató port vert fel minden kapavágásnál. Aztán elérte a követ.

Itt a munka lelassult, a napok egyforma ritmusra feszültek. 

Egyedül volt, hónapokon át. Csákánnyal törte a kemény bazaltréteget, és puszta kézzel, vödrönként hordta fel a nehéz, éles szilánkokat. 

A tenyere megkérgesedett, a válla megnyúlt a tehertől, a bőrébe beleivódott a kőpor szürkesége. 

Ahogy haladt lefelé, a fenti világ zaja lassan elnémult. 

A fenti fény egyre kisebb, távolibb körré zsugorodott a feje felett, míg végül már csak a sötétség maradt, a saját nehéz lélegzete és a véső fémes csattanása a falon. Ebben a mély magányban nem voltak szavak, nem voltak elvárások. Csak a nyers kő volt, meg ő.

Egyik délután, amikor a véső hegye egy sötét repedésbe fúródott, a szikla mélyéből vékony, jéghideg sugárban felszökött a víz.

A kútásó letette a szerszámot. Gyertyát gyújtott, és figyelte, ahogy a fekete medence lassan megtelik. A víz teljesen mozdulatlan volt, sötét a mélységtől, fagyos és néma. Nem tükrözött vissza semmilyen fenti színt, csak a tiszta létezést mutatta. Nem volt illata, nem volt édessége, nem akart tetszeni. Maga a rezdületlen valóság volt.

Felhúzta az első vödröt a fenti világba. A napfény élesen csillant meg a jéghideg víztükrön.

A falu lakói, meglátva a teli vödröt, kíváncsian szivárogtak oda a domboldalra. Körbeállták a kutat, az állkapcsuk ütemesen mozgott, miközben a sötét, nehéz vizet nézték.

– Ó, milyen nemes elhatározás! – szólalt meg egy asszony, és közelebb lépett. 

Belenyúlt a vödörbe, de a víz olyan fagyos volt, hogy azonnal visszahúzta az ujjait, megborzongva a mélység hidegétől. 

Gyorsan előkotort a köténye zsebéből egy papírtasakot, feltépte, és mesterséges, neonrózsaszín málnaport szórt a vízre. 

– Így ni! Egy kis édességgel máris sokkal barátságosabb és szívhez szólóbb. Gratulálok a szép eredményhez!

A por lassan oldódni kezdett, giccses, ragacsos csíkokat húzva a tiszta víztükörre.

– Valóban, pompás kezdeményezés! – bólintott egy férfi, de a víz fanyar, ásványos illata gyanús volt neki. 

Elővett egy sárga pezsgőtablettát, és beledobta. A pohárban azonnal sistergő, zajos buborékok csaptak fel, sárgás habot vetve a rózsaszín felszínre. 

– Nézzétek, milyen vidám, pezsgő hangulatot áraszt! Sokkal jobb, mint az a néma sötétség ott a mélyben. Legyen szép napod, kútásó!

– Én is pont ezt a kellemes, tavaszi ízt éreztem odabent! – vágta rá a harmadik. 

Ő már egy műanyag szívószálat is dugott a vödörbe, és addig keverte az alján leülepedett finom homokot, míg az egész massza egyenletesen zavarossá nem vált. 

– Igazán elgondolkodtató, csodálatos mű! Hálás szívvel fogyasztom!

A vödör kézről kézre járt. Mire visszakerült a kútásó elé, a mélységi, fagyos vízből egy ragacsos, buborékos, neonfényű lé maradt, aminek a tetején színes műanyag darabok úsztak. 

A tömeg elégedetten dicsérte a kútásó "csodás, édes ajándékát”, majd szép lassan visszaszállingóztak a sárga gödreikhez, rágva a maguk édes semmijét.

A kútásó egyedül maradt a dombon.

Nézte a vödröt, a benne lévő langyos, szirupos maszlagot. Megértette, hogy ezek az emberek soha nem a tiszta forrást keresték; nekik csak egy újabb edény kellett a saját színes poraiknak, mert a mélység hideg csendje megijesztette őket. Nem a vizet akarták, hanem a saját ízeiket akarták viszontlátni benne.

Megfogta a vödör fülét, és egyetlen nehéz mozdulattal a száraz porba borította az egészet. A ragacsos szirupot azonnal elnyelte a meddő föld.

Aztán visszafordult a kút sötét kávájához, és merített egy újabb vödörrel.

Ez a víz ismét tiszta volt, fekete és jéghideg. Letette a kávára, és leült mellé a kőre.

Ahogy elült a falu zajának utolsó visszhangja is, a csendben halk neszezés kelt az erdő felől. Nem az emberek jöttek vissza.

A fák sűrűjéből először egy szarvas lépett elő, nesztelen patákkal, mögötte óvatos őzek, nyulak sora csúszott át a fényen.

A bokrok árnyékából egy magányos farkas is kilépett, és a magas lombok közül madarak ereszkedtek le a kút kávájára.

Nem tolakodtak, nem volt bennük félelem, és nem bántották egymást.

Vadak és prédák egyetlen, közös körben állták meg a kutat.

Néma csendben hajoltak a vödörhöz. Úgy itták a fagyos, tiszta vizet, ahogy a föld adta: hidegen, fanyaran, minden édesítés nélkül.

A kútásó nézte őket a lemenő nap fényében. Tudta, hogy a kútja nincs ingyen, és a munka nehéz volt – de ebben a halk, békés csendben végre a helyére került minden.

Az igazi forrás megtalálta a maga igazi szomjazóit.

Történet arról, amikor görcsösen ragaszkodunk a múlt egy már nem létező darabjához, és a változás elleni küzdelemben saját magunkat törjük össze - mindaddig, amíg meg nem tanulunk együttműködni azzal, ami maradt.

Egy völgyben élt egy fafaragó, akinek a keze munkáját mindenki ismerte. Nem a díszes kapukról volt híres, hanem a mindennapi használati tárgyakról: teknőkről, szerszámnyelekről, tálakról. 

Olyan fát választott mindig, ami engedelmeskedett a vésőnek.

Egy éjszaka villám csapott a műhelye melletti öreg tölgybe. A fa nem égett el teljesen, de a törzse kettéhasadt, a belső magja megpörkölődött, megkeményedett, és rideg, szürke szénnel teli, göcsörtös tuskó maradt belőle. 

A fafaragó reggel ott állt a romok előtt. Nem kiabált, nem sírt. Nézte a megfeketedett fát, amit még az apja ültetett azon a napon, amikor ő született. 

Az apja, aki szintén fafaragó volt, és aki megtanította neki, hogyan kell tisztelni a fa egyenes futását, a tiszta erezetet. 

Ez a tölgy nemcsak egy fa volt a kertben; ez volt a folytonosság, az apai örökség és a biztonság élő oszlopa. Amikor a törzs kettéhasadt, a fafaragó úgy érezte, a múltja és az apja emléke hasadt ketté.

– Ebből faragni fogok valamit – mondta a falu kovácsának, aki átjött segíteni a romok eltakarításában. 

– Megmutatom, hogy erősebb vagyok a tűznél.

A kovács csöndben maradt, látta a férfi szemében azt a makacs, kétségbeesett fényt, ami nem a fának, hanem a megváltoztathatatlan sorsnak szólt.

A fafaragó behordta a megmaradt, megfeketeredett törzsdarabokat az épen maradt fészerbe. Elővette a legélesebb vésőjét, a legnehezebb kalapácsát. 

Úgy döntött, egy tiszta arcú nőt farag a tölgyből, mintha a villámcsapás meg sem történt volna. Vissza akarta adni a fának a régi formáját, a simaságát - vissza akarta kényszeríteni az apja idejét, azt a világot, ahol a tölgy még épen és büszkén állt. Nem a fát akarta megmenteni, hanem azt az illúziót, hogy a múltat nem lehet elvenni tőle.

Nekiállt. Megütötte a vésőt, de az megcsúszott a megkeményedett, égett kérgen. 

Újra megütötte, erősebben. 

A véső hegye kicsorbult. A fa ellenállt. Nem olyan volt, mint a friss, puha hárs vagy a rugalmas bükk. 

Ez a tölgy megváltozott. Magába zárta a villám erejét, a tüzet, a hirtelen halált, és rideggé, sziklakeménnyé vált.

A fafaragó dühös lett. Nem akarta elfogadni, hogy a fa már nem az a fa, amit az apja a földbe tett. A megváltozott valóságot az apja elleni árulásként élte meg. 

– Én vagyok a mester – mondta a sötétben, és egy még nehezebb kalapáccsal csapott rá a szerszámra.

A szerszám nyele kettétört, a véső lepattant, és a repülő fém sarka mélyen felhasította a férfi tenyerét. 

A tuskó mozdulatlanul, feketén állt a tőkén. Nem tört meg, nem engedett a tervnek. 

A fafaragó ott ült a földön, vérző kézzel, a tönkrement szerszámai között, és a tehetetlenségtől rázta a zokogás. 

Nem a seb fájt neki, hanem a felismerés: az apja tölgyfája halott, és ő nem tudja feltámasztani a régi formát.

Ott maradt mögötte a pont. 

A fa elégett. A fa megkeményedett. Ez volt a fizikai valóság. 

Minden egyes ütés, amivel a régi formát akarta kikényszeríteni belőle, nem a fát formálta, hanem a saját szerszámait és a saját testét törte össze. Egy plusz szenvedési réteget gyártott a veszteség mellé.

A fafaragó hetekig nem nyúlt a fához. 

Megvárta, amíg a seb bezárul a tenyerén, és a heg kékesvörös csíkká szelídül. 

A falu lakói azt hitték, feladta, mert a műhelyéből nem hallatszott többé a kalapácsok zaja. De ő nem feladta, csak tanult. Nap mint nap bejárt a fészerbe, leült a tuskó elé, és csak nézte. 

Meg kellett tanulnia látni a pusztulást anélkül, hogy meg akarná nemesíteni. 

Meg kellett értenie, hogy az apja iránti hűség nem a régihez való görcsös ragaszkodás, hanem az alkotás képességének megőrzése. 

Rájött, hogy a fát nem a villámcsapás tette végleg tönkre, hanem az ő makacssága, ami nem bírta elviselni a változást.

Nem akarta már megjavítani. Nem akarta meg nem történtté tenni a vihart. Elfogadta, hogy ez a tölgy már soha többé nem lesz puha, nem lesz fehér, és nem lesz belőle sima falú tál. Elengedte az apja fáját, hogy helyet adjon annak, ami maradt belőle.

Amikor a düh és a "miért pont ez a fa?" görcsös kérdése végleg elcsendesedett benne, újra kézbe vett egy egyszerű, rövid pengéjű kést. Nem akart mintát kényszeríteni a tuskóra. 

Csak nézte a fa új szerkezetét: a göcsörtöket, a megégett, mély erezetet, a villám által vágott sötét barázdákat.

Finoman, óvatosan nyúlt hozzá. Nem harcolt a keménységgel, hanem követte a repedéseket. Ahol a fa engedte, ott faragott egy keveset, ahol sziklaszilárd volt, ott meghagyta a nyers, pörkölt felületet. 

Hagyta jönni és menni a fa formáját. Nem sietett. Nem a saját akaratát véste bele, hanem engedte, hogy a fa mesélje el a saját tragédiáját.

A tél végére a tuskóból egy groteszk, nehéz, de elképesztő erejű szobor lett: egy fura, viharvert alak, aminek a teste csupa sebhely és korom volt, de a tartása szilárd. Nem a régi múltat idézte, hanem a túlélést.

Nem volt szép a szó hagyományos értelmében. De volt benne valami, ami miatt a falu lakói, ha beléptek a fészerbe, elnémultak előtte.

A kovács egyszer megkérdezte tőle: 

– Hogyan tudtad ezt megcsinálni abból a rideg szénből? 

A fafaragó ránézett a tenyerén lévő hegre, majd a szoborra. 

– Nem én csináltam – mondta. – A villám csinálta. Én csak abbahagytam a harcot azzal, ami van. Amíg le akartam győzni a tüzet, hogy megvédjem a múltat, csak a kezemet törtem össze. Amikor hagytam, hogy a fa az legyen, amivé lett, és elengedtem azt, ami már nincs... akkor tudtam megmozdulni a nullpontról.

Élt egyszer egy kisvárosban egy kereskedő, aki nem a nagy üzleteiről volt híres, hanem arról, hogy nála pontosabban senki sem számolta a rézgarasokat. 

Esténként, amikor a lámpást meggyújtotta, órákig ült a pult mögött, és rendezgette a legapróbb érméket, ügyelve arra, hogy a peremük egy irányba nézzen. 

Úgy hitte, ha ezt a legkisebb rendet fenntartja, semmi sem árthat neki.

Egy napon betért hozzá egy vándor, aki csak egy egyszerű cserépedényt vásárolt. Miközben a kereskedő csomagolta az árut, a vándor észrevette, hogy a pult sarkán lévő kréta megkopott, és barátságosan megjegyezte: "Látom, ez a kréta már kiszolgálta az idejét."

A kereskedő arca azonnal elvörösödött. Felcsattant, és dühösen így szólt: "Mi köze hozzá? Talán nem fog fogalmazni? Vagy maga akar újat venni helyette?!" 

A vándor meglepődött a hirtelen haragon, fizetett, és szó nélkül távozott.

A kereskedő azonban nem tudott megnyugodni. Egész nap a vándor szavain rágódott, minden mozdulatban és minden betérő vevő tekintetében támadást sejtett. 

Úgy érezte, a világ összeesküdött ellene, és mindenki az ő apró dolgait figyeli, hogy kigúnyolhassa. 

Feszültségében este, amikor a garasait számolta, reszketni kezdett a keze. Egyetlen rézgaras kicsúszott az ujjai közül, és begurult a nehéz, tölgyfa padlódeszkák közé.

A kereskedő azonnal négykézlábra ereszkedett. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az az egy érme ott maradjon. 

Fogott egy kést, és vadul feszegetni kezdte a padlót. 

Ahogy a fát rongálta, a kés pengéje eltörött - a szerszám tízszer annyiba került, mint az elveszett garas. De a düh és a makacsság elvakította. 

Addig rángatta, feszítette a deszkákat, míg végül a pult lába kibicsaklott, és a rajta lévő polc a drága, finom üvegedényekkel együtt hatalmas robajjal a földre zuhant, mind egy szálig összetörve.

Ott ült a romok között, kezében az időközben megtalált, sáros rézgarassal. A vesztesége hatalmas volt, a boltja romokban hevert.

A por lassan leülepedett a csendes helyiségben, ő pedig csak nézte a csillogó szilánkokat, melyek nemrég még értékes portékák voltak. 

A kezében szorongatott aprópénz hirtelen elviselhetetlenül nehézzé vált, a győzelme pedig üressé. 

Rájött, hogy nem a vándor szavai, és nem is a balszerencse tette tönkre a boltját, hanem a saját dühödt kapkodása. 

De a büszkesége még a romok felett is visszatartotta attól, hogy hangosan kimondja a hibáját; inkább csak ült a sötétedő bolt közepén, magányosan, a megmaradt egyetlen garasával.

A történet tanulsága: Aki görcsösen kapaszkodik a legkisebb fillérbe, és minden ártatlan szót támadásnak vesz, az valójában nem a vagyonát védi, hanem a saját belső békétlenségét. A túlzott gyanakvás és a pattanásig feszült ego olyan, mint a padlót feszítő kés: végül saját maga rombolja le azt, ami valóban értékes.

Volt egyszer, hol nem volt, a Mindenség peremén túl, egy hatalmas, fénylő Üvegbúra. 

A búra alatt élt egy apró, különleges nép. Testüket selymes, színes fonalak fonták körbe, amelyek mélyen a húsukba és az idegpályáikba voltak szőve. 

Ezek a fonalak rángatták a lábukat, ha lépni kellett, és ezek diktálták a gondolataikat is, amikor a Búra urát, a jóságos Kulcsárt mindennél jobban szerették.

A Kulcsár rendkívül gondoskodó uralkodó volt. Pontosan tudta, mire van szüksége a nyájnak, hogy eszébe se jusson a kinti világ. 

Minden reggel menetrend szerint egy sűrű, szintetikus illatfelhőt fújt a Búra alá, ami eper- és vaníliaillatú volt, és elzsibbasztotta a gyanakvást. 

Minden este csodás, színes neonfényáradattal ragyogta be a terüket, amit a lakók „kozmikus energiáknak” és „csodás aurának” neveztek. 

A kis nép boldogan élt a cukrozott félhomályban. 

Azt hitték, a szabadság maga a Búra, hiszen a Kulcsár mindent megadott nekik, ami a kényelemhez és a vegetáláshoz kellett: volt mesterséges táp, előre gyártott szórakozás és fix életrend.

Huncut kis lények voltak ezek. Néha, amikor a Kulcsár este megérkezett a nehéz, vas csizmáiban, hogy ellenőrizze a fonalak feszességét, a lakók behunyták a szemüket, és úgy tettek, mintha láthatatlanok lennének. 

Elbújtak a neonfényű mű-bokrok mögé, és halkan kuncogtak. 

– Nézd, milyen okosak vagyunk, megint rászedtük a Kulcsárt! Kijátszottuk a rendszert! – suttogták egymásnak büszkén, miközben a fonalak a hátukon feszesen tartották őket. 

A Kulcsár ilyenkor megvakarta a fejét, színlelt értetlenséggel elmosolyodott, ők pedig diadalmasan bújtak elő. Úgy érezték, ez a kis engedélyezett bújócska a legfelsőbb tudatosság, a lázadás és a szabad akarat megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka.

Idővel a Búra alatt megjelentek az úgynevezett „Guruk” is. Ők azok a lakók voltak, akiknek a fonalai nem szürkék, hanem aranyszínűek voltak. 

Kiálltak a műanyag dombtetőkre, és húszperces gyorstalpalókon tanították a többieknek, hogyan kell a fonalakat esztétikusan elrendezni magukon. 

– Nem a Búrából kell kimenni – hirdették mézesmázos hangon –, hanem a Búrán belül kell megtalálni a belső békét! Ha elég pozitívan gondolkodsz, a Kulcsár holnap kétszer annyi vaníliaillatot fúj be neked! 

A nép pedig tapsolt, és hálásan fizetett a Guruknak a saját táp-adagjából, mert a Guruk azt ígérték, hogy meditációval le lehet venni a fonalak súlyát – anélkül, hogy el kellene vágni őket.

Néha azonban megesett, hogy néhány lakó túl mélyre bújt el a műanyag levelek közé. Nem azért, hogy játsszanak, hanem mert elaludtak, vagy egyszerűen elfelejtettek engedelmeskedni a rángatásnak. 

Amikor a Kulcsár este jött, és hiába számolta őket, nem jött ki a matematikai létszám. 

A gép nem tűrte a hiányt. Így hát büntetésből nem nyitotta ki a napi illatcsatornákat, lekapcsolta a dopamin-adagolókat, és nem indította el a szintetikus napfelkeltét sem. Hiszen ő minden lakót egyformán szeretett: nem adhatott fényt addig, amíg mindenki meg nincs a sorban.

Ilyenkor a Búra többi lakója jéghideg, szürke sötétségben maradt. A gyomruk brutálisan korgott a vegyszeres tápért, az elméjük kétségbeesetten vágyott a megszokott, édes illatokra és a neoncsövek biztonságos melegére. De eszükbe sem jutott megmozdítani az Üvegbúra nehéz alsó peremét. Eszükbe sem jutott összefogni, és rést keresni a falon, hogy kimenjenek a kinti, vad, tiszta és tulajdonos nélküli világba.

A kinti világtól rettegtek. A Guruk megmondták nekik: kint nincsenek falak, nincs ingyen táp, ott magadnak kell lélegezned, és ha nincs Búra, nincs ami megvédjen a végtelentől. Kint „alacsony a rezgés” és „negatív energiák” vannak.

Így hát inkább leültek a sárba, kórlapjaikkal takaróztak, és a fenséges, cukrozott jégkrémekről álmodoztak. 

Szótlanul, tehetetlenül, és egyre növekvő dühvel várták a sötétben, hogy az elveszett, engedetlen társaik végre előbújjanak a bokorból. 

Nem a Kulcsárt gyűlölték a sötétségért, hanem azokat, akik miatt elmaradt a frissítés. Imádkoztak, hogy a Kulcsár találja meg a lázadókat, verje láncra őket, csak induljon el újra a rendszer. Vágytak rá, hogy a Kulcsár végre újra rájuk zárja a megszokott, biztonságos kényelmet.

Mert a Búra alatt mindenki tudta a legfőbb dogmát: a bezárt ajtó nem fogság, ha a Kulcsár szeret minket.

A falu legszélén, ott, ahol a völgy összeszorult, és a hegyi folyó fehér habokkal gázolt át a sziklákon, élt egy ember, akit Barnabásnak hívtak. 

Barnabás fafaragó volt, de a falusiak ritkán látták a műhelyében. Legtöbbször a folyóparton ült egy simára kopott tölgyfatuskón, és nézte a vizet.

Nem mozdult órákig. A tekintete követte a sodrásban bukdácsoló rönköket, az örvényeket, meg a part menti nádast, amit a víz hol elöntött, hol szabadon hagyott.

Egy napon a hegyek felől egy idegen érkezett a völgybe. Fiatal ember volt, sápadt, feszült arcú, a szemei nyugtalanul ugráltak ide-oda, mintha folyton üldözné valami. 

Amikor meglátta a folyóparton ülő Barnabást, megtorpant. Odalépett hozzá, de a fafaragó nem fordította felé a fejét.

– Hogy tudsz itt ülni ilyen nyugodtan? – kérdezte a fiatalember, és a hangjában ott vibrált a feszültség. – Én hetek óta úton vagyok. Menekülök. Megpróbáltam felépíteni a házamat a fenti völgyben, de a tavaszi áradás elvitte. Megpróbáltam gátat építeni a patakra, de a víz átszakította. Megpróbáltam megváltoztatni az embereket magam körül, hogy békességem legyen, de mind elfordult tőlem. Elveszítettem az irányítást minden felett. Elfáradtam. Megőrülök ebben a tehetetlenségben.

Barnabás ekkor lassan rásandított az idegenre. Nem volt a szemében sem szánalom, sem tanítói gőg. Csak a tiszta, üres figyelem.

– Gyere be a műhelybe – mondta halk, rekedtes hangon. – Mutatok valamit.

A műhelyben száraz faillat terjengett. A falak mentén polcok roskadoztak a szerszámoktól, a földet vastagon borította a gyaluforgács. Barnabás odalépett a gyalupadhoz, felemelt egy durva, göcsörtös, kérges fadarabot, amit a folyó vetett partra néhány hete, és letette a fiatalember elé.

– Látod ezt a fát? – kérdezte Barnabás. – Mit gondolsz, mi a dolgom vele?

– Meg kell tisztítanod – felelte a fiatalember. – Le kell vágnod a hibáit, ki kell egyenesítened a görbületeit, és formát kell adnod neki. Kényszerítened kell, hogy az legyen, amit te akarsz.

Barnabás elmosolyodott. Kiemelt a tartóból egy széles, borotvaéles vésőt.

– Amikor fiatal voltam, én is így gondoltam – mondta, miközben a hüvelykujjával óvatosan megérintette a penge élét. 

– Azt hittem, én vagyok a Teremtő. Volt egy kép a fejemben, egy makacs, merev elképzelés arról, hogy milyennek kellene lennie a fának. Ha a fában volt egy göcsört, egy csavarodás, én dühösen estem neki a vésővel. Erőltettem. És tudod, mi történt? A fa elrepedt. Szilánkokra tört a kezem alatt, a véső megcsúszott, és csontig vágta az ujjamat. Háborúztam az anyaggal. Mert azt hittem, az én akaratom nagyobb, mint a fa természete.

Barnabás letette a vésőt, és puszta kézzel végigsimította a göcsörtös fadarabot.

– Aztán rájöttem valamire. A fában már benne van a forma. Nem én találom ki. A göcsört nem hiba, hanem a fa története. Nem rontja el az anyagot, hanem megmutatja, merre fújt a szél harminc évvel ezelőtt. Az én dolgom nem az, hogy "megcsináljam" a szobrot. Az én dolgom az, hogy figyeljem a fát, kövessem a szálirányt, és engedjem, hogy a felesleg lehulljon róla. Én nem a cselekvő vagyok. Én csak a tanúja vagyok annak, ahogy a fa megmutatja önmagát.

A fiatalember értetlenül rázta a fejét.

– Szép szavak – mondta keserűen. – De a fa nem egy élet. A fa nem hoz döntéseket. Ha én nem hozok döntéseket, ha én nem harcolok a holnapért, ha nem tartom kézben a dolgokat, akkor a folyó elvisz. Elnyel a káosz.

Barnabás bólintott, majd intett a fejével, hogy menjenek vissza a partra. Kiültek a sima tölgyfatuskóra. A nap már lefelé hajlott, a folyó vize aranybarna fénnyel csillogott a délutáni napsütésben.

– Nézd azt a falevelet ott a sodrás közepén – mutatott rá Barnabás egy száraz, sárga tölgyfalevélre, amit a hegyi patak sodort magával. – Mit gondolsz, a levél irányítja a folyót?

– Dehogy. Eszköztelenül rohan a vízzel.

– És szerinted a levél harcol a folyóval? Azt mondja a kanyar előtt: "Nem, én nem akarok jobbra menni, nekem balra kellene tartanom"? Pánikba esik, amikor a sziklához csapódik, vagy amikor egy örvény a mélybe rántja?

– Nem – mondta a fiatalember. – Mert a levélnek nincs elméje. Nem tud gondolkodni.

– Pontosan – suttogta Barnabás. – A levélnek nincs elméje, ami azt hazudná neki, hogy ő irányítja az óceán felé tartó áramlást. Ezért a levél tökéletes békében van. De figyelj jól! Te azt hiszed, te vagy a levél, ami a vízen hánykolódik. Azt hiszed, te vagy az az ember, aki fél, aki szorong, akinek döntéseket kell hoznia, aki elrontotta a tegnapot, és akinek meg kell mentenie a holnapot. Azt hiszed, te vagy a pánikoló gondolat a fejedben.

A fiatalember mélyen beszívta a hűvös hegyi levegőt.

– Ha nem az a levél vagyok... akkor mi vagyok?

Barnabás hosszan hallgatott. Hagyta, hogy a folyó zúgása kitöltse a teret kettőjük között. 

Amikor megszólalt, a hangja szinte eggyé vált a víz morajlásával.

– Gondolj életed legfélelmetesebb éjszakájára. Amikor minden összeomlott körülötted, amikor elvitte a házadat az ár. Volt ott egy test, ami fázott és menekült. Volt ott egy elme, ami sikoltozott a rémülettől, és azt hitte, itt a vég. De valami ott, legbelül... valami látta ezt az egészet. Valami tudatában volt a félelemnek. Valami tanúja volt a pusztulásnak, de maga a Tanú nem ázott meg a viharban. Nem sebesült meg a szikláktól. Nem lett kevesebb attól, hogy a házad összedőlt. Az az Égbolt benned, amin a katasztrófa felhői átvonultak, pontosan olyan tiszta és érintetlen maradt, mint amilyen most, ebben a pillanatban.

A fiatalember lehunyta a szemét. A sötétben hirtelen megjelentek a gondolatai: az aggodalom a jövő miatt, a düh a múlt hibáiért, a tehetetlenség mardosó érzése. De most, Barnabás szavait hallgatva, nem ugrott rájuk. Nem akarta megállítani őket. Csak hagyta, hogy ott legyenek. És ahogy hagyta, a gondolatok, mint a folyóban úszó hordalék, lassan elkezdtek elúszni. Megjelentek, úsztak egy darabig, majd eltűntek a semmiben.

– Te nem a levél vagy, és nem is a folyó – mondta Barnabás végül, miközben felállt a tuskóról. – Te a meder vagy, ami tartja az egészet. Te vagy a tér, amiben a folyó áramlik. A medernek nem kell sehová sietnie, és nem kell megváltoztatnia a vizet. A meder csak van. És a víz magától is eljut az óceánig.

A fafaragó elindult vissza a műhelye felé, magára hagyva a fiatalembert.

A fiú még ott maradt a tölgyfatuskón. A nap már lebukott a hegyek mögött, beállt a szürkület, de ő nem mozdult. Nem akart már sehová elérni. Nem akart semmit kijavítani. Először az életében abbahagyta a színlelést, hogy ő egy kicsi, törékeny ember, akinek a hátán kell cipelnie az egész világot.

Csak ült a sötétben, és hallgatta, ahogy az élet folyója – a szívverése, a lélegzete, a szél játéka a lombok között – magától, tökéletes intelligenciával áramlik tovább a végtelenbe.