Gloren-Történetek Minden időből

Az étkezés mint függés – és mint tudatállapot

Az ember azt hiszi, hogy azért eszik, mert éhes. Pedig legtöbbször nem éhes — csak szokásai rabja.

Arisztotelész azt mondta: „Tele gyomorral még senki nem alkotott nagyot.” Nem véletlenül. A túlterhelt test túlterheli a gondolatot is. Aki folyton eszik, az nem gondolkodik — csak emészt.

Jézus pedig úgy fogalmazott: „Ne fertőztessétek testetek templomát.” A test nem szemetes. A test nem raktár. A test nem jutalomfalat. A test a tudat hordozója. Amit beleteszel, az lesz a véred, az lesz a gondolatod, az lesz a hangulatod.

A gondolataink nem a semmiből születnek. Agysejtjeink abból épülnek, amit megeszünk. A tiszta gondolkodás tiszta vért kíván — a tiszta vér pedig mértékletességet.

A vadon élő állatok, ha betegek, nem esznek. A természet tudja, amit az ember elfelejtett: az emésztés életerőt visz el, a böjt viszont életerőt szabadít fel.

A 2–3 napos böjt nem divat, nem hóbort, nem önsanyargatás. A böjt visszaállítás. A szervezet ilyenkor nem a gyomorral foglalkozik, hanem a gyógyítással. A test ilyenkor végre magával törődik.

Bicsérdy Béla így fogalmazott: „Amit az ember nem eszik meg, az használ legtöbbet.” És milyen igaza volt. A modern ember nem éhségből eszik, hanem félelemből: félelem a csendtől, félelem az ürességtől, félelem a saját érzéseitől.

A „szokáséhség” nem a test éhsége — hanem a lélek menekülése.

Hérodotosz leírta az etiopok életét, akik nyers növényeken éltek, és hosszú, tiszta életet éltek. Szókratész pedig barbároknak nevezte azokat, akik naponta többször esznek. Nem sértésből — felismerésből. A mértéktelenség mindig barbárság. A túlzás mindig tudatlanság.

A rossz hangulat, a félelem, a harag, az irigység, a bosszúság — régen mindet a „rossz nedveknek” tulajdonították. És ebben több igazság van, mint hinnénk. A túlterhelt test túlterhelt lelket szül. A túl sok étel túl sok zajt csinál a tudatban.

Az étkezés is függés. Csak azért nem látjuk annak, mert társadalmilag elfogadott. De a függés attól még függés, hogy sokan csinálják.

Aki uralja az étvágyát, az uralja a gondolatait. Aki uralja a gondolatait, az uralja az életét. Aki viszont a tányérját sem tudja uralni, az a sorsát sem fogja.

Az étkezés nem csak arról szól, mit teszünk a szánkba. Arról is szól, mit teszünk a tudatunkba. A mértékletesség nem önmegvonás — hanem szabadság.

A védikus hagyomány szerint az étel nem csak táplálék, hanem energia, amely közvetlenül hat:

• a tudatra,

• a hangulatra,

• a gondolkodás tisztaságára,

• a lelkiállapotra,

• a spirituális érzékenységre.

A védák háromféle ételt különböztetnek meg:

Ezek könnyűek, frissek, élők, természetesek.

• friss gyümölcsök

• zöldségek

• magvak

• tiszta víz

• növényi alapú ételek

• méz

• gabonák

Hatásuk: nyugalom, tisztaság, éles gondolkodás, együttérzés, belső béke.

A szattvikus étel emeli a tudatot.

Ezek túl fűszeresek, túl sósak, túl savasak, túl stimulálóak.

• csípős ételek

• kávé

• fekete tea

• hagyma, fokhagyma

• túl sok só

• túl sok fűszer

Hatásuk: ingerlékenység, nyugtalanság, kapkodás, túlzott aktivitás, érzelmi hullámzás.

A radzsasz felkorbácsolja a tudatot.

Ezek nehezek, rothadóak, túl zsírosak, túl feldolgozottak.

• hús

• alkohol

• dohány

• erjesztett ételek

• gyorsételek

• maradékok

• túl sok cukor

Hatásuk: fáradtság, depresszió, tompaság, agresszió, lassú gondolkodás.

A tamasz lehúzza a tudatot.

A jóga szerint:

• a túlzott evés elhomályosítja a tudatot,

• a böjt tisztítja a testet és az elmét,

• a mértékletesség a spirituális út alapja.

A jóga mesterei azt mondják: „Aki uralja az étvágyát, az uralja az elméjét.”

A buddhizmus szerint a túlzott evés:

• vágyból fakad,

• menekülés az üresség elől,

• elhomályosítja a tudatot,

• akadályozza a meditációt.

A szerzetesek ezért esznek naponta egyszer vagy kétszer, és csak annyit, amennyi szükséges.

A taoisták szerint:

• a nehéz étel nehéz gondolatokat szül,

• a túlzás minden formája megbontja a belső egyensúlyt,

• a böjt a test és a lélek „újraindítása”.

A taoista mesterek gyakran mondják: „Aki sokat eszik, az a földhöz kötődik. Aki keveset, az a szellemhez.”

Ókori bölcsek:

Aki naponta többször eszik, az szerinte „barbár”, mert nem uralja a vágyait.

A húsfogyasztást a tudat elnehezülésével kötötte össze.

Az etiopok hosszú életét a nyers növényi étrendnek tulajdonította.

„A mértékletesség minden gyógyítás alapja.”

Az étel nem csak a testedet építi - a tudatodat is. A túlzás minden formája függés. A mértékletesség minden formája szabadság.

Ki is volt ez a Diogenész? (Röviden a "hülyeségről")

Szinópéi Diogenész az ókori Görögország "fenegyereke" volt, aki több mint kétezer évvel ezelőtt rájött arra, amit mi ma is csak tanulgatunk: a legtöbb dolog, amiért hajtunk, teljesen felesleges.

Ő volt az a filozófus, aki:

• Hordóban lakott, mert azt vallotta, hogy minél kevesebb cuccod van, annál kevesebb dologgal tudnak zsarolni.

• Lámpással járkált fényes nappal Athén főterén, és mikor megkérdezték, mit csinál, csak annyit mondott: "Embert keresek!" – utalva rá, hogy a tömegben mindenki csak arcot visel, de valódi jellem alig akad.

• Visszaszólt a világhódítónak: Mikor Nagy Sándor, a kor leghatalmasabb ura megállt előtte és felajánlotta, hogy bármilyen kívánságát teljesíti, Diogenész csak ennyit válaszolt: "Állj odébb, ne takard el a napot!"

Sokan bolondnak nézték, kutyának csúfolták (innen ered a "kinikus"/cinikus elnevezés is), ő viszont büszkén vállalta ezt. Mert míg mások a társadalmi elvárások és a vagyon rabszolgái voltak, ő volt az egyetlen igazán szabad ember.

Az alábbi elmélkedés az ő szemüvegén keresztül néz ránk, mai "modern" emberekre...

"Hülye vagyok, mert szabad." 

" Aki nem akar győzni, azt nem lehet legyőzni."

Nézem őket a hordóm széléről, és néha tényleg megáll az eszem. 

Úgy rohangálnak körbe-körbe, mint a mérgezett egerek, gyűjtik a felesleges vackokat, építik a díszes falakat, aztán még nekik áll feljebb, ha én csak ülök a napon, és nem csinálok semmit. 

Jönnek a lámpásomhoz, és kérdezgetik: "De Diogenész, miért nem akarsz te is többet? Miért nem vagy olyan, mint mi?"

Hát pont azért, mert látom rajtatok, milyen az, amikor valaki "olyan".

Azt mondják, magányos vagyok. Pedig sosem vagyok magányosabb, mint amikor olyanok között kell ülnöm, akiknek minden mondata egy előre gyártott panel. 

Akiknek a beszélgetés csak egy verseny, hogy ki tud nagyobbat mondani, ki tudja jobban megmondani a tutit a másiknak. Én meg csak nézek, és arra gondolok: barátom, ha te tudnád, mekkora kincs az a csend, amit épp most versz szét a felesleges szavaiddal, te is inkább a tanyát keresnéd.

Mert mi is az a "hülyeség", amivel vádolnak?

• Hülye vagy, mert nem akarsz győzni. Miért is kellene? Aki már rájött, hogy a legnagyobb győzelem az, ha önmagaddal békében vagy, annak a többi csata csak gyerekes homokozó.

• Hülye vagy, mert elég neked a kevés. Pedig a szabadság ott kezdődik, ahol a vágyaid véget érnek. Amíg kell a nagyobb ház, a több elismerés, a mások bólogatása, addig pórázon vezetnek.

• Hülye vagy, mert olvasol és gondolkodsz. Persze, mert a gondolkodó ember veszélyes. Nem lehet beleterelni a nyájba, nem lehet eladni neki a szemetet, és nem lehet megijeszteni a magánnyal.

És a legszebb az egészben: ők féltenek engem. Sajnálkoznak, hogy "szegénynek nincs társasága". 

Közben meg észre sem veszik, hogy ők azok, akik rettegnek attól, hogy egy percet is egyedül töltsenek saját magukkal. Mert ott, a csendben, a tükör előtt kiderülne, hogy a sok „okosságuk” és "társadalmi hasznosságuk" mögött nincs semmi, csak egy nagy, tátongó űr.

Én meg csak annyit kérek: álljanak már odébb egy kicsit, mert takarják a napot.

Hagyjanak meg nekem ezt a "hülyeséget". Hadd legyen nekem fontosabb egy jó könyv, mint egy üres jópofizás. 

Hadd legyen nekem értékesebb a csend, mint a világ összes szakmai elismerése. 

Mert abban a pillanatban, amikor elkezdenék megfelelni nekik, pont azt veszíteném el, amiért érdemes reggel felkelni: az emberi szuverenitásomat.

A világvégi tanya pedig nem egy helyszín. Az egy belső állapot. 

Az a pont, ahol már nem hallod a külvilág ítélkezését, csak a saját gondolataidat. 

Ha ez hülyeség, akkor én büszkén vagyok a legnagyobb bolond a piacon.

Miért licitálnak az emberek a fájdalmadra?

Ismerős a helyzet? Épp egy friss sebbel küzdesz - legyen az fizikai vágás vagy egy lelki pofon -, és amikor megosztod valakivel, a várt tapasz vagy együttérzés helyett kapsz egy "belezős" történetet a múltból.

"Az semmi! Nekem huszonöt éve az egész gyár rászakadt a fejemre..."

Beszélgetni jöttél, de egy licitáláson találtad magad, ahol a tét az: kinek fájt már jobban? 

Ez a verseny-mártíromság, ahol a hallgatóság nem segíteni akar, hanem bebizonyítani, hogy az ő sebhelye nagyobb. 

De miért romlott el ennyire a konstrukció?

1. Empátia-zárlat és a "Saját Múlt" szemüvege: 

Sokan egyszerűen nem rendelkeznek azzal a szoftverrel, ami lehetővé tenné, hogy csak jelen legyenek a másik bajában. 

Számukra a csend félelmetes vákuum, amit azonnal ki kell tölteniük valamivel. 

Mivel a te fájdalmadhoz nincs kulcsuk, előrántják a sajátjukat a raktárból. 

Azt hiszik, ezzel kapcsolódnak, de valójában csak rövidzárlatot okoznak: a te jelenedet és aktuális fájdalmadat elnyomja az ő poros, évtizedes narratívájuk.

2. Énközpontú operációs rendszer (A Licit-reflex): 

Vannak, akik számára minden interakció egy rejtett rangsorolás. 

Ha te panaszkodsz, az ő szemükben az egyfajta "gyengeség-kihívás". 

Úgy érzik, ha nem licitálnak rád egy nagyobb tragédiával, elveszítik a dominanciájukat vagy a "legtöbbet szenvedett túlélő" járókelő-státuszát. 

Számukra a te sebed csak egy kontextusgomb, amit ha megnyomsz, automatikusan elindul a saját hőseposzuk lejátszása.

3. A "Túlélő Gőgje" és a fájdalom relativizálása: 

Ez a legveszélyesebb rendszerror: amikor a régi sebhelyek tulajdonosa azt hiszi, a tapasztalata feljogosítja őt a te fájdalmad érvénytelenítésére. "Á, ez semmi ahhoz képest, amit én kaptam" - mondják, elfelejtve, hogy a fájdalom nem lineáris és nem összehasonlítható. 

Attól, hogy valakinek régen levágták a kezét, a másik ember ujja most nem fog kevésbé lüktetni. 

A múltbéli tragédia nem orvosság a jelenlegi bajra.

Amikor a figyelem helyett statisztikát kapsz, ott valami végleg elcsúszott. 

Olyan ez, mint amikor szólsz, hogy elfogyott a levegőd, a másik meg közli, hogy ő bezzeg tavaly három percig volt a víz alatt. 

Ez nem kommunikáció, hanem érzelmi süketség.

A társadalmunk lassan egy olyan arénává válik, ahol mindenki a saját sebeit mutogatja, miközben senki sem néz rá a másikéra. 

Pedig az emberi méltóság ott kezdődne, hogy képesek vagyunk elviselni a másik fájdalmát anélkül, hogy azonnal a sajátunkat tolnánk elé pajzsként.

Diogenész, ha látott volna egy ilyen "licitálást" a piacon, valószínűleg csak annyit kérdezett volna a büszke veterántól:

"Mondd, barátom, attól, hogy neked régen nagyobb lyuk tátongott az oldaladon, az én sebemben most megállt a vérzés? Vagy csak azt akarod, hogy a te múltad fontosabb legyen, mint az én jelenem?"

A világ nem egy stadion, ahol a szenvedésért érmeket osztanak. 

Néha nem egy grandiózusabb történetre van szükségünk a múltból, hanem egy tiszta gézlapra, egy pohár vízre és egy olyan emberre, aki bírja a csendet, amíg a lüktetés alábbhagy.

Bevezetés (A keret megadása):

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy az irodalmat összetévesztik a panaszkönyvvel vagy az orvosi látlelettel. Ha egy sor sötétebb, ha a hangvétel nehezebb, rögtön jön a reflex: „Minden rendben veled?” Mintha az írás nem a szabadság terepe lenne, hanem egy segélykiáltás, amit azonnal diagnosztizálni kell.

De a vers nem vallomás, és az alkotó nem páciens. Az írás arra való, hogy rezonáljon – hogy megmozdítson benned valamit, legyen az fájdalom vagy felismerés –, nem pedig arra, hogy a szerző pszichéjét elemezzük a katedráról. Ez a szöveg tavaly született, válaszul mindazoknak, akik meg akarják fejteni az embert a mű mögött, ahelyett, hogy egyszerűen csak hagynák, hogy a szavak megérintsék őket.

Amint kimondasz valamit

ami mélyebb, szokatlanabb,

rögtön jön a reflex: "Ez nem jó gondolat".

Vagy : "De honnan tudod, nincs is igazad".

Jöhetne kíváncsiság, belső ellenállás helyett,

"mesélj még róla", de inkább kontroll,

megmondás, javítgatásnak ad teret,

támadásként értelmeződik, még egy gondolat is, mely szelídebb

miért nem látjuk ugyanazt a világot különböző színekben?

Mintha az ember mindig vitára készülne nem párbeszédre.

Ha valami személyes húrra tapint,

szokatlanabb vagy "közízlés-kompatibilis",

Az alkotás nem kórlap, a vers nem egy tünet,

egy irodalmi mű nem arra született,

hanem hogy rezonáljon, vagy ne rezonáljon,

de ne a szerző pszichéjét elemezgesd.

Ha valaki nem tud megkülönböztetni

segélykiáltástól egy lelki tartalmú verset,

az nem az alkotó hibája,

nem kell indokolja a körülményeket,

mint egy gondolatként úszó füstkarikát

amit nem lehet a pipába visszatuszkolni,

nem az író dolga a lábjegyzet, magyarázkodás.

A szerző lelkiállapota és egy lírai beszélő közt

sokan nem ismerik a különbséget,

mintha minden sor egy önvallomás lenne, jönnek:

Minden rendben veled?

" ez nagyon sötét hangulat", miközben te lehet,

a lelkiegyensúlyozottabb pillanatodban,

a legsötétebb mélységekről írsz verseket,

mert megszólalt az igazság, felismerés benned.

Az írás nem kihallgatás,

nem vallomás, nem boncterem,

nem magyarázni kell, csak megérezni,

és ha nem is minden

mondatra tudsz rábiccenteni,

légy ott egy barát, aki megérteni akar,

nem megfejteni.

Mert a vers attól lesz élő,

hogy belép valaki más világába,

sokkal kevésbé izgalmasabb mire gondolt a költő

mint az mire gondol az ,aki olvassa és benne megmozdít valamit

ha ez öröm, vagy fájdalom, ha kérdés, csak mozdítson.

és ebben benne van a sokféleség méltósága

az alkotó védelme és a befogadó szabadsága.

A tér amit te megnyitsz verseddel, egy belső kert

nem szemináriumi terem tankönyvvel,

a gondolatok nem egymásra reflektálnak, teret teremtenek

nem pszichológiai előadás hol a dialógusok egymásnak feszülnek,

az alkotás szabad terület, nem tárgyalóterem,

nem kötelességed megindokolni, nem várhat senki választ

mert a legbeszédesebb válasz néha a tiszteletteljes csend.

Ki névtelen hullámként közeledik,

csak mások szikláira vetődik,

háttérben nincs arc, s katedráról beszélve 

tekintélyük van, azt hiszik,

és tudod, az egész nem is róla szól,

csak nagyot ütött a szöveged,

megmozdítva a kontextusgombját

ez már nem is hatás, művészet. 

te pedig ott állsz, tapasztalattal,

s a hangos  vélemény mögött nincs arc, csak visszhang.

Lezárás (A kegyelemdöfés):

Zárásként pedig csak egy rövid emlékeztető azoknak, akik minden sor mögött az író aktuális lelkiállapotát kutatják:

Ha egy költő a pillangókról ír, az nem jelenti azt, hogy ő maga is pillangó. És ha a mélységről, a sötétségről vagy a pusztulásról ír, az sem jelenti azt, hogy éppen ott tart. Egyszerűen csak látja. És képes formába önteni azt is, amit mások csak elkerülni próbálnak.

Bevezető: A rejtett értelem nyomában – Ki volt Bill Donahue?

Mielőtt elmélyednénk a Szentírás ezen rendhagyó értelmezésében, fontos tisztázni: az alábbi gondolatok nem puszta fikciók vagy egyéni agyszülemények. 

E szemléletmód alapjait Bill Donahue (a Hidden Meanings alapítója) fektette le, aki évtizedeken át kutatta a Biblia, a mitológia és az asztrofizika közötti mély, ezoterikus összefüggéseket.

Donahue tanításainak lényege, hogy a Biblia nem egy poros történelemkönyv, és nem is fizikai események krónikája. Szerinte az írások egy belső térképet rejtenek: az emberi elme felemelkedésének, a tudatosság ébredésének és az agy élettani folyamatainak szimbolikus kódrendszerét. Amikor Donahue a "Szentek Szentjéről" vagy a "Feltámadásról" beszél, nem vallási dogmákat ismétel, hanem a meditáció útján elérhető belső átalakulást és a biológiai regenerációt írja le.

Az ő munkássága híd a tudomány és a spiritualitás között, amely segít felismerni, hogy a "Megváltás" nem egy külső esemény, hanem az öntudatlan állapotból való feleszmélés. Az alábbiakban az ő következetes, mélyreható kutatásai alapján nézzük meg, mit is jelentenek valójában a Biblia legfontosabb szimbólumai.

A legtöbb ember számára a Biblia egy poros történelemkönyv, egy távoli nép krónikája, vagy egy külső isten ígéreteinek gyűjteménye. Ám a „vakok” azok, akik azt hiszik, hogy a szavak csupán szavakat jelentenek. Aki megáll a betű szerinti értelmezésnél, az egy külső vallás rabszolgája marad, és egy olyan megváltásra vár, amely soha nem érkezik meg kívülről.

A valódi Gnózis – és az olyan látók, mint a nemrég eltávozott Bill Donahue – rávilágítanak a nyers igazságra: A szentírás nem a múltról szól, hanem Rólad. Itt és most.

Amikor a Biblia a "Templomról" beszél, nem kőépületekre gondol. A Templom maga az emberi test. Az Ószövetség bonyolult leírásai a Szentek Szentjéről valójában az emberi agy anatómiájának kódolt térképei.

• A Szentek Szentje: Ez az agyad legbelső, legmagasabb központja.

• A Főpap: Nem egy díszes ruhába öltözött közvetítő, hanem a te tudatos éberséged.

Csak akkor "áldozhatsz" Istennek, ha a tudatod képes belépni ebbe a belső szentélybe a meditáció és az önismeret útján. Minden más csak vallásos színjáték.

A Biblia visszatérő szimbóluma az Olaj (a krizma). Bill Donahue tanítása szerint ez nem rituális kellék, hanem az agy-gerincvelői folyadék (liquor) jelképe. Ez az "életerő" a Jordán folyón, azaz a gerincoszlopodon keresztül áramlik. Amikor az írás "felkentnek" nevez valakit, az nem egy külső kiválasztottságot jelent, hanem egy biológiai és szellemi állapotot: a rendszered tisztán és teljes kapacitással működik. A spirituális ébredés nem hitkérdés, hanem az idegrendszer megtisztításának és uralásának folyamata.

A Golgota szó jelentése: Koponyahely. A krisztusi dráma nem egy 2000 évvel ezelőtti kivégzés. A keresztre feszítés a koponyán belül történik meg. Ott kell "meghalnia" az egónak, a hamis énnek, a dogmáknak és a gyermeki függőségeknek.

• A 12 tanítvány: A 12 agyideged, amelyeket a tudatosságnak kell "tanítania" és uralnia, hogy ne az ösztöneid és a félelmeid rángassanak.

A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy a halál a test kimúlása, a feltámadás pedig a csontok újraéledése a temetőben.

• A Halál: Az öntudatlanság állapota. Az az élet, ahol a megszokásaid, a bűntudatod és a társadalmi elvárások (az Archontok) rabszolgája vagy. Aki vakon követi a dogmát, az már "halott", hiába ver a szíve.

• A Feltámadás: Az elme ébredése. Amikor rájössz, hogy Isten országa benned van, és nincs szükséged közvetítőre, papra vagy külső tekintélyre.

Ha a "Szentek Szentje" az agyadban van, akkor a felelősség is a tiéd. Nem foghatod rá a sorsra, a szüleidre vagy a körülményekre a saját sötétségedet. A Biblia kódjai azért veszélyesek a hatalmi egyházak számára, mert szabaddá tesznek: rámutatnak, hogy te magad vagy a laboratórium, a pap és az áldozat is.

Aki érti a kódokat, az többé nem vár a csodára. Az elkezdi a munkát a saját belső Jordánjánál, hogy eljusson a Koponyahelyig, ahol a régi én végleg meghal, hogy megszülessen a szabad Szellem.

Aki vitatkozni akar a betűkön, az még az udvaron áll. Aki elkezdi a belső munkát, az már a Szentély felé tart. A választás – mint mindig – a tiéd.