Az Te Lelkednek Belső Világossága

Az Elveszett Élő Nyelvünk - A szavak, amikben még lélek lakott

Sokan hiszik azt, hogy a nyelvújítás csak jobbá és egyszerűbbé tette a magyar nyelvet. De ha megállunk egy pillanatra, és beleolvasunk a 16–17. századi írásainkba, észrevesszük: elveszett valami pótolhatatlan. Elveszett az élő belső kép.

A nyelvújítás előtt nem „fogalmakban” beszéltünk, hanem folyamatokban. Nem „időnk” volt, ami ketyeg, hanem „üdőnk”, ami múlik vala. Nem „szabadságunk” volt (ami egy mesterségesen képzett szó), hanem „szabad állapotban való életünk”. A szívünk nem „megrendült” egy érzelemtől, hanem „megrendüle vala” - benne éltünk a történésben, nem csak elneveztük azt.

A régi nyelvünk még birtokolta a hittel, a tűzzel és a lélekkel való kapcsolatot. Nem absztrakt kategóriákat használt, hanem a világot olyannak írta le, amilyennek a szívünk érezte: tágasnak, képszerűnek és szentnek.

A következő mese ebben az elfeledett, „igaz” nyelvben íródott. Olvassátok úgy, hogy hagyjátok a szavakat lassan hömpölyögni, és figyeljétek meg, ahogy a „vala” és az „üdő” lüktetése visszavezeti a lelketeket a saját belső tüzetekhez.

Egy olyan korból, ahol a szavaknak még súlya és fénye volt.

Volt egy üdő, mikor az emberek még értették vala az fák beszédét, s az csillagok járása szerint igazították az ő szívüknek indulatját. Élt azon üdőben egy ember, kinek az ő lelke olyan volt, mint az tiszta kristály, s az ő szívének közepiben égett vala egy aprócska láng.

Nem olyan tűz volt az, melyet az erdőben gyújtanak az rőzseágakból, s mely füsttel s ropogással emészti meg az fát. Hanem éltető láng volt az, melyet az Teremtő lehelete gyújtott vala meg az embernek születésekor. Ez az tűz nem égetett, hanem világított; nem pusztított, hanem melegítette az tebenned lakozó életet.

De jőnek vala az idegen szelek, s jőnek vala az sötét fellegek. Az emberek pedig, kik elfelejtették vala az ő saját tüzüket, mind fázni kezdének az sötétségben. Szaladtak vala ide-oda, s mindenféle hamis fáklyákat gyújtottak, melyek nagy füstöt okádtak, s egymás házára is rávetették az tüzet, mondván: „Íme, nálunk vagyon az igazság világossága!” Kergették vala az szikrákat, s akarták, hogy mindenki az ő fojtogató füstjükben lakozzék.

Mondák az embernek: „Oltsd el az te belső lángodat, mert az nem az mi törvényünk szerint való! Gyújts inkább olyan fáklyát, mint az miénk, s hidd el, hogy az füst az igaz út!”

De az ember nem hallgata az ő hívásukra. Leült vala az ő belső udvarának közepibe, s betakarta az ő lángját az ő két kezével. Nem akart ő hadakozni senkivel, s nem akart az ő tüzével másokat megvakítani. Csak őrizte vala azt az aprócska fényt, mely az ő sajátja volt.

Mikor pedig eljött vala az nagy fergeteg, mely minden hamis fáklyát eloltott, s minden idegen tüzet hamuvá tett, ez az ember mégis látott vala az sötétben. Mert az ő belső tüze nem kívülről kapta az erőt, hanem az ő élete szerint való volt. Nem volt néki szüksége idegen olajra, sem másnak bizonyságára.

Az láng megnyugodott vala az ő szívében, s az ember érezte, hogy az ő egész teste megtelik világossággal. Nem félt többé sem az sötétségtől, sem az hideg szelektől, mert megértette vala az legnagyobb titkot: hogy az tűz, mely nem pusztít, hanem teremt, az tebenned vagyon.

S az ki ezt tudja vala, annak az ő útja mindig világos lészen, s az ő szíve soha el nem hamvad, míg az ő üdeje le nem jár ezen a földön.