Az Élet-Kabaré

Az Élet-Kabaré: Amikor a Hold helyett a körmömet nézik

Vannak azok a pillanatok, amikor az ember rájön, hogy a világ nem egy dráma, hanem egy végtelenített kabaré, ahol a nézők egy része csak azért váltott jegyet, hogy belekiabálhassa a sötétbe: „Rossz a világítás!”.

Ismeritek azt a típust, akinek adsz egy szelet finom csokoládét, ő pedig ahelyett, hogy beleharapna, gyanakodva forgatja, majd közli: „A papírja két milliméterrel ferdén van vágva”? 

Ő az, akinek megmutatod a telihold ragyogását, ő pedig ahelyett, hogy elnémulna a látványtól, rámordul az ujjadra: „Koszos a körmöd!”.

Vagy: Képzeld el, hogy kiraksz egy fotót egy csodálatos naplementéről.

Narancs, bíbor, arany - olyan, amitől az ember lelke kisimul.

És akkor megjelenik ő.

A Mikroszkópos.

Aki nem a naplementét látja, hanem ezt írja:

„A horizont bal oldalán, a harmadik felhő alatt mintha lenne egy pixelhiba. Nem tudom, hogy nem vetted észre, de én igen.”

Ő az, aki a Mona Lisában is azt nézné, hogy a háttérben ferdén áll egy bokor. Ha Michelangelo festené újra a Sixtus-kápolnát, ő odamenne, és megkérdezné:

„Biztos, hogy ez a kék árnyalat jó? Én mást választottam volna.”

Vagy:

Ez a típus olyan, mint egy két lábon járó negatív szűrő. Bármit mondasz, ő megtalálja benne a világvégét.

Írsz egy posztot:

„Ma végre sütött a nap, és sétáltam egy nagyot.”

Ő pedig: „A napsütés UV-sugárzása káros lehet.

A séta pedig ízületi kopást okozhat. De te tudod.”

Ha azt írod:

„Vettem egy szobanövényt.”

Ő:

„A földben lehetnek gombaspórák. A levelek allergiát okozhatnak. A cserép meg ráeshet a lábadra.”

Ha azt írod:

„Megittam egy pohár vizet.”

Ő:

„A vízben mikroműanyagok vannak. A pohár meg elvághatja a szádat.”

Ez az ember úgy él, mintha az élet egy IKEA-bútor lenne, amit rosszul szereltek össze, és bármelyik pillanatban rád dőlhet.

Vagy:

Ez az a típus, aki nem a mondanivalót hallja, hanem a félreérthető fél szót. Te azt mondod:

„Ma végre sikerült kipihennem magam.”

Ő pedig:

„A végre szó azt sugallja, hogy eddig nem voltál elég hálás. Egyébként a kipihenni helyett a regenerálódni pontosabb lenne.”

Ha azt mondod:

„Szeretem a csendet.”

Ő:

„A csend nem létezik, mert a háttérzaj mindig jelen van. Ezt tanultuk fizikaórán.”

Ez az ember úgy kommunikál, mintha minden mondatod egy nyelvvizsga lenne, ahol ő a vizsgabiztos, te pedig a delikvens, aki biztosan elrontott valamit.

Vagy :

Ő az, aki akkor is ellentmond, ha egyébként egyetért. Nem tud mást, ez a létezési módja.

Írsz valamit:

„Gyönyörű idő volt ma.”

Ő:

„Hát, attól függ, kinek mi a gyönyörű. Nekem például túl meleg volt.”

Vagy:

„Nagyon finom lett a sütim.”

Ő:

„A nagyon szót túl gyakran használják az emberek. Egyébként a cukor káros.”

Ez a típus olyan, mint egy emberi „ellenkező gomb”. Ha azt mondod, hogy kék az ég, ő azt mondja, hogy inkább türkiz. Ha azt mondod, hogy türkiz, ő azt mondja, hogy inkább kékeszöld. Ha azt mondod, hogy nem érdekel, akkor azt mondja, hogy dehogynem, csak tagadod.

Ez a „kicsinyesség-szirindom” a közösségi média igazi népbetegsége.

És itt jönnek a kedvenceim: a „Digitális Köpenyegesek”. Ők azok, akiknek nincs saját arcuk, profilképük helyén egy elmosódott téli táj, egy kiscica vagy egy pixeles virágcsokor virít. Ez a klasszikus „arctalan bátorság”. Amíg nincs ott a saját szeme, a saját arca, addig az egója bármit megenged magának, hiszen nincs valódi felelősségvállalás. Olyan ez, mintha egy maszk mögül kiabálna ki a sötétből: a téli táj mögé bújik, mert a saját élete valószínűleg éppolyan rideg és üres, mint az a profilkép.

Az ilyen emberek a való életben valószínűleg a sorban állásnál sem mernének szólni, ha eléjük vágnak, de a monitor védelmében hirtelen „biológusprofesszorrá”, „nyelvtan-nácivá” vagy „univerzális igazságosztóvá” válnak.

Hogy miért csinálják? Mert ezek az emberek az egójuk börtönében élnek. 

Számukra az élet nem élvezet, hanem egy hibakereső szoftver. 

Ha nem találnak hibát, nem érzik, hogy léteznek. 

Nekik nem a csokoládé íze kell, hanem a ferde papír feletti diadal. 

Nem a Hold fénye, hanem a hatalom, hogy valakit „kijavíthassanak”.

Mi a megoldás? Nevetni. Tényleg. Hiszen látjuk ezeket a jeleneteket nap mint nap:

• Megosztasz egy lélekemelő idézetet a szeretetről, és az első kommentelő nem a mondanivalóra reagál, hanem arra, hogy a harmadik sorban lehagytál egy vesszőt.

• Kiraksz egy képet egy gyönyörű tájról, ahol végre békére leltél, és valaki azonnal megjegyzi, hogy a kép bal sarkában látszik egy eldobott tejesdoboz, és különben is, „túl sok a filter”.

• Önzetlenül segíteni próbálsz egy csoportban, megosztasz egy hasznos információt, mire érkezik a „mindentudó”, aki közli, hogy az egyik szakkifejezést nem pontosan az 1984-es értelmező kéziszótár szerint használtad.

Ezek az önjelölt ellenőrök nem a tartalmat nézik, hanem a rést a pajzson. Olyanok, mint akik elmennek egy koncertre, de nem a zenét hallgatják, hanem azt figyelik, mikor pattan el a gitáros egyik húrja, hogy végre elégedetten felszisszenhessenek.

Ez a fajta kötekedés valójában nem téged kritizál, hanem az ő saját belső sivárságukat mutatja be ország-világ előtt. Aki elégedett önmagával, az nem keresi a kákán is a csomót. Aki békében van, az örül a csokinak, és hálás a Hold látványáért.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy a csokipapír élét nézegessük vagy idegenek vonalzóitól szorongjunk. Én inkább megeszem a csokit, nézem a Holdat, és hagyom, hogy a „vonalzó-emberek” tovább méregessék a saját kis börtönfalukat.

A színház holnap is kinyit, de én már nem a színpadon állok, hanem a páholyból figyelem a vígjátékot.