A völgy lakói és a lila bogyó

Volt egy falu egy mély völgy alján, amit minden irányból sűrű erdő vett körül. A falubeliek évszázadok óta ugyanazokat az ösvényeket koptatták, és soha nem merészkedtek tovább az erdő szélénél. Volt egy láthatatlan korlát a fejükben: azt hitték, ami az erdő szélén túl van, az nem létezik, vagy ha igen, az csak pusztulást hozhat rájuk.

Ebben a faluban az étel is olyan volt, mint a gondolat: egyforma. Minden házban ugyanazt a száraz piskótát sütötték tíz hozzávalóból. Se több, se kevesebb nem kerülhetett bele, mert a recept szent volt és sérthetetlen.

Élt ott egy ember, akit egy napon elvitt a lába a tiltott határig. Nem állt meg az erdő szélén, hanem beljebb merészkedett a sötét ágak és szúrós tüskék közé. Ott, ahol a többiek csak veszélyt sejtettek, ő egy bokron különös, hamvas lila bogyókra talált. Megkóstolta őket: az ízük édes volt és fanyar, olyasmi, amit a völgyben soha nem éreztek.

Teleszedte a kötényét, és hazasietett. A felesége először megijedt: - Mit hoztál? Ha meglátják, leszólnak minket! - suttogta, de a férje kérésére mégis belekeverte a bogyókat a tésztába.

A piskóta lila foltos lett, és olyan illatot árasztott, ami áttörte a ház falait. Aznap volt a falugyűlés, és az ember, ahelyett, hogy rejtegette volna, vitt egy tálcával a főtérre.

Amikor letette az asztalra, a tömeg felhördült. Úgy néztek a lila foltos süteményre, mintha egy darabka pestist hozott volna közéjük. 

- Mi ez a gyalázat? - kérdezte a falu elöljárója. - Ez nem a mi receptünk! Honnan szedted ezeket a bogyókat?

- Túlléptem az erdő szélén - felelte az ember nyugodtan. - És mondok mást is: odaát nemcsak bogyók vannak. Vannak ott hatalmas rétek, kristálytiszta tavak és olyan fák, amiknek a lombja az égig ér. A völgyünk csak egy apró pont a világhoz képest.

A tömegben néma csend támadt, amit hamarosan dühös kiabálás váltott fel. Félték az ismeretlent, de leginkább attól féltek, hogy ha elhiszik az ember szavait, akkor be kell ismerniük: évszázadok óta egy börtönben élnek, és ugyanazokat a felesleges köröket futják.

Végül a legöregebb falusi - aki hatvan éve ki sem mozdult a háza tornácáról - előrelépett.

Megérintette a süteményt, majd undorral elhúzta a kezét: - Mérgező! - kiáltotta. - Aki a határon túlról hoz ételt, az a pusztulást hozza ránk!

A bíró azonnal kihirdette az ítéletet: az embert és a feleségét kiutasítják a faluból, mert megfertőzték a szent receptet és a lelkeket.

Az ember és a felesége egymásra néztek. Nem volt bennük szomorúság. Összeszedték a maradék lila bogyót, és elindultak. 

- Hová mentek? - kiáltott utánuk valaki gúnyosan. - Hiszen ott nincs semmi, csak a vadon!

- Mi megyünk a tóhoz és a rétekre - válaszolt az ember anélkül, hogy visszanézett volna. - Ti pedig maradjatok itt, és egyétek tovább a száraz piskótátokat, amíg bele nem fúltok az ismétlésbe.

Ahogy átlépték az erdő szélét, a falu zaja elhalt mögöttük. Először érezték a valódi Nap melegét az arcukon, és tudták: a völgyben maradni lett volna az igazi büntetés.