A vers nem kórlap

Bevezetés (A keret megadása):

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy az irodalmat összetévesztik a panaszkönyvvel vagy az orvosi látlelettel. Ha egy sor sötétebb, ha a hangvétel nehezebb, rögtön jön a reflex: „Minden rendben veled?” Mintha az írás nem a szabadság terepe lenne, hanem egy segélykiáltás, amit azonnal diagnosztizálni kell.

De a vers nem vallomás, és az alkotó nem páciens. Az írás arra való, hogy rezonáljon – hogy megmozdítson benned valamit, legyen az fájdalom vagy felismerés –, nem pedig arra, hogy a szerző pszichéjét elemezzük a katedráról. Ez a szöveg tavaly született, válaszul mindazoknak, akik meg akarják fejteni az embert a mű mögött, ahelyett, hogy egyszerűen csak hagynák, hogy a szavak megérintsék őket.

Amint kimondasz valamit

ami mélyebb, szokatlanabb,

rögtön jön a reflex: "Ez nem jó gondolat".

Vagy : "De honnan tudod, nincs is igazad".

Jöhetne kíváncsiság, belső ellenállás helyett,

"mesélj még róla", de inkább kontroll,

megmondás, javítgatásnak ad teret,

támadásként értelmeződik, még egy gondolat is, mely szelídebb

miért nem látjuk ugyanazt a világot különböző színekben?

Mintha az ember mindig vitára készülne nem párbeszédre.

Ha valami személyes húrra tapint,

szokatlanabb vagy "közízlés-kompatibilis",

Az alkotás nem kórlap, a vers nem egy tünet,

egy irodalmi mű nem arra született,

hanem hogy rezonáljon, vagy ne rezonáljon,

de ne a szerző pszichéjét elemezgesd.

Ha valaki nem tud megkülönböztetni

segélykiáltástól egy lelki tartalmú verset,

az nem az alkotó hibája,

nem kell indokolja a körülményeket,

mint egy gondolatként úszó füstkarikát

amit nem lehet a pipába visszatuszkolni,

nem az író dolga a lábjegyzet, magyarázkodás.

A szerző lelkiállapota és egy lírai beszélő közt

sokan nem ismerik a különbséget,

mintha minden sor egy önvallomás lenne, jönnek:

Minden rendben veled?

" ez nagyon sötét hangulat", miközben te lehet,

a lelkiegyensúlyozottabb pillanatodban,

a legsötétebb mélységekről írsz verseket,

mert megszólalt az igazság, felismerés benned.

Az írás nem kihallgatás,

nem vallomás, nem boncterem,

nem magyarázni kell, csak megérezni,

és ha nem is minden

mondatra tudsz rábiccenteni,

légy ott egy barát, aki megérteni akar,

nem megfejteni.

Mert a vers attól lesz élő,

hogy belép valaki más világába,

sokkal kevésbé izgalmasabb mire gondolt a költő

mint az mire gondol az ,aki olvassa és benne megmozdít valamit

ha ez öröm, vagy fájdalom, ha kérdés, csak mozdítson.

és ebben benne van a sokféleség méltósága

az alkotó védelme és a befogadó szabadsága.

A tér amit te megnyitsz verseddel, egy belső kert

nem szemináriumi terem tankönyvvel,

a gondolatok nem egymásra reflektálnak, teret teremtenek

nem pszichológiai előadás hol a dialógusok egymásnak feszülnek,

az alkotás szabad terület, nem tárgyalóterem,

nem kötelességed megindokolni, nem várhat senki választ

mert a legbeszédesebb válasz néha a tiszteletteljes csend.

Ki névtelen hullámként közeledik,

csak mások szikláira vetődik,

háttérben nincs arc, s katedráról beszélve 

tekintélyük van, azt hiszik,

és tudod, az egész nem is róla szól,

csak nagyot ütött a szöveged,

megmozdítva a kontextusgombját

ez már nem is hatás, művészet. 

te pedig ott állsz, tapasztalattal,

s a hangos  vélemény mögött nincs arc, csak visszhang.

Lezárás (A kegyelemdöfés):

Zárásként pedig csak egy rövid emlékeztető azoknak, akik minden sor mögött az író aktuális lelkiállapotát kutatják:

Ha egy költő a pillangókról ír, az nem jelenti azt, hogy ő maga is pillangó. És ha a mélységről, a sötétségről vagy a pusztulásról ír, az sem jelenti azt, hogy éppen ott tart. Egyszerűen csak látja. És képes formába önteni azt is, amit mások csak elkerülni próbálnak.