A süket karmester Paradoxona

Nem csak egy mese, hanem a kollektív önbecsapás anatómiája.Rávilágít arra, hogy egy bizonyos szint felett már nem a teljesítmény számít, hanem a póz. Ha a póz meggyőző, a tartalom hiánya fel sem tűnik a "szakértőknek".

Volt egyszer egy hatalmas, aranyozott operaház, ahol a világ leghíresebb karmestere dirigált. 

A karmester büszke volt: tizenegy diplomája lógott a falon, és mindenki azt hitte róla, hogy ő hallja a világ legvékonyabb hegedűszálát is.

A csavar: A karmester valójában teljesen süket volt. 

Évek óta egyetlen hangot sem hallott. De mivel fejből tudta a kottát, és a mozdulatai tökéletesek voltak, senki nem vette észre. 

A közönség tapsolt, a kritikusok imádták a „belső hallását”.

Egy nap a zenekar tagjai - akik már unták a gőgös karmestert - elhatározták, hogy leleplezik. 

Megbeszélték: amikor a karmester felemeli a pálcáját és elindítja az évszázad szimfóniáját, senki nem fog egyetlen hangot sem kiadni.

Eljött az este. A nézőtér zsúfolásig telt "professzorokkal" és "szakértőkkel". 

A karmester fellépett a pódiumra, intett, és elkezdett vadul vezényelni. Húzott a levegőbe, izzadt, rázta a fejét a fortissimónál, majd lágyan ringatózott a pianissimónál.

A zenekar pedig... Nos, a hegedűsök húzták a vonót a levegőben, a fuvolások fújták a semmit, a dobosok megállították az ütőt egy milliméterrel a bőr felett.

A paradoxon itt kezdődött: A süket karmester, látva a mozdulatokat, a saját fejében hallotta a tökéletes zenét. 

Elégedetten mosolygott. De a közönség - a sok "műértő" - szintén látva a karmester extázisát és a zenekar mozdulatait, nem merte bevallani, hogy nem hall semmit. 

Azt hitték, ez valami olyan modern, magasztos művészet, amit csak az igazán okosak érthetnek.

A végén a közönség állva tapsolt. A karmester meghajolt. 

A zenészek pedig döbbenten álltak: Sikert arattak a csenddel.