A kút, amely visszanéz

A város szélén állt egy régi kút, amelyről azt beszélték, hogy aki belenéz, nem a saját arcát látja, hanem azt, amit elveszített. 

Senki sem hitte el, csak egyetlen ember: Elior, aki már régóta érezte, hogy valami hiányzik belőle, de nem tudta megmondani, mi.

Egy este elment a kúthoz. 

A víz fekete volt, mozdulatlan, mintha nem is víz lett volna, hanem valami sűrűbb, mélyebb anyag.

A kútból egy hang szólalt meg - nem férfi, nem nő, inkább olyan, mint amikor a szél egy üres házon átfut:

- Amit keresel, csak akkor láthatod, ha valamit leteszel. Válassz.

Elior körbenézett. Nem volt ott senki. A hang mégis folytatta:

- Add át, ami a legkevésbé fontos.

Elior gondolkodott. Végül így szólt:

- Vedd el tőlem a büszkeséget.

A kút vize megremegett, és Elior úgy érezte, mintha valami könnyű réteg levált volna róla. De a kút sötét maradt.

Másnap visszatért.

- Add át, ami még mindig köt.

Elior töprengett.

- Vidd el a félelmeimet.

A víz újra megremegett. Elior mellkasa könnyebb lett, de a kút még mindig nem mutatott semmit.

Harmadszor is eljött.

- Add át, amihez a legjobban ragaszkodsz.

Elior sokáig hallgatott. Végül lehunyta a szemét.

- Vidd el a történeteimet. Azt, amit magamról hittem.

A kút vize ekkor teljesen kisimult, és Elior először látott bele igazán.

Nem arcot látott. Nem emléket. Nem jövőt.

Hanem egy fényt, amely nem kívül volt, hanem benne - csak eddig a félelmek, a büszkeség és a történetek takarták el.

A kút ekkor megszólalt:

- Amit elvettél magadtól, az sosem volt a tiéd. Amit most látsz, az mindig is te voltál.

Elior ekkor megértette: nem a kút mutatott neki valamit, hanem ő vált átlátszóvá önmaga számára.