A kavics szilárdsága

A szél nem fújt, a levegő mégis mozgott, mint a lassan kavart méz. 

Egy névtelen város szélén állt egy betonépület, amelynek nem voltak ablakai, csak egyetlen, rozsdás vaskapu az oldalán. Bent, a félhomályban egy hatalmas, fekete kőasztalon egyetlen tárgy hevert: egy üveggolyó, amiben egy megfagyott villám várakozott.

Minden nap pontosan délután négykor egy alak lépett a terembe. Nem volt arca, csak egy sima, fehér maszkja, amin nem vágtak nyílást a szemnek. 

Leült az asztalhoz, és a tenyerét a golyóra helyezte. Nem történt semmi látványos. Nem csaptak ki szikrák, nem rázkódott meg a föld. Csak a csend lett sűrűbb, mint egy fal, amit tégláról téglára emelnek a világ többi része és eközött a szoba között.

Az alak nem várt semmit. Nem imádkozott, nem kért választ, nem akart üzenni. Egyszerűen csak ott volt. 

A városon kívül közben az emberek rohantak. Az óráikat nézték, amik össze-vissza jártak: néha visszafelé pörögtek a mutatók, néha megálltak, de senki nem vette észre. 

Az emberek kiabáltak egymással, de a hangjuk helyett csak színes füst jött ki a szájukon, ami azonnal eloszlott a szürke égbolton.

Egy nap a város főterén megrepedt az aszfalt. Nem földrengés volt, hanem valami alulról feszítette a felszínt. 

A repedésből nem láva tört fel, hanem tiszta, hideg sötétség, ami nem elnyelte a fényt, hanem egyszerűen semmissé tette. A tömeg odafutott, elkezdték fotózni, mérni, vitatkozni róla. 

Valaki beleugrott, hogy híres legyen, de nem esett le sehogyan - egyszerűen csak megállt a levegőben, mint egy rosszul odarakott bábu.

Eközben a betonépületben a maszkos alak felemelte a kezét az üveggolyóról. A benne lévő villám megmozdult, és egy pillanatra halk, repedező hangot adott, mint amikor a jég törik a tavon. 

Az alak felállt, és a kapu felé indult. Ahogy kilépett a fényre, a maszkja megrepedt, és darabokra hullott a porba. 

Alatta nem volt hús, nem volt csont, csak a tiszta, mozdulatlan égbolt tükröződése.

A városban közben az emberek rájöttek, hogy a sötétedő repedés valójában egy száj, ami nevetni kezdett. 

Olyan hang volt ez, amit nem a füllel hallottak, hanem a gyomrukban éreztek. 

Mindenki megállt. A telefonok elnémultak, az autók motorja leállt. 

Ebben a pillanatban mindenki egyszerre látta meg, hogy a házaik csak papírból vannak, a pénzük csak száradt falevél, és az egész életük egyetlen, rosszul megírt mondat egy olyan könyvben, amit éppen most csuknak be.

Az alak a város szélén megállt, nézte a néma káoszt, majd lehajolt, és felvett egy kavicsot. 

Elhajította, de a kavics nem esett le. Ott maradt a levegőben, egy fix pontként a semmi közepén. 

Az alak bólintott, majd elindult a horizont felé, ahol az ég és a föld már nem ért össze, mert a vonal, ami elválasztotta őket, egyszerűen elpárolgott.

A városból nem maradt más, csak a nevetés visszhangja és a levegőben lebegő, mozdulatlan kavics. 

Semmi dráma, semmi búcsú. 

Csak a csend, ami végül mindent a helyére tett.